Az EU egyik lába a féken, a másik a gázon

A csütörtökön kezdődő EU-csúcson az a lengyel alkotmánybírósági döntés is szóba kerül, mely szerint a nemzeti jog elsőbséget élvez az uniós joggal szemben. Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő ennek kapcsán írt publicisztikája arra fókuszál, hogy a jól ismert nemzetállami Európa vs. szövetségi Európa vita éled itt újjá.

Lehetetlen feladat darabokra szakadni és közben meg is erősödni, mégis ez vár az Európai Unióra. A lengyel alkotmánybíróság határozata, miszerint a nemzeti jog előnyt élvezhet az uniós joggal szemben, és a szankciók, amiket ez a határozat maga után kellene, hogy vonjon, újra felszítja az örökös harcot az európai egység két különböző felfogása között.

Sok európai arra a következtetésre fog jutni, hogy bár a lengyel kormány hibázott, amikor aláásta az igazságszolgáltatás függetlenségét, most igaza van abban, hogy az Európai Bíróság ítéletei nem mondhatnak ellent a tagállamok alkotmányának. Ez nemzeti szuverenitás kérdése – magyarázzák majd, míg mások azzal fognak érvelni, hogy

a tagállamok által aláírt szerződések felhatalmazzák a Bíróságot, hogy érvényt szerezzen az uniós jognak, és aki nem fogadja el az ítéleteit, az kívül helyezi magát az unión.

Valójában a Bíróság nem ítélkezhet és nem is akar ítélkezni a tagállamok alkotmányáról, arról viszont igen, hogy a szakpolitikáik megfelelnek-e az uniós szerződési rendelkezéseknek, és azoknak a közös szakpolitikáknak, amelyekről a tagállamok közösen döntöttek. A szuverenisták tehát meglehetősen rosszhiszeműen járnak el, amikor rájátszanak a jogi bonyodalmakra, hogy feltüzeljék a vitát. Az alaptalan félelmek és hamis érvek mögött az a céljuk, hogy védelmükbe vegyék a nemzetek Európájának ügyét, az uniós szerződésekben rögzített „egyre szorosabb egységre” törekvő dinamikával szemben.

A lengyel bírósági határozat rosszul leplezi a vita újjáélesztése mögött meghúzódó két valódi okot. Az első az, hogy az idő előrehaladtával a Bíróságnak egyre több értelmezést kell majd adnia a szerződésekhez, esetjogot kell alkotnia, fel kell vennie azt a szerepet, amit az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság lát el, amely a döntéseivel szüntelenül formálja a törvény szellemét és rajta keresztül az egész országot.

Nem a Kongresszus, hanem az amerikai Legfelsőbb Bíróság legalizálta például a terhességmeszakítást Amerikában. Az európai konzervatívok úgy félnek ettől a jelenségtől, „a bírák kormányzásától”, mint a tűztől. Ez a bíróság – mondják megszállottan – a jogtalan megkülönböztetés tilalmának elvére hivatkozva minden európai uniós tagállamban kikényszerítheti a melegházasság engedélyezését. Mivel az igazságszolgáltatás a jogállamiságot és az attól elválaszthatatlan szabadságjogokat védi, a Bíróságnak nagyon rossz a sajtója a konzervatívoknál, és a második ok, amiért a Bíróság a szemükben olyan intézménnyé válik, amelyik megérett a bukásra, az az, hogy az unióban éppen nagy változások zajlanak.

Sem a közös katonai védelem, sem a stratégiai autonómia, sem a közös európai kutatási és iparpolitika nem tabutéma többé. A Bizottság és a Parlament állásfoglalásai egyre rendszeresebben és kritika nélkül hivatkoznak rájuk, és már csaknem tény, hogy a közös piac és a közös valuta után az unió föderális irányt vesz, aminek legbeszédesebb szimbóluma a Bíróság erős felhatalmazása.

A „bírák kormányzása” még azelőtt formát ölt, hogy megszületne egy új uniós szerződés, vagy kiépülne a közös katonai védelem, ami demokratikus legitimációs problémát vet fel, és nyilvánvalóan egyre több ellenséget szerez a Bíróságnak. A „nemzetek Európája” elképzelés ettől új erőre kap, egy olyan pillanatban, amikor az unió éppen arra törekszik, hogy föderalizálódjon, pusztán azért, mert a kínai kihívás, az orosz fenyetegés és az Egyesült Államok hátraarca miatt szükség van rá, hogy kiszélesítsék a közös európai hatásköröket.

Egyik lábával a féken, másikkal a gázon az unió bőgeti és csikorgatja a motort, de ha fogadni kellene, azt mondanám, hogy mégsem fog lefulladni.

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)

Az Európai Parlament csütörtökön így döntött az ügyben: