Ungváry Rudolf

Az önbecsapás újabb állomása

Lehet-e a Jobbikkal szövetkezni?
szerző
Ungváry Rudolf
publikálva
2017/2. (01. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néhányan nemrég bedobták a köztudatba, hogy a baloldalnak az Orbán-rendszer megdöntése érdekében össze kellene fognia a Jobbikkal. A Jobbik ezt úgy vágta vissza fél kézzel, hogy még jól be is tartott a „baloldalnak”, mondván: mivel tudják, hogy vesztesek, ezzel csupán a parlamenti férőhelyeiket próbálják biztosítani. Az MSZP a tőle megszokott, szellemtelen pártnyilatkozatok nyelvén közölt elutasítása ennél gyorsabban felejthető. Ennek ellenére érdemes a mélyére nézni a történteknek.

Az ugyanis természetes, ha a rendet fontosnak tartó baloldaliak egy részét meg tudja szólítani jobboldali párt, és a szabadságot fontosnak tartó jobboldali pártot meg tudja szólítani egy baloldali. Ettől még ezek a baloldaliak nem lesznek jobboldaliak, és ezek a jobboldaliak nem lesznek baloldaliak. Csak annyi történik, hogy a demokratikus politikai váltógazdálkodáson belül igyekszenek „megbüntetni” azt a pártot, mely szerintük elégtelenül képviselte a rendet vagy a szabadságot.

Ha viszont egy szélsőjobboldali párt, mint a Jobbik, tapasztalhatóan meg tudja szólítani a rendet fontosnak tartó baloldaliak egy részét, akkor két eset lehetséges. Vagy a baloldaliak nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nemcsak szabadságnak, hanem rendnek is kell lennie, és a rend dolgában elégtelen volt a kínálatuk. (Ez játszódik le egyébként manapság a menekültkérdésben azzal, hogy jobban hangsúlyozzák a menekültek befogadásának kötelességét, mint a befogadás feltételeit és módját.) Vagy pedig a társadalom jelentős részének a – történelmileg is meghatározott – politikai kultúrája még olyan, hogy hajlandó feláldozni a rend oltárán a demokratikus szabadságot. Mindkettő baj, de a legnagyobb baj, ha mindkettő igaz. Ma ez a helyzet.

Akik ráadásul az ezzel a Jobbikkal való szövetkezéssel kapcsolatban csak baloldaliakról beszéltek, azok feltehetően alig tanultak a történelemből, de képtelenek feladni azt a rög­eszmét, hogy alapvetően a baloldal lenne a záloga a demokráciának. Holott egy diktatúrát a bal- és a jobboldal csak együtt tud felszámolni, a demokráciát a konzervatívok és a liberálisok csak közösen állíthatják vissza.

Ha minden demokrata párt bevonásával dőlne is meg az orbáni önkényuralom, ugyan mi történnék? Az újra kiírt, immár arányos, tehát az erőviszonyokat valósághűen tükröző választásokon a Jobbik és a Fidesz kerülne ki győztesen; akár még kétharmaduk is lehet. Hiszen miért változna meg egy éven belül lényegesen az arány a szavazótáborok között? A Fidesz és a Jobbik nem tudná megőrizni szavazótáborának jelentős részét, a többi párt pedig hirtelen sokkal több szavazatot kapna, mint jelenleg?

Annak idején, 1939-ben a nyugati demokráciák kormányai helyesen tették, hogy a demokrácia egyik ellenségével, a bolsevista Szovjet­unióval kötöttek szövetséget a fasizmus ellen. Fordítva végzetes lett volna – noha ennek a szövetségkötésnek is voltak kétségbeejtő eredményei, s főleg Európa keleti része itta meg a levét. Most azonban az történnék, hogy az egyik szélsőjobboldalival kötnének szövetséget a másik ellen. Márpedig a szélső-jobboldaliság (ahogy a szélső-baloldaliság is) a demokrácia ellensége. Legalábbis a kapitalizmuson alapuló polgári demokráciának; másfajta élhető demokráciát pedig egyelőre nem ismerünk, és ha menekülésről van szó, akkor mindenki az effajta, kétségtelenül „rossz” demokráciák egyikébe akar menekülni. Még az is, aki gyűlöli.

A Jobbikkal való szövetségkötés javaslata csak azt jelzi, hogy többen továbbra sem képesek szembenézni a helyzettel. A Fideszt egyelőre nem lehet leváltani demokratikus eszközökkel – de a Jobbikkal szövetkezve még kevésbé, mert legfeljebb majd cserélnek.

Ez azért van így, mert a szélső-jobboldaliság, amit ez a két párt képvisel, jelenleg ezernyi, itt nem részletezhető, de a demokrácia hibáiból következő okok miatt feljövőben van. Sikere éppen azon alapszik, hogy nem a demokrácia hosszadalmas, kiegyensúlyozó váltógazdálkodásának keserveit vállalva ígér megoldást. Volt ez már egyszer így, utoljára a két világháború között, csak akkor a nyugat- és észak-európai államok, valamint Amerika (még) érdemben érintetlenek maradtak.

Az orbáni világ, együtt az olyan képződményekkel, melyek például Lengyelországban is kormányra kerültek, valójában ennek a demokrácia elleni lázadásnak a képviselője. A megváltott világot ígérik. Ebben a „néplelket” megértő vezér uralkodik, aki abszolút szuverén, hisz azonos a népével és annak lelkével, s ezért tudja, mi annak egységes, egyetlen és kétségbevonhatatlanul igaz érdeke. „A haza nem lehet ellenzékben.” „Ellenfeleink idegenszerűek.” Itt most nem részletezem az összes, gyalázatos politikai jellemvonást, de tény, hogy ettől a Jobbik sem határolta el magát soha. Még a mostani, „cukiság” irányába tett „demokratikus” fordulatával sem.

Ez a fordulat mindazonáltal fontos. Azonos például a francia szélsőjobboldali Le Pen által meghirdetett „ördögtelenítéssel”: ezek a szélsőjobboldali erők, meglovagolva a demokrácia elégtelenségeit, valójában annak a lázadásnak a mutáns megismétlői, amely nyílt formában a fasizmusokban és a nemzetiszocializmusokban öltött testet. De mert borzalmas vereségük következtében szalonképtelenek, most a demokrácia álarcában támadnak föl.

Ahogy 1933 után eltartott egy ideig, míg a demokraták ez ellen valamit tenni tudtak, úgy ez most még inkább így van (még az Európai Unióval együtt is). Mivel ez a lázadás most az egész euroatlanti világot elérte, ma ott tartunk, ahol egykor 1933-ban, vagy a hasonló, csak éppen teljesen más eszmeiségű bolsevista lázadás sikereinek kezdetén, 1948 körül. Minden ígéret ennek a lázadásnak a demokratikus eszközökkel való leverésére egyelőre puszta önámítás.

Amit tenni lehet, egyelőre látszólag nem sok. Csak a legradikálisabb politikai szembeszegülés a rendszer egészével szemben. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ki legyen mondva, minek a valóságos örököse az orbáni rendszer. Aztán majd meglátjuk. A népi demokráciák világát is ki lehetett bírni, a fasizmusokat is sokan túlélték. De utódaink legalább ne mondhassák, hogy ámítottuk magunkat!

szerző
Ungváry Rudolf
publikálva
2017/2. (01. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2 G.Atti
    G.Atti
    2017. február 18., szombat 14:38
    Milyen beszűkült gondolkodás az ahogyan csak bal,vagy jobb oldali érzelmű emberek,pártok léteznek.
    Elsősorban emberek léteznek!
    Akik legyünk őszinték,hazugok,lusták,buták,önzők.
    Azt hitték hogy ha valaki másra bizzák az érdekeiket,azok teljesülni fognak!
    Ez butaság!
    Miért bizták rájuk?
    Mert lusták.
    Nemhogy a jogaikat,...de a kötelességeiket sem végzik el!
    Azért hogy ezt az álláspontjukat megvédjék,önzésre képesek a végelekig.
    Aki másképp gondolkodik,az szerintük jobbos,vagy éppen balos!
    Ezek már rég szitokszavak!
    Miért gyötörjük hát magunkat?!
    Azért mert már magunknak is hazudunk.
    El kell fordulni a képviseleti demokráciától!
    A képviselettel megbízottak régóta csak a saját érdekeikkel töődnek,és nem azokéval akik rájuk szavaztak.
    A saját felelősségünket se felejtsük el!!!!
    Ahol a választópolgári passzivitás sehol sem kívánja ellenőrizni a saját érdekeinek a teljesülését,miért csoda ha minden zárt üléseken vagy mutyikon dől el.
    Az a lózung hogy valami közösségi érdek,rég azt jelenti senkinek az érdeke!

  2. 1
    Molnar Peter
    2017. február 05., 17:32
    "Ehhez hozzátartozik az is, hogy ki legyen mondva, minek a valóságos örököse az orbáni rendszer." Kimondom, hogy semminek! Orbán a maga beteg fejével, az egyházak hathatós támogatásával, kialakította a demokratikus álca alatt működő fasizmust!

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs