Az álbotrány, a nem botrány és a valódi botrány

szerző
Bauer Tamás
publikálva
2007/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Orbán Viktor nemet mondott, és a Fidesz gyakorlatilag elrekesztette a Gyurcsány hét pontjában szereplő három kétharmados ügy közül annak a kettőnek az útját - a képviselői javadalmazás, illetve a pártfinanszírozás új szabályozásáét -, amelyet nem buktatott meg már korábban a szocialista frakció (a főállású képviselőséget). Orbán "megtiltotta", hogy az ellenzéki képviselők fizetését úgymond háromszorosára emeljék, miközben a reálbérek csökkennek. Nem egyezik bele abba sem, hogy két-háromszorosára emeljék a pártok költségvetési támogatását, miközben az országban "szociális válság van".

Orbán Viktor nemet mondott, és a Fidesz gyakorlatilag elrekesztette a Gyurcsány hét pontjában szereplő három kétharmados ügy közül annak a kettőnek az útját - a képviselői javadalmazás, illetve a pártfinanszírozás új szabályozásáét -, amelyet nem buktatott meg már korábban a szocialista frakció (a főállású képviselőséget). Orbán "megtiltotta", hogy az ellenzéki képviselők fizetését úgymond háromszorosára emeljék, miközben a reálbérek csökkennek. Nem egyezik bele abba sem, hogy két-háromszorosára emeljék a pártok költségvetési támogatását, miközben az országban "szociális válság van".

Naiv voltam. Évek óta szorgalmaztam, hogy a kormányoldal vagy akár az SZDSZ mint párt kezdeményezze a pártfinanszírozás reformját, és azt hittem, hogy az ellenzék, nevezetesen a Fidesz, nem engedheti majd meg magának, hogy nemet mondjon, ahogy annak idején nem mondhatott nemet az úgynevezett üvegzsebtörvényre. Tévedtem, nemet mondott. Úgy látja, hogy politikai hátrányok vállalása nélkül nemet mondhat.

Az álbotrány

A történtek kiindulópontján két botrány van, egy álbotrány és a valódi. Azt ugyanis, ami néhány hónapja a képviselők javadalmazása körül folyik, álbotránynak tartom. Azon háborodott fel a nyilvánosság egy része, hogy az országgyűlési képviselők úgy vesznek fel nagy összegű költségtérítést, hogy annak felhasználásáról nem kell tételesen elszámolniuk. Tény, hogy ma az országgyűlési képviselők tiszteletdíjat és emellett adómentes költségtérítést kapnak, amelyről nem kell elszámolniuk. Ez megfelel az alkotmánynak: "Az országgyűlési képviselőt a függetlenségét biztosító tiszteletdíj, továbbá meghatározott kedvezmények és költségeinek fedezésére költségtérítés illetik meg." [20. § (4) bekezdés] A kedvezmények közül a legfontosabbat, a tömegközlekedés ingyenes igénybevételét az Országgyűlés 2006-ban - szerintem helytelenül - megszüntette. Megmaradt a költségtérítés, melyből a szállásköltség térítését 2002-ig bérleti szerződés bemutatásához kötötték. Ezt a kötöttséget 2002-ben az Országgyűlés - szerintem helytelenül - megszüntette, és, noha ez 2006-ban felmerült, mindeddig nem állította helyre. Emellett az országgyűlési képviselők általános költségtérítést kapnak azoknak a sajátos költségeknek (közlekedés, ruházkodás, reprezentáció) fedezésére, amelyek az országgyűlési képviselői munka velejárói. Nem véletlen, hogy ez nemzetközileg is elterjedt: a tevékenység természete indokol olyan pénzbeli juttatást, amelyet nettó módon folyósítanak, tehát nem része az adóalapnak, de ugyanúgy a táppénz- és nyugdíjalapnak sem. Az, hogy az 1990-es szabályozás a költségtérítésből a vidékiek budapesti lakbérét kötötte elszámoláshoz, az egyéb kifizetésekkel pedig nem kell elszámolni, szintén összhangban van számos parlamenti demokrácia gyakorlatával. Azért van ez így sok országban, mert az országgyűlési képviselő független, nincs főnöke, ezért senki sem bírálhatja el, hogy indokolt volt-e egy-egy belföldi utazás, ruházkodási vagy reprezentációs kiadás, és ezért a tételes elszámolásnak nincs náluk funkciója.

Ugyanakkor az 1990-ben kialakult szabályozáshoz képest kedvezőtlenül alakult a tiszteletdíj és a költségtérítés aránya, és megszűnt az elszámolás a szállásköltségről. Az Orbán-kormány idején az Országgyűlés tiszteletdíj emelése helyett a költségtérítést emelte, és a szállásköltség a költségtérítéshez hasonló, elszámoláshoz nem kötött juttatássá vált. Így a költségtérítés egy része valójában burkolt tiszteletdíj. Sokakat ingerel a Rogán-féle megoldás: a fővárosi vagy Budapest környéki lakással rendelkezők általi szállásköltség-igénybevétel. (Az Országgyűlés Hivatala aligha folyósíthatott Rogánnak vagy másnak "tévedésből" szállásköltséget, hiszen a szállásköltség folyósításához a képviselőnek nyilatkozatot kell tennie, s amíg azt nem vonja vissza, a hivatalnak a szállásköltséget folyósítania kell. Aki jogtalanul vett fel szállásköltséget, az olyan anyagi előnyhöz jutott, ami a Lajtán túl politikai karrierjének végét jelentené.)

Ezek a körülmények vezettek a költségtérítés körüli felháborodáshoz. Erre válaszolt Gyurcsány Ferenc a hét pont közül a hetedikkel, amely (a főállású képviselőség megteremtéséhez kapcsolva) a képviselői tiszteletdíj radikális emelését irányozta elő. Az MSZP-frakció részéről Göndör István és Balogh László már olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amely felemelné az adóalapot képező tiszteletdíjat, és - a szállásköltség átvállalása mellett - megszüntetné az adómentes költségtérítést. A szabályozást úgy alakítanák ki, hogy a képviselők által kézhez vett javadalmazás egy fillérrel se emelkedjék, tehát nem emelésre kerülne sor (minthogy a szocialista frakció a főállású képviselőséget lényegében elvetette), hanem bruttósításra: a képviselők nettóban továbbra is azt kapnák kézhez, amit eddig adómentesen kaptak.

Erről a javaslatról lehetne érdemben vitatkozni. Lehetne ellenjavaslatot tenni: csak a szállásköltség bizonylathoz kötését - ami helyes volna -, vagy a szokásos költségtérítés egészének vagy részének bizonylathoz kötését, amit én nem helyeselnék, de szólnak mellette érvek. Lehetne valóságosan is emelni a tiszteletdíjat akár a költségtérítés bruttósításával együtt, akár a nélkül, feltéve, hogy érdemben szigorítanák az országgyűlési képviselőkre vonatkozó összeférhetetlenségi szabályokat. Ilyen vita azonban nem folyik. A Fidesz nem érdemben vitatja a javaslatot, hanem - az ötpárti tárgyaláson - azzal mond kategorikus nemet, hogy elfogadhatatlannak minősíti a képviselők fizetésének megháromszorozását. Ez közönséges hazugság. A Fidesznek módja lett volna arra, hogy a törvényjavaslatból minden másnak az elhagyására tegyen javaslatot a szállásköltség újraszabályozásának megtartásával, vagy olyan módosító javaslatot tegyen, amely emellett a tiszteletdíj és a költségtérítés arányait módosítja. Azzal, hogy nem is nyújt be módosító javaslatot, hanem a képviselői fizetések megháromszorozásaként sommásan az egész újraszabályozást utasítja el, módot ad arra, hogy a "mutyizás védelmével" vádolják meg a szocialisták.

A nem botrány

Az összeférhetetlenség kérdése gyorsan lekerült a napirendről. Ismétlem: Gyurcsány még - helyesen - az országgyűlési képviselőkre vonatkozó összeférhetetlenségi szabályozás általános kiterjesztését javasolta emlékezetes hét pontjából a hatodikban. Ma lehet valaki vállalkozóként, csúcsmenedzserként, polgármesterként, fővárosi vagy megyei közgyűlési képviselőként országgyűlési képviselő. A Narancs november 8-i számában szép áttekintésben mutatja be, hogy ez ma nemcsak lehetőség, hanem széles körű gyakorlat. Ezt korlátozta volna Gyurcsány javaslata: széles körű összeférhetetlenségi szabályokkal valósította volna meg a főállású képviselőséget, kizárva a képviselőket mind az önkormányzati tisztségekből, mind a gazdasági társaságok vezetéséből. Nem terjedt ki mindenre, amin változtatni kellene: nem vonatkozott az ügyvédi tevékenységre, a költségvetési intézmények vezetésére (kórházak, iskolák, kutatóintézetek igazgatóira, egyetemi rektorokra, dékánokra), és az önkormányzati képviselőkre vonatkozó összeférhetetlenségi szabályokat sem érintette. Így is magára maradt vele, pedig szükség lenne rá. Amikor a 2006-os választásokat követően az Országos Mentőszolgálat vezetése egy frissen megválasztott képviselőt arra hivatkozva mentett fel regionális vezető tisztsége alól, hogy a vezetői tisztség teljes embert kíván, az érintett arra hivatkozott: azt mondták neki, hogy csak heti fél napot kell majd az Országgyűlésben dolgoznia. Bizony sok az olyan képviselő, aki effajta melléktevékenységnek tekinti a képviselőséget, s munkaidejének, energiáinak zömét vállalkozói, polgármesteri, igazgatói vagy éppen ügyvédi főtevékenységére fordítja.

Amíg ez így van, addig nem lehet komolyan foglalkozni a képviselők nettó javadalmazásának emelésével. És addig sohasem lehet tudni: milyen szempontok vezetik a képviselőt javaslatainak megtételekor vagy éppen a szavazáskor. Annak a képviselőnek a példája, aki saját ültetvényének átsorolását kezdeményezte képviselőként, kirívó eset, de amíg nincs összeférhetetlenség, az ilyesmi bármikor megeshet. Az manapság magától értetődő, hogy országgyűlési képviselők annak a településnek az érdekében lobbiznak, amelynek polgármesterei vagy képviselői, holott parlamenti képviselőként az országos szempontokat kellene döntéseikben követniük. Ma is mindennapos, hogy felügyelőbizottsági tagságokkal vásárolnak meg önkormányzati képviselőket. Mégis: a gazdasági és az önkormányzati képviselői, bizottsági tisztségeket már az MSZP-s előterjesztők is mellőzték a maguk törvényjavaslatában, hogy azután az MSZP-s polgármesteri lobbi a polgármesteri és országgyűlési képviselői tisztség összeférhetetlenségét is eltávolítsa a benyújtott javaslatból. Érintetlen marad az a funkcióhalmozással járó hatalomkoncentráció, amikor egy kézben van a városvezetés, az országgyűlési képviselet és rendszerint a helyi média ellenőrzése is. Ebből, a szocialista frakció eljárásából - amelyet vígan figyeltek a Kósa Lajos vezette fideszes polgármesterek - nem lett botrány, és hogy ez nem botrány maradt, az bizony botrány.

De még mindig nem ez az, amin a leginkább fel kell háborodnunk.

A valódi botrány

Vannak demokráciák, ahol a polgármesterek egy része ott ül a parlamentben, és vannak demokráciák, ahol nem. Vannak demokráciák, ahol a képviselők a tiszteletdíjhoz hasonló összegű költségtérítést vehetnek fel elszámolás nélkül, és vannak, ahol nem. Olyan demokrácia azonban nincs, ahol a pártokat jellemzően, nagymértékben feketén finanszírozzák. Olyan demokrácia nincs, ahol a közhatalom gyakorlói rendszeresen, jellemzően, nap mint nap súlyosan és tudatosan jogot sértenek, erről mindenki tud, és senki sem kíván ezen változtatni. A magyarországi pártfinanszírozásban hosszú ideje ez a helyzet. A választási kampányok finanszírozására a pártoknak nincsenek elégséges legális forrásaik, és ezért állami és önkormányzati megrendelések fejében rendszeresen adományokat zsarolnak ki vállalkozóktól, befektetőktől. Ez a politikai szféra feketegazdasága, amelynek részvevői százmilliárdokat mozgatnak meg feketén, és akkor sem buknak, ha rajtakapják őket, sőt a megbízók ott maradnak a politika csúcsain.

Néhány évvel ezelőtt e sorok írója magányos Don Quijote módjára lépett fel újra meg újra, nyilvánosan vagy az SZDSZ-en belül a pártfinanszírozás átláthatóvá tételéért. Az utóbbi másfél évben az Eötvös Károly Intézet dolgozott ki szellemes javaslatot, mely szerint csak kampányszámláról lehetne választási kampányt finanszírozni. Gyurcsány Ferenc többszöri nekifutás után a 2006-os kormányalakításkor az Igazságügyi Minisztériummal dolgoztatott ki hasonló tartalmú törvényjavaslatot, amelyet a kormány be is nyújtott az Országgyűlésnek, és le is folytatták annak általános és részletes vitáját. Akkor még az ellenzék sem mondott a javaslatra kategorikus nemet, csak a kormány kampánytevékenységének szigorú tiltását követelte módosító javaslatával, amit minden további nélkül el is fogadhatott volna a kormányoldal. El akarta továbbá kerülni a kampányszabályozás kiterjesztését a politizáló civil szervezetekre, amiben már nehezebb lett volna megegyezni, de ez talán nem lett volna lehetetlen. A módosító javaslatokról szóló szavazás előtt azonban az MSZP hirtelen azt kezdeményezte, hogy vegyék le a törvényjavaslatot a napirendről. Le is vették, és több mint egy évig nem esett szó róla. Nem akadt magyar újságíró, aki megkérdezte volna az MSZP-től, hogy miért kezdeményezte a törvényjavaslat félretételét, vagy a többi párttól, hogy miért járultak hozzá ehhez. Hiába kezdeményezett 2006 nyarán pártközi tárgyalásokat az Eötvös Károly Intézet, azok is zátonyra futottak: amikor már kialakult a közös koncepció, a Fidesz hirtelen annak a - szerintem elfogadhatatlan - ötletének az elfogadásához kötötte az egyetértést, hogy tiltsanak be mindenféle politikai plakátot, valamint rádió- és tv-hirdetést. Erre azután a kormánypártok is visszavonták a maguk támogatását a megegyezéstől.

Gyurcsány Ferenc a hét pontban újra fellépett a pártfinanszírozás átláthatóvá tételéért, az MSZP pedig újra benyújtotta a kormány törvényjavaslatát. Ez természetesen feltételezi a pártok nyílt költségvetési támogatásának emelését. Ezúttal az újabb ötpárti tárgyalás is megfeneklett a Fidesz ellenállásán. Arra hivatkoznak, hogy szociális válság idején nem lehet felemelni a pártok költségvetési támogatását. Ez kétszeres hazugság.

Hazugság azért, mert ma nincs Magyarországon szociális válság. Amikor egy példátlan mértékű, mintegy negyvenszázalékos reáljövedelem-emelkedés után néhány százalékkal csökkennek a reáljövedelmek, amikor ez a csökkenés legkevésbé a nyugdíjasokat és a kis jövedelműeket érinti, amikor a családtámogatási rendszer átalakítása kifejezetten a rászorulókat kedvezményezi, tisztességgel nem lehet szociális válságról beszélni.

Másodszor azért hazugság a Fidesz ellenvetése, mert a pártoknak, a választási kampányoknak állami és önkormányzati megrendelések kerülő útján történő finanszírozása többe kerül az adófizetőknek, mintha a pártokat közvetlenül a költségvetésből finanszírozzák. (A kerülő útnak ugyanis pótlólagos költségei vannak.) Ez ugyan nem olyan nyilvánvaló hazugság, mint a képviselői fizetések háromszoros emelése, de sokkal súlyosabb annál. A Fidesz ellenállása ugyanis a fekete pártfinanszírozás fenntartására irányul. Ami a magyar pártfinanszírozásban másfél évtizede történik, az gyalázat, és a Fidesz most nyíltan ehhez ragaszkodik.

Az, hogy - szemben az én naiv feltételezéseimmel - a Fidesz megengedheti magának, hogy megvétózza a pártfinanszírozás átláthatóvá tételét, és ez nem okoz példátlan felháborodást a magyar nyilvánosságban, a magyar sajtóban, az mindennél nagyobb botrány. Lesújtó bizonyítvány ez a magyar közállapotokról, amelyek rosszabbak, mint hittem.

szerző
Bauer Tamás
publikálva
2007/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

Betyárok, új nyilasok, neonácik
Pártot alapít a legszélsőjobb
Várhegyi Éva: Ekotrip
Cinkelt lakáslottó
Balaton-melléklet
Kis-Balaton, madármentés, fürdőélet
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Narancs

Blog

még több cikk