A szabadság végső győzelme száraz lesz - írja Mannheim Károly főművében, az Ideológia és utópiában, a svájci-német realista írót, Gottfried Kellert idézve. A társadalmi igények beteljesülése kihúzza a talajt a progresszív politikai törekvések alól, ami súlyos következményekkel járhat: Mannheim szerint "egy olyan világban, amely önmagával úgymond már elkészült, és szüntelenül csak reprodukálódik (...), a lét-transzcendencia teljes szétzúzása olyan tárgyiassághoz vezet, amely az emberi akarat pusztulását okozza. (...) A legnagyobb paradoxon jönne így létre, ami csak elgondolható: a legracionálisabb önuralom embere az ösztönök emberévé válna".
*
Az európai civilizáció az Ideológia és utópia 1929-es megjelenését követő években meglehetősen távol került a szabadság végső győzelmétől, noha az ösztönélet mozgósítása a racionálisan szervezett gyilkológépezetek politikai legitimációs eszköztárában is szerepelt. A fasiszta téboly megfékezése és a kommunista téboly fizikai elszigetelése után kezdetét vette a nyugati világ kapitalista újjáépítése, ami - nem függetlenül a továbbra is intenzíven jelen lévő kommunista kihívástól - igen sikeres társadalmi integrációs teljesítményt nyújtott. Az alacsonyabb státuszú rétegek fölemelésének azonban nagy ára volt, immár a Mannheim által előre jelzett értelemben: a jóléti kapitalizmus felszámolta a gyökeres társadalmi változások iránti tömegigényt. Az osztályharc győzött, a proletariátus a középosztályba ment. A Marcusét, Horkheimert és Adornót - Mannheim egykori frankfurti kollégáit - olvasó egyetemi diákság azonban a kispolgársággal ellentétben nem kívánt lemondani a forradalmi hevület nyújtotta érzéki örömökről. A radikális újbaloldali diákok elutasították a vietnami háborút, megszállták az egyetemi előadótermeket, időnként pedig a nagyobb nyomaték kedvéért az utcaköveket is feltépték - így kerestek kritikai viszonyulási felületet az anyagilag minden korábbinál fejlettebb, de az uralmi viszonyoktól és a velük járó ellentmondásoktól továbbra sem mentes társadalmi berendezkedéssel szemben. '68 újbaloldali lázadása ebben az értelemben a szabadság győzelmének szárazságára adott válaszként értelmezhető, amely a győzedelmes modernitástól a posztmodern felé mutatott utat.
'68 forrongásában jelentős szerepet játszott az anarchizmus, amely - és Mannheim szerint ennyiben a modern utópiák ősformájával, a reformáció korának újrakeresztelő mozgalmával rokonítható - itt és most, a történelmi időből kiszakadva kíván megszabadulni a hierarchikus társadalmi kötöttségektől és a velük járó intézményesített elnyomástól. Politikai törekvésként ez megfelelhetett a radikális egyetemi ifjúságnak vagy a Joschka Fischer- és Daniel Cohn-Bendit-féle "spontiknak", ám fogyaszthatatlan volt a társadalomba betagozódni kívánó, felfelé mobil, "beérkező" fiatal értelmiségi csoportok számára. '68 társadalmilag konszolidálódó nemzedéke a valóságformálás új kritikai alternatívája - Mannheimmel szólva "utópiája" - után nézett, s a hetvenes évek végére megszületett a német zöldmozgalom.
A zöldek 1983-ban bejutottak a Bundestagba, Joschka Fischer pedig 1985-ben hesseni tartományi környezetvédelmi miniszter lett. Első, elhíresült miniszteri eskütételét edzőcipőben abszolválta, jelezve a hagyományos politikai osztállyal szembeni távolságtartását. Idővel azonban ő is megenyhült: 1998 és 2005 közt alkancellár-külügyminiszterként már öltönyben, nyakkendőben vezette a német diplomáciát. Mi több, a kormányzati felelősség súlya alatt a zöldek komoly kompromisszumokra is hajlandónak bizonyultak: eredendő pacifizmusuk dacára elfogadták a jugoszláviai és az afganisztáni német katonai szerepvállalást, és némi vita után Schröder kancellár piacpárti gazdasági reformjait is készek voltak támogatni.
A zöldek mára Nyugat-Európa számos országában rendelkeznek stabil parlamenti képviselettel. Tipikusan a baloldalhoz tartoznak, legfontosabb politikai értékeiket a környezetvédelem, a környezeti fenntarthatóság, az emberi jogok, a társadalmi befogadás és igazságosság, valamint a részvételi demokrácia jelentik. A kelet-európai zöldmozgalmak strukturális helyzete azonban számos tekintetben eltér ettől. Inkább a mérsékelt jobb- mint a baloldalt erősítik: Csehországban egy jobbközép koalíció résztvevői voltak, amíg az idei választáson ki nem estek a parlamentből. A legnevesebb, magát zöldként azonosító kelet-európai politikusnak alighanem Sólyom László tekinthető, akit szintén nehéz volna a baloldalhoz sorolni.
*
A mérsékelt jobboldali orientációnak történelmi, szociológiai és aktuálpolitikai okai is vannak. A kelet-európai őskörnyezetvédők szemben álltak a környezeti értékek iránt közömbös államszocialista rendszerrel, a magyarországi zöldmozgalom intellektuális gerincét pedig - amennyire meg tudom ítélni - a szó legjobb értelmében vett régi vágású mérnökemberek és természettudósok alkották. Végül a rendszerváltást követő évtizedekben a zöldek gyanakvással tekintettek a kapitalizmus és a külföldi nagytőke szálláscsinálóiként számon tartott posztszocialista és liberális pártokra is.
A 2009-ben az egyik legjelentősebb hazai környezetvédelmi szervezetből, a Védegyletből kinőtt LMP rendszerkritikája ebbe a mintázatba illeszkedve a szocialista-liberális kormányok politikai gyakorlatát és az ennek eredményeként azonosított gazdasági és társadalmi viszonyokat vette célba. Az MSZP és az SZDSZ az LMP-narratívában kiszolgáltatta az országot a multinacionális tőkének, privatizációs politikájával és piacpárti reformjaival növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, államháztartási stabilizáció fedőnéven pedig rászabadította az országra a globális kapitalizmus hatékonyságkényszerének összes népnyúzó következményét. Röviden szólva kormányaik "bankárkormányként" tevékenykedtek - ebben a vélekedésben, csakúgy, mint a globális kapitalizmussal szembeni mélységes szkepszisben az LMP osztozik a magyar jobboldallal.
Az LMP a Fideszhez és a Jobbikhoz hasonlóan a magyar kapitalizmus rendszerkritikusaként lépett a politika színpadára, a magyar kapitalizmus vezető politikai erejeként pedig az MSZP-t azonosította. Az LMP MSZP-ellenessége ezért nem valamiféle politikai konjunktúrahullám meglovagolása, hanem a párt politikai identitásának mélyen és őszintén átélt központi eleme. A probléma azonban az, hogy a szocialista-liberális kormányzatok, legyenek volt bármilyen korruptak vagy szociálpolitikailag sikertelenek (szerintem egyébként nem voltak azok, de ez most mellékes), a liberális demokrácia keretei között tevékenykedtek, ami a Fideszről nem mondható el.
Az MSZP-SZDSZ-kormányok minden gyengeségükkel és hibájukkal együtt a felemás kádári modernizáció felől a nyugati értelemben vett modernitás felé mozgatták az országot. Társadalom- és gazdaságtörténeti értelemben voltaképp ez a rendszerváltást követő húsz év lényege, aminek során természetesen nem csak balközép kormányok tevékenykedtek. Ám a nyugatias modernizáció intézményi mintázatainak átvétele - és ezt az LMP helyesen látja - politikailag a legpregnánsabban az ő nevükhöz fűződik, bármit is gondoljunk e folyamat eredményéről. Ezzel szemben a 2010 tavaszán hivatalba lépett Fidesz-kormány tevékenységét korlátlan egyszemélyi vezetés, a jogállami normák szelektív figyelembevétele vagy egyenesen ignorálása, valamint a liberálissal szemben a többségi hatalmi elv alkalmazása jellemzi. Kétségtelen, hogy mindez a magyar nép jelentékeny többségének helyeslésével találkozik, ám ez nem változtat azon, hogy a változások iránya a modernitás felől a premodernitás felé mutat, épp ellentétes irányba tehát azzal, amit a posztmodern posztmaterializmus hívei elvben helyeselhetnének. Az emberi jogok és a társadalmi befogadás értékei iránt elkötelezett, kulturálisan nyugatos ethoszú környezetvédő pártnak az elmúlt hónapok változásai láttán sikítania kellett volna a felháborodástól. Az LMP azonban nem sikított, csak szelíden ellenkezett, gondosan ügyelve rá, nehogy úgy tűnjön, a kormányellenes kritika fontosabb számára, mint az előző kormány megvetése. Liberális intézményvédő elkötelezettségét és a társadalmi befogadás melletti érveit alárendelte az antiliberális fordulattal szembeni megértő attitűdnek, a történtek súlyával - az autoriter tendenciák erősödésével és a nyugatos fejlődésirány megkérdőjeleződésével - pedig sem kedve, sem ereje nem volt szembenézni.
*
A szabadság veresége száraz volt. Elegünk lett a szabadságból, mert nem azt kaptuk, amit vártunk tőle. A jólétünkről kiderült, hogy megalapozatlan: itt állunk egy gazdasági válság kellős közepén, és alig győzzük a méregdrága gázzal befűteni a svájcifrank-hitelből vásárolt lakásunkat és fizetni az autó részleteit. A liberális-demokrata politikusokról kiderült, hogy korruptak vagy legalábbis elnézőek a korrupcióval szemben: a sokszereplős, plurális rendszer korrupt érdekérvényesítési stratégiák kialakítására adott módot, a jogállami intézményekre alapozott, gyakran féloldalasan működő önvédelmi mechanizmusok pedig a korrupció marginalizálása helyett a liberális demokrácia hitelességét ásták alá. Ezenfelül a válságban drámaian megnövekedtek a szociális feszültségek: tele vagyunk szakképzetlen szegényekkel, köztük rengeteg, a többségitől eltérő kulturális hátterű romával, akiket elvben ugyanolyan állampolgári jogok illetnek meg, mint bárki mást. Jogosultak a különféle - nem különösebben bőkezű, de társadalmi szinten persze nagy terhet jelentő - segélyekre, miközben minimális az esélye, hogy valaha a saját munkájukból tartsák el magukat. (Ezt a minimális esélyt leginkább a sokat kárhoztatott közmunkaprogramok jelentik.)
Na, ebből elég! - mondták a választók. Jöjjön inkább a rabság! Ide nekünk a nemzetvezért! Jöjjön a tekintélyelvű önkény szép, színes világa. Nyilván lesz majd hely a palettán a zöldeknek is, a Nagy Piktor pedig biztosan nem feledkezik majd meg róluk. Bízhatunk majd bennük: tisztességesek lesznek, naivak és jelentéktelenek. Nem osztják majd a szabadságellenes nézeteket, sőt többnyire kifejezetten progresszív társadalompolitikai álláspontot képviselnek majd - csak éppen nem tudnak erőt mutatni a hatalommal szemben, mert sem politikailag, sem lelkileg nem lesznek képesek határozottan szembehelyezkedni vele. A liberális demokrácia kritikusaiként léptek a színre (volt rajta mit kritizálni), de nem a lebontását ígérték, hanem a megjavítását. Amikor azonban a hatalom új birtokosai a bontásnak láttak neki, nem volt hozzá hallható kritikai szavuk.
