Babarczy Eszter: Ne vegyük el a tanároktól, ami az ő ügyük!

  • Babarczy Eszter
  • 2016. február 16.

Publicisztika

Felszólítom minden kedves barátomat az Orbán-kormány-kritikájában, hogy ne engedjenek a mámorítóan rendszerellenes identitásnak. A válasz nem az, hogy le Orbánnal és el a KLIK-kel.

Janisch Attila erős szavakkal ragadta meg az érzelmet, amit egy elszántan, de nagyon fegyelmezetten tiltakozó sokaság ébreszt a jelenlévőkben és a közönségükben is. A ráébredés pillanatától: hogy nem vagyunk gyávák, és nem vagyunk egyedül, a továbblépésig: hogy pontosan megfogalmazzuk a követeléseinket. Akiket 1987-88-89 szocializált – a nagy tiltakozásokkal, amelyek főként szimbolikus ügyek köré fonódtak –, még mindig újra akarják élni az euforikus élményt, és még mindig hisznek abban, hogy ez a politikai folyamat rejtett legitimitása, a forrás, ahonnan egy másfajta politika táplálkozhat. (Az LMP ilyen irányú meggyőződésének gyökere is valahol a Duna-kör tájékán keresendő.)

De Janisch Attilával ellentétben én inkább Vágó Gáborral értek egyet, aki kipróbálta a „másfajta” politikát, és letett róla. Míg a rendszerváltás környékén a tiltakozások alapjául szolgáló ügyek – a Duna, a vízlépcső, az erdélyi falurombolás – inkább ürügyek voltak az általános elégedetlenség kifejezésére, a mostani tanár-megmozdulás (de a taxissztrájk is) érdekvédelmi jellegű. Nem átalakítani kell egy érdekvédelmi megmozdulást kormányellenes megmozdulássá, hanem örülni, hogy végre – két évtized dermesztő passzivitása után – a tanárok és az iskolák követelik a jogot, hogy az őket érintő közpolitikát maguk is alakíthassák. Nem Orbán ellenfeleinek kell hozzájuk csatlakozni, hanem a rossz iskolák ellenfeleinek – leginkább szülői szervezeteknek.

A politikai polarizáltság mámorító is tud lenni, ha magával ragad: identitást ad, közösséget, nyelvet. Ez a mámor a demokrácia legsúlyosabb kábítószere, agyromboló anyag, rituális cselekvés, érzelmi áradás, csupa olyan élmény, amely a problémák megoldásának komoly akadálya. Mint a kedves olvasó emlékezik, ebben a sorozatban egy fő premisszám van, amitől – talán a felvilágosodásban gyökerező neveltetésem folytán – nem tudok elszakadni: a politika legyen problémamegoldás, ne identitásépítés.

Az oktatás a legkevésbé sem szimbolikus ügy. A magyar oktatási rendszer jobb működése most egyik fő feltétele annak, hogy az ország a következő ötven évben jól működjön. Akárhány kerekasztal tárgyalja is a problémákat, amelyek a kormány fejetlen centralizálásából adódtak, ugyanarról a közoktatásról kell beszélniük. És a KLIK abszurditásainál nem is állhatnak meg, mert azokat a bajokat, amelyekre a KLIK révén akartak volna súlyosan autoritér és működésképtelen megoldásokat hozni, nem lehet pusztán a KLIK elsöprésével szőnyeg alá söpörni. A magyar oktatás az iskolák egyenetlen színvonalából és nem kellően célzott finanszírozásából eredően évente több tízezer olyan diákot ereszt el, akik, mint cigány lánykáim, nem tudnak sem írni, sem számolni rendesen, és teljesen esélytelenek a középiskolákban.

A magyar oktatásban működnek kiváló iskolák, amelyekbe eleve csak a legkiválóbb gyerekeket veszik fel – és a néhány protezsáltat –, ezekben az iskolákban érettségiznek a magyar értelmiség gyerekei. Ilyenbe járt az én fiam is. Kiváló alapítványi és magániskolák is működnek, ahol a vagyonos középosztály gyerekeivel személyre szólóan foglalkoznak, és mivel a szülő fizet, aligha kétséges, hogy az iskola a gyerek körül forog. Egy teljesen másfajta oktatási jövőt képzelő új elit egészen újfajta, gyerekközeli és – ahogy mondani illik ma az oktatástudományban – kompetenciaközpontú óvodákat és általános iskolákat szervez.

Ennek a mostani mozgalomnak nem szabad, hogy ezek az elitiskolák álljanak a középpontjában, mert elég, ha csak hagyják a magyar szellemi elitet dolgozni, és az megoldja a felsőközéposztály újratermelését. Akárhány kerekasztal lesz is (mint ahogy volt is már – az egyikben én is dolgoztam), a mindennél sürgősebb feladat, a szörnyetegfeladat a lecsúszók-kicsúszók visszarángatása a modern világ valamilyen járható ösvényére.

A probléma nem kizárólag magyar. Az angolszász országokban minden újabb politikai ciklusban újabb megoldásokkal próbálkoznak, de a német oktatási szakma is folyamatosan forrong. És nincs egyértelműen jó megoldás – bár a konszenzus nagyjából az, hogy a megoldás kulcsa a jó tanár.

Felszólítom tehát minden kedves barátomat a bal-liberalizmusban, az Orbán-kormány-kritikájában, barátaimat ebben a megosztott Magyarországban, hogy ne engedjenek a mámorítóan rendszerellenes identitásnak. Egyetlen fontos kérdés van: hol a jó tanár, és mitől lesz az. A válasz nem az, hogy le Orbánnal és el a KLIK-kel. A válasz nem az, hogy végre itt a (megjegyzem, a Milla óta sokadik) „forradalom”. A válasz nincs meg – évek alapos és politikai indulatoktól mentes gondolkodásával, óvatos kísérleteivel, a jó példák sokszorozásával talán megtaláljuk. Ennek a folyamatnak a kezdetét eltéríteni politikai indulataink kiszolgálására – bűn.

UPDATE: Mivel a hatalom zaklatni kezdte a Teleki Blankásokat, ezért pontosítani szeretném az álláspontomat. NEM megengedhető, hogy érdekvédelmet gyakorló tanárokat zaklassanak. MENJÜNK MIND KI AZ UTCÁRA ezzel szemben. Azonban továbbra is szeretném, hogy ne a közoktatás megjavítása helyett legyen politikai mozgalom.

Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott?

Figyelmébe ajánljuk