Babarczy Eszter: Hálózatháború - A zsidókérdésről

publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Magyar Nemzet november 17-i számában Hankiss Ágnes megpedzette a magyar örökzöldnek tűnő "zsidókérdést". Cikkében többek között önátvilágításra szólít fel a "zsidóoldalon". A magam részéről szeretnék élni evvel a lehetőséggel, mert kevés dolgot tartok oly bosszantónak és veszélyesnek a rendszerváltás utáni magyar politikai kultúrában, mint a zsidókérdésezés jelenlegi formáját.

A Magyar Nemzet november 17-i számában Hankiss Ágnes megpedzette a magyar örökzöldnek tűnő "zsidókérdést". Cikkében többek között önátvilágításra szólít fel a "zsidóoldalon". A magam részéről szeretnék élni evvel a lehetőséggel, mert kevés dolgot tartok oly bosszantónak és veszélyesnek a rendszerváltás utáni magyar politikai kultúrában, mint a zsidókérdésezés jelenlegi formáját.

Úgy képzelem, hogy a magyar állampolgárok és olvasók jelentős részében a zsidó szó bizonyos kellemetlen vagy kellemes csiklandó érzést kelt, más részük unja a kérdést. Abban is bizonyos vagyok, hogy bármennyit beszéltünk is róla, a magyar állampolgárok jelentős része, engem is beleértve, nem tudja, pontosan mit is jelent most a "zsidókérdés".

Mit mondunk tehát, ha gyermekünk megkérdezi: mi ez az egész zsidózás? Hankiss szerint - aki ezt az önátvilágítást másoknak javasolja, de önmagára nézve nem tartja kötelezőnek - kétes megoldás, ha hosszabb magyarázkodásba kezdünk, mert ezzel esetleg veszélyeztethetnénk gyermekünk magyar vagy zsidó identitását. Másrészt meglehetősen felháborítónak találja azt is, ha nem beszélünk róla: elvégre létezik. Az első benyomásunk tehát az lehet, hogy Hankiss szerint a zsidókérdés afféle nicht vor dem Kind dolog, amelynek lényege az, hogy egyeseknek önkritikát kéne gyakorolniuk ahelyett, hogy másokat (például Kövér Lászlót) kritizálják. Az egyesek, akiknek önkritikát kéne gyakorolniuk, nem a magyar zsidók, hanem az SZDSZ prominensei. Az SZDSZ, Hankiss szerint, nem zsidó párt, másrészt írásából kitűnik, hogy a zsidókérdést mégiscsak elsősorban SZDSZ-kérdésnek tartja.

Akkor tehát mi a zsidókérdés Magyarországon?

A zsidóságot mint társadalmi csoportot utoljára 1941-ben definiálták a magyar politikában és közjogban. E definíció, követve a hitleri gyakorlatot, származáson alapult. Zsidónak számított eszerint mindenki, aki nem tudott felmutatni legalább három árja nagyszülőt. Én a magam két árja nagyszülejével eszerint a zsidó kategóriába esem, gyermekem azonban, aki három árja nagyszülővel büszkélkedhet, nagyjából fajtiszta magyar. Ettől még persze nem tudjuk, hogy mi az "árja" terminus definíciója, amelytől a "zsidó" terminus definíciója erősen függ, az látható azonban, hogy zsidók annyiban léteznek, amennyiben léteznek árják (magyar magyarok), akiktől az előbbiek valamilyen, többé vagy kevésbé misztikus kritérium alapján különböznek.

Nem firtatnám most egy ilyen definíció célszerűségét. Pusztán formális kritériumok alapján annyit mondhatunk róla, hogy valójában nem definíció, hanem szembeállítás, vagyis, ahogy a logikában mondják, a "zsidó" terminus nem független változó. Kell hozzá egy elsődlegesen definiált független változó (magyar, illetve árja), amelyhez képest aztán valaki vagy zsidó, vagy nem az.

Két dolgot kell még tudnunk erről a zsidó terminusról. Az egyik az, hogy a stílus szintjén valahol a szitokszó és az etnikai címke között helyezkedik el a magyar nyelvben. A másik az, hogy a magyar történelemben kiválóan alkalmasnak bizonyult a saját csoport és az idegen csoport elhatárolására.

Hankiss cikke éppen abszurd logikai bukfencei miatt minden eddigi polémiánál pontosabban rávilágít a kérdés lényegére. Az SZDSZ vezetősége vagy Esterházy Péter nem attól zsidó, hogy őseik ezen vallást gyakorolták, vagy hogy különös szimpátiát mutatnak Izrael iránt, vagy hogy zsidó identitású szerzők és gondolkodók műveit jobban szeretik magyar identitású szerzők vagy gondolkodók művénél. A "zsidók" nem attól zsidók, hogy zsidók, hanem attól zsidók, hogy "zsidók", vagyis egy társadalmi network, hálózat tagjaiként vannak számon tartva, amely a "másik oldal" számára a "zsidó" fedőnevet viseli.

Mint Hankiss cikkéből kiviláglik, e konstrukció lényege az, hogy eme másik oldal, amely, mint láttuk, mindig hajlamos önmaga függvényeként definiálni a zsidót, méghozzá ellenfélként, ellenségként vagy vetélytársként, ily módon tudja egyetlen kategóriában egyesíteni politikai ellenfeleit.

Ezért mondja Hankiss Á., hogy ami az SZDSZ-ben és az MSZP-ben közös, az a zsidókérdés, illetve ennek nem túl elegáns megjelenési formája, az antiszemitázás.

Hankiss Á.-nak igaza van. A Demokratikus Chartát, bármiképpen értékeljük is működését, nyilvánvalóan a fasisztoid tendenciáktól való, némileg eltúlzott félelem hívta életre. Ez szerinte annyit jelent, hogy a "zsidók" valóban zsidónak tekintik magukat, csak ezt nem merik egyenesen bevallani, inkább az ellenfél azonosításának logikájával élve negatíve definiálják magukat: ők azok, akik nem fasiszták.

Tehát: a zsidókérdés logikája szerint két csoport, illetve két hálózat létezik Magyarországon. Az egyik azzal definiálja önmagát, és húzza szorosabbra sorait, hogy lefasisztázza a másikat, a másik pedig oly módon teszi ugyanezt, hogy nemzetellenes, hisztérikusan fasisztázó ("zsidó") oldalnak minősíti az előbbieket. A két csoport a politikai retorika szerint összeférhetetlen, és halálos antagonizmusban küzd a végsőkig, valójában azonban a határok az egyéni kompromisszumkészség, illetve sértettség mértékében, továbbá a káder-utánpótlási nehézségek következtében átjárhatók. A tegnapi "zsidóból" ma "magyar" lett, és viszont - Hankiss Ágnestől Schmidt Máriáig, Tóth Gy. Lászlótól Tellér Gyuláig sokan tartoztak a nyolcvanas évek elején a "zsidó" hálózathoz, hogy aztán a kilencvenes évek közepén váltsanak.

Mi ebből a tanulság?

Először is, ha van megtűrt, intellektualizált vagy rugalmasan értelmezhető kijelentésekbe rejtett antiszemitizmus a magyar politikai közbeszédben és a jobbközép retorikájában, az egyáltalán nem ugyanaz az antiszemitizmus, amely oly beteges és bürokratikus precizitással gázosította el vagy lőtte a Dunába a zsidó származású (= minimum három izraelitának született nagyszülővel rendelkező) magyar állampolgárokat.

Egyáltalán nem is az a fajta antiszemitizmus ez, Lovas István időnkénti retorikai kísérletei ellenére, amely bárkit is a Dunába akarna lőni. Ez az antiszemitizmus retorikai stratégia, amely egy rivális elitcsoport ellen irányul, és ha van elmebeteg vonás, az abban áll, hogy eme rivális elitcsoport hatalmát, koherenciáját, ellenséges szándékait és politikai ambícióit messze túlbecsüli.

A zsidókérdés logikája ennyiben működne is. A baj és a paranoid elem ott kezdődik, hogy a jobbközép, vagyis a "magyarok", és sokan a "zsidó" oldalon is szükségesnek látják el is hinni a maguk nem túl gusztusos, de hatékonynak tűnő retorikai formuláit. Noha nyilvánvaló, hogy a magyar pártok közül az MSZP rendelkezik a legnagyobb és legszilárdabb társadalmi bázissal, illetve a legkiterjedtebb gazdasági kapcsolatrendszerrel, a "zsidókérdés" céltáblája elsősorban az SZDSZ, egy kicsi, értelmiségi mag köré szerveződő és nem túlságosan sikeres párt, sőt nem is maga a párt, hanem az az értelmiségi közeg, amelyből vezetői rekrutálódtak. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy a fő ellenfelet, az MSZP-t a jobboldal a gyűlölt SZDSZ felől nézi, hogy - megbízható források szerint - nem a bolsizás vagy a komcsizás dívik a Fidesz szalonjaiban, hanem a "libsizés" (értsd: liberális bibsi)?

Valahányszor arra gondolok, hogy Kövér László, Isépy Tamás vagy Hankiss Ágnes szerint halálos veszélyt jelentek a magyar demokráciára nézve, megtisztelve érzem magam. Mint politikai elemző kénytelen vagyok azonban belátni, hogy súlyos aránytévesztésről van szó. Eszem ágában sincs megdöntenti a demokratikus államrendet, aláásni a demokratikusan választott magyar kormány hitelét, vagy rontani Magyarország külföldi megítélését. De ha akarnám, se tudnám ezt tenni. Azon varázslatos nemzetközi hálózat, amely a jobboldal szerint minden "zsidót" önelégült jólétben és hatalomközelben tart, nem létezik. Léteznek kicsi, helyi hálózatok évfolyamtársak, osztálytársak, hasonló ízlésű vagy foglalkozású, üzleti vagy családi kapcsolatban álló emberek között, ezek a hálózatok azonban még erőteljes politikai támogatottság esetén sem képesek többre, mint hogy információt áramoltassanak, és időnként állami pénzeket akasszanak le. A politikai paranoia következtében természetesen azon hálózatok, amelyek képesek kinevezni magukat ezen vagy azon politikai erő utolsó reményének, több pénzhez jutnak, mint azok a hálózatok, amelyek távol tartják magukat mindenféle politikai erőtől. Ez sajnálatos módon világszerte így van, és Magyarországon távolról sem korlátozódik a "zsidó" hálózatokra. Sőt. A "magyar" hálózatok, ha jól látom, erősebben függenek az államtól, mint a "zsidó" hálózatok. Talán ezért is harcosabbak és pártosabbak, és ezért akarnak mindenáron erős államot.

E hálózatok médiabeli szerepének túlértékelése a paranoia legendáriumába tartozik, és meglehetősen sértő a magyar szavazókra nézve, akik véleményem szerint sokkal kevésbé manipulálhatók, mint azt az összeesküvés-elméletek hinni szeretnék. Azt jelentené ez, hogy zsidókérdés pedig nincs? Véleményem szerint van zsidókérdés, ha éppen így akarjuk hívni, és nincs is vele különösebb baj. Magyarország szellemi hagyományát és kulturális örökségét nem kis részben asszimilálódó zsidó értelmiségiek, írók és politikusok alakították, akiknek természetesen meg kellett küzdeniük a maguk se kint, se bent helyzetével, a társadalmi kommunikáció rájuk nézve megalázó elemeivel, például az úri antiszemitizmussal, a nagyvárosi kultúrát utálkozva fogadó vidéki notabilitásokkal vagy a Németh László-féle vizionárius gondolkodókkal. A szellemi életet a századfordulóig uraló dzsentri-polgár társaságnak viszont le kellett nyelnie egy hangos, ambiciózus, szorgalmas és tehetséges társaság jelentkezését a századforduló környékén. Nem ment könnyen. Senki sem fogadja szívesen, ha hirtelen riválisai lesznek, méghozzá tehetséges riválisai. Ez a fajta ellenérzés az emancipált zsidóság második, entellektüel generációjával szemben nem magyar sajátosság: az amerikai egyetemekre, különösen a jobbakra, a húszas évek végéig nem szívesen eresztettek be zsidó diákot, zsidó oktatóról nem is beszélve.

Ha van Magyarországon zsidókérdés, az e rivális kultúrák átalakuló, de mégis továbbélő formáiban keresendő. A magyar tragédia (vagy tragikomédia?) nem e rivalizálásból és az ebből következő ellenérzésekből ered, hanem abból, hogy - ellentétben az Egyesült Államokkal - e kulturális versenyhelyzet a huszadik században véresen politikai formát kapott. Először a különböző mértékben antiszemita politikai kurzusok következtében, amelyek a két háború között közjogi eszközökkel próbálták "megvédeni" az egyik, a "magyar" csoport pozícióit a másik, a "zsidó" csoport félelmetesen gyors középosztályosodásával és intellektuális felemelkedésével szemben. Ekkor jött létre az az antiszemitizmus,

amely nem antiszemitizmus, hanem egy elitcsoport eszköze egy másik, feljövőben lévő elitcsoporttal szemben.

Azután másodszor is politizálódott a kultúrák versenye, a második világháború alatt és után, amikor a magyar zsidók jelentős része - azok, akik magyarnak tartották magukat, tehát itthon maradtak - urbánus vagy zsidó indentitását antifasiszta identitásra cserélte, és megszabadítóját, sőt megbosszulóját látta a szovjet hadseregben és a berendezkedő kommunista hatalomban.

Harmadszor pedig akkor politizálódott a kultúrák versenye, amikor a nyolcvanas évek második felében lassan megkezdődött az önjelölt politikai elitek rivális csoportjainak elkülönülése. Hogy a sérelmek miből erednek, hogy az egykori demokratikus ellenzék kezelte-e lenézéssel a népi ellenzéket és az egyéb kívülállókat, hogy Kis János A társadalmi szerződéssel megpróbálta-e kisajátítani magának az ellenzék vezetőjének szerepét, hogy a népi ellenzék ijedt-e meg attól, hogy a másik csoport felkészültebb és artikuláltabb, s ezért zárta ki a lakitelki találkozóról, hogy a régi kulturális különbségek tovább élő elemei hatottak-e katalizátorként, vagy ellenkezőleg, politikai ideák és politikai kultúra híján nem volt másba kapaszkodni - ez hosszú történet, amely gondos elemzést követel. E gondos elemzés, elemzések sora fogja majd feltárni a "zsidókérdés" történetét Magyarországon.

Ez a zsidókérdés azonban nem azonos azzal a zsidókérdéssel, amelyről Hankiss Ágnes vagy Kövér László beszél. Hankiss Ágnes vagy Kövér László, vagy bárki más, aki a zsidókérdést politikai kérdésnek tekinti, nem pedig a szerencsétlen történelmi körülmények folytán többszörösen is politizálódott és politikai eszközként használt kulturális kérdésnek, nem a zsidókérdés tisztázásához, hanem annak elkenéséhez és további instrumentalizálásához járul hozzá.

A zsidókérdést övező publicisztikára a rosszhiszeműség a jellemző. Ez a publicisztika ugyanis mindkét oldalon magától értetődőnek tekinti, hogy a zsidókérdés politikai kérdés, hogy az antiszemitizmus vagy az antifasizmus releváns kategóriák a mai Magyarország politikai erőterének leírásakor. Mindaddig ugyanis, amíg Csurka István vagy a hozzá hasonló, kifejezetten "a zsidók" eliminálását zászlajukra tűző politikai erők olyan gyengék, mint amilyen gyengék a mai Magyarországon, a zsidókérdés politizálása csak arra jó, hogy erősítse e diskurzus legitimitását, hogy megszilárdítsa a két rivális csoport identitását, növelje összetartásukat, és irracionális félelmekre és érzelmekre alapozza lojalitásukat.

A mai magyar politikai szereplők és közírók történelmi bűnt követnek el, ha tovább játsszák e játszmát a huszadik század véres és mocskos szabályai szerint. Aki fasisztáz vagy antiszemitáz, aki félre nem érthető megjegyzéseket tesz idegen, nemzetellenes erőkre, aki nem érti meg, hogy a magyar államnak semmi keresnivalója a kultúrák versenyének világában, aki politikai identitását az ellenfél démonizálására alapozza, az nemcsak rövid távon, de hosszú távon is tönkreteszi, balkanizálja, lealacsonyítja a magyar politikai kultúrát, és hiszterizálja vagy politikai passzivitásba taszítja a magyar választókat.

Kövér László felőlem nyugodtan lehet antiszemita a magánéletében, és senkinek sem kötelező szeretnie az úgynevezett pesti értelmiség kultúráját és kommunikációs sajátosságait - és igaz ez az úgynevezett keresztény középosztály kultúrájára és kommunikációjára is. Ez magánügy.

Aki azonban egyéb ötlet híján eme magánjellegű vonzódásaiból és idegenkedéseiből kíván politikai személyiséget, netán politikai eszközt formálni magának, az nemcsak hogy nem profi és szalonképes politikus, de nem is politikus a szó mai európai értelmében, hanem afféle görög türannosz, kényúr, aki önnön személyében és személyes igényeiben látja a politika anyagát és célját - korunk nagyjai közül talán Slobodan Milosevicet vagy még inkább Nicolae Ceausescut hozhatnám példának erre. Nem ilyen politikai elitet kívánok Magyarországnak.

publikálva
1999/49. (12. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk