Bajnai Zsolt: Az õ házuk, az õ váruk (A helyi tájékoztatás és az önkormányzatok)

szerző
Bajnai Zsolt
publikálva
2005/5. (02. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nem szûnõ és jogos felháborodást váltana ki demokratikus közéletünk megannyi szereplõjébõl, ha a kormány közpénzen megjelentetne egy lapot, amelyet ingyen eljuttatnának minden háztartásba, ráadásul ebben az újságban csak a kormányfõrõl, a kormányoldalról és a kormány sikereirõl lenne szó. A demokrácia felkent bajnokai közül azonban alig akad olyan, akinek megcsiklandozza az ingerküszöbét, hogy a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben a magyar települések túlnyomó többségében kicsiben pontosan ez történik. Csak a kormányzat szó elõtt ott az ön- elõtag. Ráadásul e lapok fogyasztóinak nincs sok választásuk.

Nem szűnő és jogos felháborodást váltana ki demokratikus közéletünk megannyi szereplőjéből, ha a kormány közpénzen megjelentetne egy lapot, amelyet ingyen eljuttatnának minden háztartásba, ráadásul ebben az újságban csak a kormányfőről, a kormányoldalról és a kormány sikereiről lenne szó. A demokrácia felkent bajnokai közül azonban alig akad olyan, akinek megcsiklandozza az ingerküszöbét, hogy a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben a magyar települések túlnyomó többségében kicsiben pontosan ez történik. Csak a kormányzat szó előtt ott az ön- előtag. Ráadásul e lapok fogyasztóinak nincs sok választásuk.

H

A Pest Megyei Önkormányzat által nemrégiben szervezett konferencián elhangzott előadásokból kiderült, hogy a mintegy 3200 magyar településen nagyjából 2500 helyi újság jelenik meg. Ezek között van olyan, amelyik hetente, a többség azonban inkább havonta vagy még ritkábban kerül az utcákra, a háztartásokba. Ugyanilyen szórást mutat a lapok terjedelme, nyomdai kivitele és szakmai minősége is. Többségük helyzetét és az ezekről a lapokról kialakult általános képet jól érzékelteti, hogy a konferencián felszólaló MÚOSZ-elnök folyamatosan önkormányzati lapokról beszélt. Még szerencse, hogy a szervezet e témában érintett szakosztályának vezetője helyretette a dolgokat a helyi lap terminus technicus alkalmazásával.

Igaz persze, hogy a településeken megjelenő, nem nagy kiadókhoz kötődő, helyi témákkal foglalkozó lapok többsége - nyíltan vagy áttételesen - az önkormányzatok tulajdona, és az is tény, hogy ahol csak egy helyi lap jelenik meg, az szinte biztosan önkormányzati újság. Ám mégsem szabadna meg-feledkezni a pártok, a különböző társadalmi szervezetek és a néhány vállalkozó által megjelentetett ki-adványokról. (Becslések szerint ez utóbbiak az összes helyi lap alig tizedét tehetik ki.) Már csak azért is érdemes egy pillantást vetni a helyi lapokra, mert valószínűsíthető, hogy a nem analfabéta lakosság jelentős részének ezek a - havonta összesen legalább 3,5-4 millió példányban megjelenő - nyomdai termékek jelentik az olvasás egyetlen élményét. Így nemcsak politikai, de a kultúrára gyakorolt hatásuk is jóval nagyobb annál, mint amennyi közfigyelmet jelenleg élveznek.

Aki fizet, rendel

De hogyan is születik és marad életben egy helyi újság?

Az esetek kilencven százalékában úgy, hogy a polgármester vagy a képviselő-testület a lakosság sajtón keresztül történő tájékoztatását ugyanolyan feladatának érzi, mint mondjuk az óvoda működtetését. (Még szerencse, hogy a pékségről nem gondolják ezt, onnan már csak néhány lépés a szocializmus.) A legtöbb helyen ebből az következik, hogy az önkormányzat finanszírozza a lapot, amelynek élén - másodállásban vagy extra feladatot ellátva - általában egy jobban fogalmazó köztisztviselő, netán egy könyvtáros vagy pedagógus áll; a legritkább esetben újságírói gyakorlattal, esetleg végzettséggel rendelkező szakember. És arra is van példa, hogy a főszerkesztő maga a polgármester vagy a testület valamelyik tagja.

Ennek a megoldásnak azonban van néhány szépséghibája. Egyrészt 2000 óta önkormányzat elvileg nem lehetne helyi lap kiadója, ám ez a rendelkezés keveseket zavar. Miként az is, hogy ebben a felállásban a település életéről olyanoknak kellene objektíven beszámolniuk, akiket vagy a titoktartási kötelezettségük vagy az egzisztenciális kiszolgáltatottságuk akadályoz abban, hogy valódi újságíróként működve netán a hivatalban lévők viselt dolgairól írjanak. Ilyen körülmények között születnek aztán a testületi ülésekről szóló szó szerinti leírások, az iskolás szintű, dilettáns élménybeszámolók és világmegváltások, a helyi pártemberek odamondogatásai és üzengetései, illetve a minden oldalon a polgármester portréját hozó újságok. (A stílust, a stilisztikát és a magyar nyelv szabályainak levegős kezelését most ne is boncolgassuk.) Mindeközben nyíltan vagy lektorálásnak álcázva működik a cenzúra: a polgármester vagy környezete a megjelenés előtt átnézi az újságot.

Sokszor attól sem jobb a helyzet, ha az önkormányzat pályázat útján nevezi ki lapja főszerkesztőjét. A kiszolgáltatottságot ugyanis ez sem szünteti meg, hiszen bárki bármikor kirúgható, csak megfelelő indokot kell találni. A főszerkesztők és az újságírók többségét szakmai képzetlenségük sem segíti abban, hogy eredményesen lépjenek fel az érdekeik védelmében; ráadásul vidéken tényleg nem is nagyon ugrálhatnak a lehetőségek szűkössége miatt.

A törvényt betartó önkormányzatok lapjainál sem feltétlenül más a helyzet, hiszen attól, hogy egy önkormányzati cég vagy egy közbeszerzési pályázat útján kiválasztott vállalkozás a lap kiadója, a megjelentetéséhez szükséges pénz jelentős részét - vagy egészét - továbbra is a település költségvetéséből állják. És a legtöbb esetben, mint a prímásnál, itt is az rendeli a nótát, aki fizeti. Ha a lap a polgármester vagy a képviselő-testület tyúkszemére lép, akkor leváltják a főszerkesztőt, vagy ha ez bonyolult, egyszerűen megvonják a lap támogatását, esetleg megszüntetik az újságot, és másnap indítanak egy újat.

Mindaddig tehát, amíg ezek a lapok ennyire kötődnek az önkormányzatokhoz, ne csodálkozzon senki, ha többségük egyoldalúan csak sikerekről és az éppen hatalmon lévők eredményeiről számol be, teljesen mellőzi a bírálatot, az ellenzék hangját, és olykor magukat a tényeket is. Így az sem meglepő, ha a legutóbbi önkormányzati választásokat követően az önkormányzati lapok szerkesztőinek fele-harmada kicserélődött - elsősorban ott, ahol megváltoztak a testületen belüli erőviszonyok -, és várhatóan így lesz ez kettő, de félő, hogy hat év múlva is.

Pénz és szándék

A helyi lapok önkormányzatoktól való függetlenedéséhez ugyanis minimum két dolog kellene: pénz és szándék.

A legtöbb helyen azonban nyilvánvaló, hogy nincs meg az ehhez szükséges szándék, hiszen a polgármesterek és a képviselők - ez utóbbiakból valamikor polgármesterek is lehetnek - nem nagyon szeretnék, ha az általuk ellenőrzött közpénzből olyan lap születne, ami esetleg őket kritizálhatja, megfúrva ezzel a következő ciklusukat. Kicsi az esélye annak is, hogy a parlament segítsen áthidalni a helyi szándék hiányát, hiszen a törvényhozók között sok a hasonló cipőben járó polgármester és önkormányzati képviselő, akik bolondok lennének a Kossuth térről vágni maguk alatt az otthoni fát. Így tehát legfeljebb abban lehet bízni, hogy intelligens ember kerül a település élére, és nem silányítja saját propagandaeszközévé a közösből finanszírozott lapot.

A helyi lapok önkormányzatoktól független finanszírozására ugyanis jelenleg nincs túl sok esély. A kisebb és szegényebb településeken eleve csak akkor működhet újság, ha a képviselő-testület szán erre a költségvetésből. A nagyobb lélekszámú és jelentősebb gazdasági erővel - azaz egy ilyen lapban hirdetni képes vállalkozókkal - bíró településeken pedig már az önkormányzati lap és az általában semmilyen vagy minimális olvasmányélményt nyújtó hirdetési lapok elfoglalták a piacot. A piaci alapon működő és ezáltal a helyi hatalomtól független lapnak ott a legrosszabbak az esélyei, ahol az önkormányzati támogatással működő, a település minden postaládájába ingyen eljuttatott lap még hirdetéseket is közöl. Egy ilyen lappal általában lehetetlen versenyezni, hiszen a közösből származó támogatása révén olyan előnyre tesz szert, ami komoly befektetés nélkül behozhatatlan.

Nulladik hatalmi ág

A falvakban és a tízezernél kisebb lélekszámú településeken szinte lehetetlen versenyre kelni az önkormányzati lappal, hiszen nincs annyi hirdető, amennyi az alternatív lapot is eltartaná. A nagyobb városokban már el lehet gondolkodni a versenytárs indításán, nem szabad azonban megfeledkezni a helyi sajtó egyik rákfenéjéről, az ingyenes terjesztésről.

A lappal rendelkező települé-sek minimum háromnegyedében ugyanis hosszú évek óta ingyen kapják postaládájukba a lakók a helyi újságot. Hasonlóan az ingyenes hirdetési kiadványokhoz, reklámújságokhoz, sőt néhol a pártok és az egyéb társadalmi szervezetek lapjaihoz. Ilyen körülmények között kész öngyilkosság pénzért árulni az alternatív, önkormányzattól független újságot. Ha pedig az ingyenesség mellett dönt a kiadó, akkor a példányszámnak a település háztartásainak számával egyezőnek kell lennie, különben nem juthat el minden postaládába az alternatív olvasnivaló. Egy tízezer lakosú településen ez legalább 3000 példányt jelent.

A példányszám mellett tovább srófolja a kiadásokat a terjedelem, azaz az oldalszám. Illik ugyanis legalább annyi szöveges oldalt nyomtatni, amennyi hirdetési oldal van a lapban, így 16 oldalasnál vékonyabb újsággal nem lehet kijönni. Egy ilyen lap számonkénti - általában havi - nyomdaszámlája legalább százötvenezer forint, ehhez jön még a tördelés és a levilágítás körülbelül ötvenezres költ-sége, az újságírók és a szerkesztő elképesztően alacsony, de így is legalább százezer forintot elérő honoráriuma, illetve a terjesztés költsége. Persze a szürke- vagy a feketegazdaságba csúszva sok mindenen lehet spórolni - de ha mindent olcsón, netán számla nélkül csináltat a kiadó, akkor is legalább háromszázezer forintot kellene hirdetésekből behozni ahhoz, hogy nullszaldós legyen a vállalkozás. Háromszázezer forint pedig csak úgy folyhat be, ha a hirdetésszervezői jutalékkal és a forgalmi adóval együtt legalább bruttó négyszázötvenezer forintért adnak el hirdetési felületet.

Ez elsőre talán nem tűnik soknak, de ha belegondolunk, hogy évente csak ebben az alternatív lapban több mint ötmillió forintot kellene hirdetésre elkölteniük az alig tízezer lakosú település vállalkozóinak, akik ráadásul az önkormányzat lapjában és számtalan más kiadványban - telefonkönyvben, Kisokosban, utcai plakáton, iskolai bálokon - is hirdethetnek, akkor már igenis komoly összegről van szó. És akkor azzal még nem is számoltunk, hogy egy vállalkozásnak rezsiköltségei és minimális nyereségelvárásai is vannak. (Arányait tekintve a nagyobb lélekszámú településeken is hasonló a helyzet.)

A fentiekből pedig egyértelműen következik: nem véletlen, hogy a helyi lapok többsége jelenleg olyan önkormányzati lap, amelyik a saját településén monopolhelyzetben működik. A monopólium megöli a versenyt, a verseny hiánya pedig ritkán ösztönöz minőségre. Így aztán a legtöbb településen az emberek a saját pénzükért - hiszen a közpénz mégiscsak a sajátjuk -, látszólag "ingyenesen", gyenge minőségű, nem objektív tájékoztatást kapnak közvetlen környezetük dolgairól.

Ez pedig hosszú távon a helyi demokráciát is alapjaiban rendít-heti meg. Már csak azért is, mert a helyi ügyekkel - egy-két velőtrázó botránytól eltekintve - sem az országos lapok, sem a megyei napilapok nem foglalkoznak, így az ország jelentős részén lényegében nem működik sem az úgynevezett negyedik hatalmi ág, sem a média ellenőrző szerepe.

Van kiút?

A jelenlegi helyzet megoldását sokan a helyi lapok szerkesztőinek képzésében látják, amiben a magam részéről nem nagyon hiszek. Abban annál inkább, hogy az országban működő, elképesztő mennyiségű újságíróképző hely végzősei előbb-utóbb rádöbbennek: nem lehet mindenki országos médiasztár, és nagyon szép babérok teremhetnek egy-egy helyi lapnál is. Az ő megjelenésük ugyanis partvonalra szoríthatja azt a rengeteg kvázi zsurnalisztát, akik sok helyi lap mai minőségéért - oly sok megalkuvással - felelősek.

Persze ne legyünk naivak, és ne higgyük, hogy csak a szaktudás pénz nélkül megoldhatja a problémát. Az önkormányzatok pénzére ugyanis mindig szükség lesz, csak éppen az arányokon kellene változtatni, hiszen sok mai példa igazolja, hogy ha egy lap fő finanszírozója nem a helyi költségvetés, akkor sokkal nagyobb a szerkesztők szabadsága.

A nagyobb településeken elegendő lenne ahhoz ragaszkodni, hogy közpénzen csak hirdetési felületet lehessen vásárolni egy már működő helyi lapban. A kisebb települések esetében viszont fel kellene adni az egy település - egy lap ideát, hiszen nem minden falu vagy város képes eltartani egy önálló újságot. Viszont ha egy kistérségben vagy néhány szomszédos településen egy olyan közös lap jelenne meg, amelyik az adott térség minden településével - akár mutáns oldalakon - foglalkozik, akkor már relatíve olcsóbban, ráadásul több reklámbevétellel számolva lehetne lapot kiadni.

Kiutat jelenthet a lapok koncentrációja is, azaz amikor egy kiadó több település vagy térség lapját működteti. Ez nemcsak a gazdaságos működés, de a viszonylagos függetlenség lehetőségét is magában rejti, hiszen nem egyetlen polgármester vagy képviselő jóindulatától függ a kiadó és ezáltal az adott település lapja.

Az útkeresés első lépését talán egy központi alappal is lehetne támogatni, hiszen ha a rádiófrekvenciát kapott diszkók - ugyanis ezek a helyi rádiók - műsorai, a megszámlálhatatlan művészeti folyóirat és ki tudja, hány állami internetes portál tartalomfejlesztése megér a nagy közösből néhány száz milliót vagy milliárdot, akkor talán a helyi lapok is megérdemelnének ekkora figyelmet. Már csak az olvasottságuk és az olvasók közvetlen környezetére gyakorolt hatásuk miatt is.

A szerző újságíró, a Két Hét Fót című, frissen megszűnt helyi lap exfőszerkesztője.

szerző
Bajnai Zsolt
publikálva
2005/5. (02. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

Uniós embargó
Magyar következmények
Felsőoktatás
Palkovics László az átalakításokról
Interjúk
Visky András, Bitó László
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több politika

Narancs

Blog

még több Blog...