Balázs Zoltán

A kudarc nyomában

Vitában Kis Jánossal

  • Balázs Zoltán
  • 2013. augusztus 18.

Publicisztika

Kis János Válogatott műveinek első kötete húsz év úgynevezett politikai írásait tartalmazza (nyilván nem az összeset, de a mértékadókat). A kötet címe megegyezik a legutolsó nagy ívű eszmefuttatással, amely Az összetorlódott idő címmel jelent meg a Beszélőben, s amelyről szerencsém volt néhány bekezdésben véleményt mondani a hvg.hu-n.

Bár a szerző hosszabb kiegészítést fűzött a kötet kedvéért ehhez az amúgy is hosszú esszéhez, alapvető mondanivalója nem változott: a harmadik köztársaság "bukásának" okát a bal- és a jobboldal közötti történelmi jellegű és mértékű, ám anakronisztikus bizalmatlanságban és illojalitásban véli fölfedezni, mivel szerinte sem intézményépítési hibák, sem bizonyos társadalmi érettségbeli feltételek hiánya nem idézhette elő ezt a kudarcot. A kötet más írásai, különösen azok, amelyek az alkotmány sorsát és hasonló bukását elemzik (hangsúlyozom, nem csak 2010 utáni írásokról van szó), szintén rendszeresen diagnosztizálják az alkotmány legitimitásbéli fogyatékosságát, sajnálattal állapítva meg, hogy amúgy pedig minden rendben volt, illetve lett volna. Ezt az utolsó szöveg is megerősíti, legföljebb a bizalom és az illojalitás terminusainak bevezetésével mond újat, s emeli ki a korábbiakhoz képest erőteljesebben az évszázadok terhének jelentőségét.

A rendszer identitása

A korábban megfogalmazott ellenvetéseim egyike az volt, hogy a szerző többé-kevésbé nyíltan azt föltételezi: a demokráciáknak van valamilyen inherens történelmi fejlődésmenetük, de legalábbis normálállapotuk. Kétlem. A másik az volt, hogy a magyar bal- és a jobboldal közötti, szerinte anakronisztikus történelmi huzavonát - éppen, mivel anakronizmus - alkalmasint egyszerű elhatározással, a bizalom akarásával abba lehetne hagyni. Ezt szintén kétlem. Ezeket az ellenvetéseket nem akarom megismételni, bár mondandóm összefügg velük. Itt egyetlen, de kardinális kérdésre összpontosítok: a bukás tézisére.

Kis János abszolút origónak tekinti azt a tételt, hogy a harmadik köztársaság megbukott, s ez nála többé-kevésbé szinonimája az alkotmány bukásának, ami pedig az új alaptörvény elfogadásával következett be. Nem vitás, hogy a politikaelméletben a kezdetektől fogva különös fontossága van a kezdeteknek. Maga a szerző is beható fogalmi elemzést végzett korábban a rendszerváltás természetével kapcsolatban, tulajdonképpen furcsa, hogy az ott kidolgozott fogalmakat nem veti be a 2011-es események értelmezésénél. Itt nincs mód arra, hogy ezt helyette megtegyem, ezért inkább kérdéseket és föltevéseket fogalmazok meg. Igaz-e, hogy 1989-ben (majd 1990-ben, a híres-hírhedt MDF-SZDSZ-paktummal) létrejött egy politikai közösség, azaz elkezdődött a közös politikai élet? Sokan, maga a szerző is, többször is megállapítják, hogy az igenlő válasz fölöttébb erős megszorításokkal fogadható el csupán. Utólag, a kötet címadó tanulmánya szerint az említett történelmi ellentét és bizalmatlanság miatt jóval valószínűbb a nemleges válasz. Ha viszont valami el sem kezdődött, akkor értelemszerűen véget sem érhetett.

De tegyük föl, afféle gondolatkísérletként, hogy 1989-ben mégis sikerült megalapítani a politikai közösséget. Hogyan tud egy politikai közösség megbukni? Hobbes szerint belső vagy külső háború következményeként. Mivel ezek egyike sem következett be, bukásról sem beszélhetünk. Persze nem kell Hobbesot követnünk; ám ha nem tesszük, akkor valószínűleg azért nem, mert nem akármilyen, hanem valamilyen politikai közösség lebeg a szemünk előtt. A szerző köztársaságról, demokráciáról szól, amelyeket nyilvánvalóan értéktelített, noha pontosan nem definiált fogalmakként használ. Ezeket a föltételezéseket osztva már könnyebb a "bukás" tézisét bizonyítva látni, hiszen a 2011-es alaptörvény, valamint a hozzá kapcsolódó számos kétharmados törvény és személyi döntés (Alkotmánybíróság, Költségvetési Tanács, médiahatóság) vitathatatlanul megváltoztatta a korábbi közjogi struktúrát és a politikai játékszabályokat. E változtatások egy részét bizonyára lehet úgy értelmezni, hogy egy fönnálló politikai értékrend, azaz egy bizonyos módon értett demokrácia és köztársaság végét jelentik. De nem föltétlenül. Éppen a szerző mutatja be egy egészen más témán, a sortűzperek (akkoriban még: leendő) vádlottjainak büntethetőségén elmélkedve, a személyes identitás folytonosságának Derek Parfit-féle (John Locke-ig visszamenő) tézisét használva, vagy ahhoz hasonlóan érvelve, hogy kellő távolság és kellően alátámasztott pszichológiai folytonossághiány miatt a felelősségre vonhatóság is megszűnhet. A tézis, mutatis mutandis, a köztársaság folytonosságára is alkalmazható: nincs a priori kritériuma annak, hogy milyen mértékű változás után jelenthető ki, hogy egy rezsim, egy köztársaság megbukott. A politikatörténet persze nem mindig kellően polírozott filozófiailag, így közhely különbséget tenni mondjuk IV. és V. köztársaság között Franciaországban; de maradván ennél a példánál: ha a IV. köztársaság meg is bukott, bukott vele a francia demokrácia is? Ez a példa arra is jó, hogy ne tekintsük mindazt feltétlenül szinonimának, amit a szerző annak tekint: köztársaságot, alkotmányt, demokráciát. Röviden tehát: igen erős bizonyítékok híján sem a köztársaság, sem a demokrácia, de még az alkotmányos jogállam "bukását" sem lehet készpénznek elfogadni, még akkor sem, ha a szerző összes konkrét kifogásával, amivel a jelenlegi közjogi berendezkedést illeti, egyetértünk.

Hadd tegyek itt még egy megszorítást: célszerűnek s a közös nyelv kialakításához is szükségesnek tartom, hogy különbséget tegyünk például közjogi berendezkedés vagy alkotmányos struktúra és kormányzati magatartás között. Nemigen van olyan kormányzat, amely nem érez kísértést arra, hogy számára indokolt esetben igyekezzen bizonyos jogállami kereteken túllépni (lásd a legfrissebb amerikai lehallgatási botrányt). Egy kétharmados többségű kormányzat erre nemcsak kísértést érez, hanem többletlehetőséget is lát, ami nem gonoszság, hanem az előző, tehát készen kapott közjogi struktúra sajnálatos, de elkerülhetetlen következménye. Hiszen az az 1989-es alkotmány egyik sajátossága, hogy megtartotta a parlamentet potenciálisan a permanens alkotmányozó gyűlés státusában. Ezért - elismerve, hogy nem könnyen követhető, mindazonáltal - ésszerű és üdvös elv volna, ha megpróbálnánk ragaszkodni ahhoz, hogy a közjogi-közhatalmi struktúra nem azonos a kormányzati magatartással. Konkrétan például a magánnyugdíj-pénztárak, takarékpénztárak vagy a dohányforgalmazás államosítása/reprivatizálása erősen vitatható több szempontból is, s mindegyik feszegetett vagy feszeget egyes jogállami normákat; de annak ellenére, hogy az AB kompetenciájának tartalmi korlátozása (költségvetési törvények) például de facto összefüggött a nyugdíjpénztárak ügyével, a korlátozás minden valószínűség szerint ettől függetlenül is bekövetkezett volna. A továbbiakban föltételezem, hogy a "bukás" az előbbi értelemben veendő, tehát a tézis nem az, hogy egyes (talán csak részben legális) kormányzati döntések ásták alá a köztársaságot, hanem az, hogy a közjogban bekövetkezett, nagyon is legális változtatások számolták föl.

Húszévente minden más

Folytassuk a "bukás" tézisének politikai tartalmával! Kis János az összes részletkérdést illetően igyekszik a lehető legmesszebb elmenni a konszenzuskeresésben, mind a bal-, mind a jobboldal felé a megértés és a segítő kritika szellemében közelít. Azonban a "bukás" tézisével óhatatlanul radikálisan állást foglal az egyik oldal mellett, tévútnak, zsákutcának tekinti a 2010-11-ben megkezdett "új" világot. A magam részéről úgy gondolom, hogy ez a kettős stratégia hatástalan. Nem kell "szeretni" az "új" világot, mi több, nekem is számtalan (értékbeli és hatékonyságot illető) kifogásom van vele kapcsolatban. (Nota bene, a konzervatívok semmilyen demokráciáért nem lelkesednek, sem a liberálisért, sem a radikálisért.) Ettől még tudomásul lehet venni, hogy a magyar politikai közösségnek (ha van ilyen) formát adó közjogi keretek fundamentalistábban demokrata, parlamentarista, etatista és centralista irányba mozdultak el. Vagyis a demokrácia a hatalmat gyakorlók világnézete szerint azt jelenti, hogy annak lényege a népszuverenitás akadálytalan és egycsatornás, azaz az egykamarás törvényhozáson keresztüli azonnali és feltétlen érvényesülése. Ennek a közjogi hatalommegosztás alapjában véve ellentmond, a parlamenten kívüli, nem a végrehajtó hatalom részét képező intézmények legföljebb tanácsadói funkciót töltenek be. A végrehajtó hatalom, a tág értelemben vett kormányzat dolga pedig a parlamenti döntések, a törvények ugyancsak korlátozás nélküli, közvetlen érvényesítése. Ezt a modellt pedig a szóban forgó világnézet szerint a leghatékonyabban egyetlen központból lehet működtetni. (Valami ilyesmit értenek, ha nem tévedek, mostanában "neoweberiánus" államon.)

Nos, ezek a változások elég jelentősek ahhoz, hogy karakterváltásról beszéljünk, ha tetszik, új korszakról; ahhoz azonban szerintem nem, hogy bukásról.

Az új korszak hangadói persze vélhetően úgy gondolják, hogy ők egyúttal alapítók is, azaz a bukás tézisével az alapítás tézisét állítják szembe. Így végül mindkét oldal elégedett lehet saját tézisének radikalizmusával. De ahogy a bukás tézisének elfogadásához is kell bizonyos önámítás, úgy az alapításéhoz is. Valódi alapítók ritkán szokták előre látni, hogy pontosan mit is alapítottak; a történelem pedig tele van semmibe futó alapításokkal. Ha Kolumbusz tudta volna is, hogy új földrészt fedezett föl, azt nem tudhatta volna, hogy új korszakot is kezdett. Egyszerűen nem tudhatjuk, hogy az alaptörvény és az imént említett eltolódás a demokrácia fundamentalista értelmezése irányába tartós lesz-e. Hogy széles körű konszenzus éppúgy nem övezte és övezi, mint az 1989-es alkotmányt, az valószínű; de hát ugyanez a fogyatékosság nem volt akadálya a 89-es alkotmány húszéves "sikerének" sem. Könnyen előfordulhat, hogy újabb húsz év az alaptörvény és a most kialakított karakter jegyében telik majd el, míg kiderül, hogy ez sem jó. Kis Jánosnak a bal- és jobboldal közötti történelmi bizalmatlanságról és illojalitásról szóló észrevételei s leginkább a "bukás" tézise, akarva-akaratlanul, voltaképpen éppen ezt valószínűsítik.

Lehet, hogy ez a végzetünk: negyedszázadonként bal- és jobboldali alkotmányok váltják majd egymást. Mert a történelmi ellentétek nem oldhatók meg azzal, hogy föltesszük magunkban, hogy holnaptól mindent másként csinálunk. A bizalom ugyanis nem csupán józan számítás és előrejelzés, jóindulatú megértés és megbocsátás, végső soron pedig elhatározás dolga. A bizalomban mindig van valami váratlan, kiszámíthatatlan, egyszóval csodaszerű. Amíg ez meg nem adatik, addig marad az egyszerű többségi politikai erő és az egyszerű politikai ész. A politikai erő a változtatáshoz, a politikai ész a négy évre való előrelátáshoz kell. S akár tetszik, akár nem: ma mindkettővel a parlamenti többség rendelkezik. Az erő messziről látszik. A politikai ész pedig csupán azt a képességet jelenti, hogy ki tudjuk számítani, a másik mennyi erővel rendelkezik. S ha látjuk, hogy gyönge, pusztán annyit tételezünk fel róla, hogy erős akar lenni. Ennél több okosságra nincs szükség. A bizalom ebben a demokráciában az ellenfelek között szükségtelen.

Figyelmébe ajánljuk