Berta József

Horthy Miklós-emlékverseny

A holokauszt áldozatai és a kommunizmus áldozatai a gyömrői emléktáblán
szerző
Berta József
publikálva
2013/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Pest megyei Gyömrőn 2012 júniusában a Szabadság térből először Horthy tér, majd Horthy park lett. A döntést megelőzően a helyi civilek és egyesületük, a Környezet-, Ifjúság- és Gyermekvédelmi Egyesület (KIGYE) lakossági vitafórumokon, neves történészek (Romsics Ignác, Karsai László, Ungváry Krisztián) bevonásával próbálták jobb belátásra bírni a városvezetést - eredménytelenül.

A KIGYE ezek után helyi népszavazást kezdeményezett: az ehhez szükséges 3000 aláírást össze is gyűjtötték, ám a referendum az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett. A Horthy park Horthy park maradt. Ezek után az egyesület az Élet Menete Alapítvánnyal együttműködve februárban Gyömrőre vitte a Vagonkiállítás ez évi első állomását. A megnyitón Ilan Mor, Izrael budapesti nagykövete és Karsai László is beszédet mondott, s azt hangsúlyozták, hogy nehéz tagadni a Horhy-korszak és a magyarországi deportálások közötti kapcsolatot. (Ezekről az eseményekről részletesen, folyamatosan beszámolt a narancs.hu.)

Térképzet

Gyenes Levente, Gyömrő polgármestere a megnyitó után engesztelő hangon jegyezte meg: lehetséges, hogy át kell gondolni a tér, illetve a park elnevezését. A KIGYE fáradhatatlan tevékenysége tehát mégis célba érhet, s ez reményteli fordulat, amelynek jóval a város határain kívül is lehet hatása. Annál inkább tisztázásra szorul, hogy a gyömrői Fidesz kezdeményezésében, mely szerint közös emléktáblát kívánnak állítani a holokauszt áldozatainak és a "kommunista áldozatoknak", miért lát a KIGYE lehetséges együttműködési pontokat. Kavalecz Gergely, a KIGYE elnöke a Klubrádióban arról beszélt, hogy a holokauszt áldozataira és a "kommunista áldozatokra" való emlékezés ma versenyeznek egymással - "egy ilyen emlékezéskulturális verseny van", aminek szeretnék elejét venni, hogy "ideológiáktól mentesen lehessen az áldozatokra emlékezni". A gyömrői Fidesz kezdeményezése e kompromisszum jegyében született.

Félrevezető kompromisszum

Félrevezető kompromisszum

Fotó: Kovács Tamás / MTI

 

Az intézményes és intézményesített emlékezésnek számos bevett formája létezik: közterek, helyek elnevezése, emléknapok és emlékhelyek kijelölése, múzeumok, kiállítások, tantervek. Ebbe a körbe tartoznak az emléktáblák is. Az emléktáblával egy addig történet nélküli, elfelejtett térből alkotunk egy konkrét történettel rendelkező helyet. Ebben a házban lakott N. N., itt történt ez és ez. Mostantól ehhez a konkrét helyhez kötünk egy konkrét eseményt. Az emléktábla az időben távoli, s ezért absztrakt eseményt a térbeli rögzítéssel teszi plasztikussá, átélhetővé, és így vált ki reakciót a tábla olvasójában.

De esetünkben vajon milyen teret jelöl ki a tervezett emléktábla, ahol egyszerre vannak jelen a holokauszt áldozatai és a "kommunista áldozatok"? Mi az a közös történés, amelyre az emléktábla emlékeztetni kíván? Mi a Horthy parkhoz, a volt Horthy térhez, a volt Szabadság térhez köthető esemény, amely indokolná az emléktábla elhelyezését?

A gyömrői Fidesz szerint az emléktábla valamiféle "kompromisszum" lenne. Vajon mi között "kompromisszum" az emléktábla-állítás? A Horthy parkot át- vagy visszanevezik, és (netán ha?) "ennek fejében" lesz emléktábla: a kevesebb Horthy, több "kommunista áldozat" algebra szerint? De hol itt az összefüggés? És miért alkalmas a közös emlékezés az "emlékezési verseny" visszaszorítására, ahogy azt Kavalecz Gergely állította?

Összemosva, elkenve

A tábla szándéka szerint az "áldozatok" emlékét idézné fel. Csöppet sem közömbös ugyanakkor, hogy ki jelöli ki az áldozatokat, azaz hogy az érintett személyek és csoportok identitása számára valóban központi, konstituáló elem-e az áldozat mivoltuk, az áldozatiság. Ha igen, azaz létezik az áldozatiságnak az identitást alkotó vagy formáló eleme, akkor tudnunk kell, hogy ezek a csoportok miért találkoznak, illetve miért hozzák őket össze egymással, ha akarják, ha nem. A legkevesebb, hogy az áldozati csoportok képviselőit megkérdezik: vajon kívánnak-e együtt, egymással megjelenni a táblán, kívánnak-e közösen emlékezni, mi több, együtt szolgálni "intő példaként" a későbbi emlékező közösség számára.

Az I. világháború után a magyar településeken sorra állították fel az emlékműveket. Ezek rendszerint egy-egy falu, város központi helyén állnak, és a település háborúban elveszített fiainak és leányainak neveit vésték rájuk. Az emlékmű "befogadója" akarva-akaratlanul közösséget érez, pontosabban egy közösséghez tartozónak érzi magát velük. Haláluk a befogadó túlélő (jelen)létével nyer értelmet. "Nem volt hiába a veszteség, értünk haltak, hiszen mi itt vagyunk." Nehéz viszont, ha ugyan nem lehetetlen a holokausztban odaveszett hit- és nemzettestvérek halálában "értelmet" találni, és nem kevésbé nehéz értelmet adni a Gulagon odaveszettek áldozatiságának.

Publicisztika
Természetesen helyénvaló az emlékezés a totalitárius kommunista diktatúrák áldozataira is; Gyömrőn például gróf Révay Józsefre. A közös emléktábla célkitűzésében lehetne nemes, mégis kétséges, hogy eléri-e ezen a módon a célját, azt tudniillik, hogy közösséget teremtsen az áldozatok, a túlélők és a mai emlékezők között. Abszurd ugyanis, ha egy népbíróság által elítélt nyilas - kétségkívül "kommunista áldozat" - az ő áldozataival, a "holokauszt áldozataival" tűnik fel egyazon emléktáblán, egyazon, az univerzalitás égisze alatt megszületett emlékező narratívában. Ez nem pusztán meggondolatlanság, hanem az emlékezéskultúra groteszk kifordítása, az egyik áldozati csoport arcul csapása. A gyömrői tábla "kommunista áldozatokról" szólna; vagy talán a február 25-i emléknap nyomán a "kommunizmus áldozatairól". A megnevezés több mint problémás, hisz a "kommunista áldozatok" fogalma értelmezhetetlen, ha a szófordulat aktuálpolitikai jelentését figyelmen kívül hagyjuk. És ha a cél mégis a lövészárkok karbantartása, akkor ehhez mi szükség van az áldozatokra? Miért az ő kárukra kell ezt az aktuálpolitikai vitát folytatni?

A gyömrői emléktábla koncepciója a berlini Neue Wache, az Új őrhely nevű mauzóleumféleség esetét idézi. A német újraegyesítés után nem sokkal a "szellemi és morális fordulat" akkori hirdetője, Helmut Kohl a "háború és az erőszakrendszerek áldozataira" kívánt emlékeztetni. Ám a Neue Wache nem vált elfogadott emlékművé: épp azért, mert az áldozati csoportokat összemosta és a felelősséget elkente. Nem kis részben neki tulajdonítható, hogy mára az egyes áldozati csoportoknak (zsidók, romák, melegek, az NDK-rezsim áldozatai, ellenzéki politikusok) külön emlékhelyük van Berlinben.

Kipipálva

A két áldozati csoport közös említése és egy helyre telepítése, a "közös emlékezés" a Terror Háza koncepcióját követi. Rossz, téves, félrevezető és így önámító, mert ismételten azt sugallja, hogy minden tettes kívülről jött. Azt, hogy a "tettes" mindkét esetben a "totalitárius ideológia", illetve annak gyakorlati magvalósulása; hogy nem egyes emberek meg intézmények konkrét cselekedetei miatt váltak ártatlan emberek ellenséggé, majd gyilkolták meg őket. A "tettesek" számára a passzivitás felmentő érv, belőlük is a gyilkos ideológia bábjai, netán elszenvedői lesznek. Cselekedeteik így, a "kettős megszállás" koncepció nyomán az emlékező közösségen kívülre szorulnak. Mindez pedig az emlékező közösség számára is felmentésként szolgál. Ha mindenki áldozat, akkor az emlékező közösség számára nem marad tennivaló; a hiányzó értelem és az igazság keresése fölösleges, hiszen az áldozatok áldozatisága épp az ártatlanság elfogadásában nyer indoklást. A dolog ki van pipálva, nincs több tennivaló.

Valóban ez lenne a cél? A vita lezárása? Ez lenne az ideálunk, az ideológiamentes emlékezés?

Hát nem.

Amikor Berger Ágnes és Böröcz László kezdeményezésére 2007-ben Magyarországon is lerakták az első "emlékező macskaköveket", a "botlatóköveket", egy dél-magyarországi város fideszes közgyűlése az engedélyeztetést ahhoz kötötte, hogy párhuzamosan legyen valamilyen emlékezési "projekt" 1956-ról. Egy nyugat-magyarországi fideszes polgármester pedig őszintén, köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy a városba tervezett kövekből egyet le lehet rakni, "a többi" meg kerüljön "ki" a központi emlékműhöz. Majd hozzátette: neki bizony számolnia kell azzal, hogy mennyi szavazatot hoz vagy visz egy kő lerakása.

Lehetséges-e mégis, mindennek dacára az a közös, univerzális emlékezés, amely a kormánypártok által hivatkozott Hannah Arendt-i totalitarizmuselmélet nyomvonalát követi? Létezik-e egyetlen "emlékhely", a Pierre Nora által vizionált lieux de mémoire a totalitárius diktatúrák áldozatai számára?

A válasz erre a kérdésre egyértelműen igen: akkor, ha nem kerüljük meg a kellemetlen kérdést, hogy miért is emlékezünk, hogy miért kell emlékezni.

Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy azért emlékezünk, mert a múltban a dolgok jobbak voltak. Nem kevés kultúrpesszimizmussal és modernizációkritikával fűszerezett sóvárgás lenne ez az aranykor iránt, amely-re érdemes folytonosságot építeni. Ha ezt magunkénak érezzük, úgy magától értetődőnek fogjuk találni a Horthy, Wass Albert, Nyirő, Tormay, Prohászka utcákat, tereket, parkokat is.

De van egy ennél vonzóbb és általánosabb nézőpont is. Ez pedig a "Soha többé!" 1945 után artikulált mondata, amely később, a holokausztról való tudásunk gyarapodásával egyre több jelentéssel is bővült: soha többé Auschwitzot, soha többé háborút, soha többé kirekesztést. Efelé halad az európai gondolkodás is - az Európa Tanács 1996-os és 2006-os állásfoglalásai, az Európa Parlament deklarációi "a nemzetiszocialista és a sztálinista" rendszerek, diktatúrák, illetve a "totalitárius kommunista rendszerek" áldozatairól szólnak. Ennek az emlékezésnek az őszinteségéhez viszont elengedhetetlen az emlékező közösség által elfogadott azon értékek kijelölése, amelyekre mindkét totalitárius rendszer fenyegetést jelentett. Ezek pedig a liberális demokrácia, az alkotmányos jogállam és az alapvető jogok lennének - hisz a két totalitárius rendszer evidens közös vonása, hogy eme értékekre mért támadást.

*

Az emlékezés megnyilvánulásai elsősorban nem a múltról szólnak, hanem az emlékezők, a szobor-, emlékhely- és táblaállítók viszonyáról a jelölt múlthoz. Azaz a jelenről.

A gyömrői kezdeményezők országos képviselői az elmúlt csaknem hároméves tevékenységükben visszafogottan fogalmazva sem arról váltak híressé, hogy e fenti értékeket védelmezzék. A "közös emlékezés" üzenete így hiteltelen és üres maradna. De ez az emléktábla nem csak emiatt és a fentiek tükrében lenne több mint szerencsétlen; talán Gyömrő főterének átnevezésénél is súlyosabb inzultus. Hanem azért is, mert az emléktáblát épp a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, április 16-án avatnák fel. Azaz a holokauszt áldozatai épp a nekik szentelt emléknapon kerülnének egyazon táblára azzal a csoporttal, amelynek tagjai közt gyilkosaik egy része is megtalálható.

Vajon miért tartja a KIGYE elképzelhetőnek a részvételt mindebben? Természetesen a szíve joga megváltoztatni eddigi álláspontját, még ha ez sajnálatos is lenne. De ha valóban így lesz, legalább azt meg kéne fontolniuk, hogy ezt a szembenéző és engesztelő emlékezést akadályozó emléktáblát a "totalitárius rendszerek áldozatainak nemzetközi emléknapján", augusztus 23-án, a Molotov-Ribbentrop-paktum évfordulóján avassák fel. E halasztásnak egy előnye biztosan lenne: a rendelkezésre álló idő alatt jobb válaszokat lehetne keresni arra, hogy miért és mire is kell emlékezni.

A szerzőpolitológus, kultúrakutató. Berlinben él, jelenleg Indonéziában (a yogyakartai Sanata Darma Egyetemen) vendégtanár.

szerző
Berta József
publikálva
2013/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    Tamás Csacsicska
    2013. május 05., 06:01
    [… a holokauszt áldozataira és a "kommunista áldozatokra" való emlékezés ma versenyeznek egymással - "egy ilyen emlékezéskulturális verseny van"]

    Pontosan ez látható évek óta a Terror Házában. Amely kiállítás azt sugallja, hogy kommunizmus nagyobb csapás volt, mint a holocaust. Schmidt Mária „történész” legnagyobb dicsőségére.

    Jó lenne a két tragikus történelmi korszakot nem egymás rovására, hanem önmagában, ám reálisan ábrázolni. Orbán és Kövér eszmei stratégiája az ellentétek kidomborítása, a társadalom tudatos és állandó megosztása, társadalmi csoportok egymásnak ugrasztása. Ez működik a történészek körében is – pedig a népnek joga lenne ismerni a történelmet, nem pedig a történészek szekértáborai mellett voksolni.

    A "közös emlékezés" felesleges és rossz megközelítés, elég lenne az emlékezés, s ha már jelző is kell mellé, a tárgyszerű emlékezés.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Miért nem akarják?
Az Európai Ügyészség és a kormány
Zsidó negyed a Várhegyen
Interjú Komoróczy Gézával
A pénz körforgása
Mészáros és Orbánék
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk