Bíró Béla: Értékek inflációja

publikálva
1996/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, egyetemi tanár.

A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, egyetemi tanár.

"Mármost, ha `erre` mondom, hogy `éljen!`, nem tisztelem a `másságot`, csak ha `amarra` is azt mondom, hogy `éljen!`. De ha mindenre azt mondom, hogy `éljen!`, akkor mit mondtam?"

Tamás Gáspár Miklós: A "másság" ellen

Az egyik leggyakoribb panasz, mely a mai magyar nyilvánosságban elhangzik, az értékek devalválódására, az állami intézmények tekintélyvesztésére, a közjó fogalmának elhomályosulására vonatkozik. A kritikusok kimondva vagy kimondatlanul minden bajok fő forrásának az értékpluralizmust tartják, s a megoldást az erkölcsi antirelativizmus meghirdetésében, a liberális (vagy antiliberális) nacionalizmus értékrendjéhez való visszatérésben vélik meglelni, mert az, az asszimiláció révén, úgymond, képes "megteremteni a politikai közösség kulturális egységét", s ezzel azt az egyöntetűséget, mely az egyetlen - számunkra elfogadható, mert általunk felfogható - értékrend működőképességét garantálhatja.

Az eltérő értékrendek "békés egymás mellett élése" csakis az egy és oszthatatlan értékrend hatékony működését aknázhatja alá, morális zűrzavarhoz, a nemzeti közösség széthullásához vezethet. E gondolatmenetben végső fokon az a ki nem mondott feltevés húzódik meg, hogy az értékek inflálódása az értékrelativizmus közvetlen és szükségszerű következménye, hogy tehát az értékek megóvásának egyetlen hatékony módja az értékpluralizmus felszámolása, a társadalom kulturális egységének "megteremtése".

Az alábbiakban azt szeretnők bizonyítani, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz.

Az értékpluralizmus, mely ebben a vonatkozásban az értékrelativizmussal egyenértékű, nem jelenti maguknak az értékeknek a relativitását, csupán az értékrendszerekét. Abból, hogy az értékek egy konkrét társadalom működésének alapvető szabályozói, s e működés folyamatában jönnek létre, azaz a társadalmak önvezérlésének nemcsak szabályozói, de ennek az önvezérlésnek a termékei is, következik, hogy a különböző korok, kultúrák, társadalmak értékrendszereinek különbözniük kell.

Az érték fogalmát legalább három egymástól alapvetően különböző értelemben használjuk. Egyrészt a mérce (etalon) értelmében, másrészt valamely dolog, harmadrészt a szubjektivitás által hordozott tudati reprezentáció (az értéktárgyról alkotott szubjektív kép) tulajdonságaként.

Maga az értékelés mindig kontextusfüggő, az értékeknek csak jól meghatározott társadalmi-történeti kontextusban lehet valóságos értelmük. A helyzetet bonyolítja, hogy az érték minden jel szerint a szubjektum (a szó legtágabb értelmében vett "befogadó"), illetve az objektum közti megfelelés mértéke. Az értékességben azt mérjük, milyen mértékben képes az objektum a szubjektum bizonyos "igényeit", "szükségleteit" stb. kielégíteni. Az is magától értetődő, hogy maguknak a tárgyaknak (objektumoknak) nincs értékük, az érték csupán az "objektum"-"szubjektum" viszonyban jelenhet meg. A relativizmus nem maguknak az értékelés folyamatában megállapított értékeknek a relativitását mondja ki, hiszen ezek az értékek per definitionem relatívak, hanem az értéketalonok, az értékmércék relativitását.

Az etalonok azonban nem valamely abszolút, egyetemes, emberi, örök etc. értékrendszerhez viszonyítva viszonylagosak, hanem azokhoz a társadalmakhoz, melyek létrehozták őket. Magyarán a viszonylagosság itt valamitől való függést jelent. Isaiah Berlin szerint a relativizmus "olyan tanítás, amely azt állítja, hogy vagy egy ember vagy egy csoport ítélete az adott egyén vagy csoport ízlését, érzelmi beállítottságát vagy világképét fejezi ki, tehát az, ami, és ezért nincs igaz vagy téves voltának objektív kritériuma". (I. B.: A tizennyolcadik századi európai tudósok úgynevezett relativizmusáról)

Az "értékrelativizmus" így annak a trivialitásnak a kimondásával egyenértékű, hogy a fuldokló számára a víz életveszélyes, a szomjan halónak viszont az életét mentheti meg. Az etalonoknak kisebb-nagyobb mértékben mindig társadalmi-történelmi meghatározottságúaknak kell lenniük, magyarán csupán valamely kulturális univerzumon belül (abba "belépve") értelmezhetők teljes értékűen. Ez azonban nem teszi őket viszonylagossá, hiszen az adott univerzumon belül csakis abszolút értékmérceként érvényesülhetnek. A viszonylagos mérce fogalmi képtelenség.

Ha etalonjaink mégsem abszolútak, annak oka nem a relativitás, hanem az, hogy világunkban az egyének, csoportok, illetve társadalmak értékpreferenciái olyannyira összetettekké váltak, hogy azokat többé már nem lehetséges egyszerű, szemléletes, könnyen átélhető reprezentációkkal megjeleníteni, s így maguk az értékfogalmak sem körvonalazhatók a korábbi egyértelműséggel: az értékesség egyetlen mércével mérhetetlen.

Ez esetben azonban a megoldás nem egyszerűsített értékreprezentációk megalkotásában és terjesztésében, hanem éppen az értékpluralizmus kiteljesítésében keresendő. Elvileg nem létezhet olyan abszolútnak tekinthető értékrend, melynek alapján a különböző kultúrákat rangsorolhatnók. A különböző kulturális univerzumok közt nem állítható fel értékrangsor, mert nincs olyan kultúra, melyet objektív kritériumok alapján etalonként használhatnánk. Annak tételezése, hogy a modern (nyugati) társadalmak értékrendszere magasabb rendű a korábbi vagy nem nyugati kultúrák értékrendszereinél, olyan képtelenség, mely tudományos igénnyel ugyanúgy nem tartható fenn, mint a folyamatos fejlődésbe vetett racionalista hit.

A szóban forgó kultúrák értékeinek túlnyomó többsége vagy az egyes értékek bizonyos vonatkozásai természetesen fedik egymást, így aztán, bár a kultúrák közti értékkonfliktusok a kultúrák együttélésének természetes velejárói, lehetőség van arra, hogy az értékátfedések mentén, azok elemeiből kooperatív (de szintén kultúrafüggő) értékrendszereket (magyarán új, közvetítő jellegű kulturális univerzumokat) hozzunk létre. Ezek kialakításának alapfeltétele természetesen az értékpluralizmus szentesítése.

Minden társadalomban eltérő értékrendszerek tömkelege fér meg békésen egymás mellett. S az értékkonfliktusok is mindennaposak, nincs szükség eltérő kultúrákra ahhoz, hogy erkölcsi tudatunk és ösztönvilágunk konfliktusba kerüljön egymással. Az etnikai, vallási, nyelvi konfliktusok forrása általában nem az, hogy az eltérő kulturális univerzumok egymás mellett élése lehetetlen, hanem az, hogy bizonyos államok az etnikai, a nyelvi, a vallási hovatartozást teszik az állami élet alapjává, s ezzel a szóban forgó kategóriákat kiemelik természetes környezetükből, politizálják. Ettől a pillanattól az állami intézmények a domináns etnikai, nyelvi vagy vallási többség érdekeit hivatottak "védelmezni". Nyilvánvalóan a kisebbségi érdekek kárára. Ezzel azonban az általuk képviselt értékek többé nem egyetemes, a társadalom minden tagjára érvényes értékekként funkcionálnak, amiből az is következik, hogy a hátrányos helyzetbe került "kisebbségek" szemében az intézmények elveszítik tekintélyüket, de nem őrizhetik meg azt a "többségiek" szemében sem, hiszen az illegális előnyökre támasztott igények bármikor a többségen belül a hazafiatlannak, nemzetárulónak, asszimilánsnak etc. bélyegezhető politikai ellenfelek ellen is érvényesíthetők.

Az értékek kelet-közép-európai s ezen belül magyarországi inflálódásának jelensége éppen abból fakad, hogy az értékdiverzifikáció nem következett be. A mesterségesen fenntartott totalitarista értékkonszenzus szétesését követően a társadalom természetes értékpreferenciái szinte robbanásszerűen törtek felszínre. A társadalom azonban semmilyen vonatkozásban sem készült föl a "másság" elviselésére. Önnön értékpreferenciáit csaknem minden csoport kizárólagosnak hirdette, s a lehető legleegyszerűsítettebb formában (közérdekként, közjóként) próbálta ráerőszakolni a társadalom egészére. Kevesekben volt meg a képesség, hogy a másik kulturális univerzumába behatolva kísérletet tegyenek az idegen értékrend logikájának megismerésére és megértésére. Így aztán általánossá vált a "másik" kiközösítése, megbélyegzése, démonizálása.

Az ilyen próbálkozások a mai magyar sajtóban sem ritkák. Az a nyelv, melyen a magyar politikai publicisztikák jelentős része íródik, az aktív intolerancia nyelve. Ez nem pusztán a militáns pártprogramokra jellemző "kell" túltengésében fejeződik ki, de a súlyosan megbélyegző kifejezések tömkelegében is. Az olvasó alig olvashat úgy politikai szöveget, hogy ne botlana folyton liberálbolsevikokba, nemzeti nihilistákba, kozmopolitákba vagy neofasisztákba, neonácikba, neonyilasokba, neoimrédystákba, neohorthystákba és egyebekbe. Igaz, a szerzők ritkán mondják ki, mit is értenek ezeken a kifejezéseken, de legtöbbször igazán nem nehéz rájönni erre. S a minősítések ritkán értelmezhetők másként, mint durva és erőszakos túlzások gyanánt. Ez a szóhasználat tipikusan inflációgerjesztő. Minősítései erős túlértékelésen alapulnak, s gyakoriságuk sem eredményezhet egyebet, mint a bennük megjelenő értékek devalválódását.

Egyetértek Tamás Gáspár Miklós Gyakorlati republikanizmus című cikkének (MaNcs, 1996. április 18.) azzal az állításával, hogy a szélsőséges emberi magatartásformák megfékezésére máig sem találtunk hatékonyabb eszközöket, mint az ősi tabu és a stigma. Csakhogy a tabu az, amiről tilos beszélni, ezzel szemben TGM is folyton-folyvást arról beszél, ami tabu. A stigmát csak a legvégső esetben ésszerű alkalmazni. TGM minden trafikot stigmatizálna, mely neki nem tetsző irományokat (is) forgalmaz. Sőt, Torgyán József és Csurka István nyomában maga is utcára vinné a politikát, olyan háborúskodásba kezdene, melyben - halálbiztosan megjósolható - csakis ő maradhatna alul. Hiába érzek csaknem mindenben egyet TGM-mel, egyetérteni vele sehogy sem tudok.

Az ellentüntetéseknél és az utcai verekedéseknél hasznosabb volna azon elgondolkodni, mi az oka annak, hogy a mai Magyarországon mind többen rezonálnak Torgyán érvrendszerére. Mert gyanítható, hogy ebben nem csupán az életkörülmények romlása játszik szerepet. Talán a libbolsizásnak és az imrédyzésnek előbb említett szenvedélye sem vétlen a dologban. S ez érthető is, hiszen "az antirelativizmus - amint azt Clifford Geertz, a neves amerikai antropológus megállapítja - nagyrészt a maga kotyvasztotta szorongásból él". A magyarországi viszonyokra utalva legfennebb még azt tehetnők hozzá, hogy: mindkét oldalon. (Talán nem ártana Bibó Istvánnak a német hisztéria eredetéről és okairól írott tanulmányát sem újraolvasni.)

Számíthattunk rá, hogy az antirelativisták másságellenessége nem fog megállni az etnikai, nyelvi, vallási határokon, a politikai és a kulturális szférába is átcsap majd. Az, hogy az antirelativisták kísérletet sem tesznek arra, hogy megértsenek másokat, filozófiai hitvallásuknak, az "antirelativizmusnak" logikus következménye. Õk nem láthatnak egyebet, csakis annak az "ablaktalan doboznak az értékeit" (Berlin), melyet magukra zárnak, nem válhatnak "otthonossá abban a képzeletbeli univerzumban, melyen belül (mások cselekedetei) jelek" (Geertz). A megértés persze nem azonos az elfogadással. "Ez - jegyzi meg Berlin - nem volna összeegyeztethető a tudatos (vagy hadd mondjam így: öntudatos) értékrelativizmussal, de a pluralizmussal összeegyeztethető, mivel az pusztán azt tagadja, hogy egy és csakis egy valódi erkölcsiség, esztétika vagy teológia van, megengedi viszont egyformán objektív, alternatív értékek vagy értékrendszerek létezését. Elutasíthatunk egy kultúrát, mert erkölcsileg vagy kulturálisan visszataszítónak találjuk, de - e szerint a nézet szerint - csak akkor, ha megértjük, hogy ennek ellenére hogyan és miért fogadhatta el egy felismerhetően emberi társadalom." Ezek a mondatok, úgy vélem, a mai kelet-közép-európai társadalmakon belül együtt élő politikai kultúrákra, szokásrendszerekre, tradíciókra is érvényesek.

Van TGM fentebb említett cikkének egy látszólag semleges mondata: "Minden szabadságjogból - amely az állami kényszer korlátozását jelenti - kötelesség hárul a honpolgárokra." Alig hiszem, hogy az etatizmus látásmódját ennél világosabban kifejezésre lehetne juttatni. De egy olyan társadalom, melyben a szabadságjogok pusztán az állami kényszer korlátozásaként jelennek meg és nem megfordítva, aligha nevezhető már demokratikusnak. Ott előbb vagy utóbb valóban az utcán kell, mert csak ott lehet politizálni. Torgyán nyomában jöhet már Eurotorgyán. És az "abszolút" értékrendek (polgár?)háborúja.

publikálva
1996/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk