A nyomtatott és az internetes sajtó, a közösségi médiumok szerzői azon háborognak, hogy az oktatásban, a kultúrában vagy az egészségügyben relatív, de akár abszolút mértékben is csökken a központi költségvetés szerepe - ezzel szemben milliárdos stadionok épülnek, különtámogatások jutnak sportprojektekre, a társasági és az osztalékadón keresztül tíz- és százmilliókhoz jutnak sportszervezetek. A következőkben megpróbálkozom a lehetetlennel: értelmet adni a látszólagos értelmetlenségnek.
Stratégiai ágon
Senkit sem érhetett váratlanul, hogy a sport a 2010-es országgyűlési választások után kiemelt szerepet kapott: kampányában kevés célt fogalmazott meg olyan nyíltsággal és határozottsággal a Fidesz, mint a sport "felemelését". Orbán Viktor például 2010 januárjában a MOB-bal egyeztetvén stratégiai ágazatnak nyilvánította, és hatalomra jutása óta a Fidesz így is kezeli a sportot. Becslésem szerint - kevés a megbízható adat - az elmúlt két évben közvetlenül és közvetve mintegy 60-80 milliárd forint többlettámogatás érkezett a központi költségvetésből az ágazatba. A tendencia nem törik meg 2013-ban sem: épülhet a debreceni stadion, és valószínűleg a Ferencvárosé is, megkezdődhet az új nemzeti futballstadion előkészítése, növekszik a minisztérium sporttámogatásokra fordítható kerete; a tervek szerint külön támogatást kap közel tucatnyi olimpiai sportág, s a társasági és osztalékadón keresztül juttatott sporttámogatások sem szűnnek meg. (Az ún. TAO-támogatás rendszerében a vállalatok társasági, illetve osztalékadójukat sportszervezetek támogatására irányíthatják a központi kassza helyett.)
E támogatások a parlament, illetve a kormány legitim, jogszerű döntésein alapulnak, mely döntések túlnyomó többsége nyilvános és átlátható (még ha az atlatszo.hu-nak kell is néha egy kicsit kapaszkodnia az adatokért). A többletforrások jelentős részét adó TAO-támogatások bevezetését és keretösszegét az Európai Bizottság is jóváhagyta. Az egyes kérelmek és a megítélt összegek megtekinthetők a szövetségek és a Nemzeti Sportintézet honlapjain; az ellenőrzésekről is nyilvános beszámolók készülnek. A kormány a központi költségvetésből erőforrásokat biztosít egy fontosnak tartott céljára, s ezt nyilvánosan, átláthatóan, ellenőrizhetően teszi.
De méltányos-e az ország jelen helyzetében, a gazdasági válság és az általános megszorítások idején ilyen kitüntetett szerepet szánni a sportnak? Nem másra kellene költeni az adófizetők pénzét?
Kulturális kérdések
A tisztességes véleményalkotáshoz először azt kell tisztázni, hogy mit gondolunk a sport helyéről a magyar társadalomban. Azt az állítást, hogy a sport a magyar és az egyetemes kultúra része, elviekben kevesen vitatnák: a gyakorlatban azonban kevéssé tekintünk így rá. Legfrissebb és tényleg csak illusztrációként kiragadott példám Para-Kovács Imre felsorolása: "Ami kultúra ebben az országban, az lényegénél fogva nemzeti kultúra, Parti Nagy, Esterházy, Dj Palotai, Muzsikás együttes, Vágtázó Halottkémek, Tankcsapda, Alföldi Róbert..." (A sötét 50 árnyalata, nepszava.com, 2013. január 30.)
De Böde Dani, a Ferencváros labdarúgócsapatának fénylő csillaga vajon miért nem a magyar kultúra része? Az nem jó érv, hogy azért nem, mert Böde mégsem egy Wayne Rooney - a Tankcsapdát sem a Rolling Stoneshoz mérjük. Nekem például Michael Jordan mozgáskultúrája semmivel sem tűnt szegényesebbnek Markó Ivánénál. Az 1999-es BL-döntő katarzisa - a meccset a 90. perc után rúgott két góllal fordította meg a Manchester United - honfitársaink százezrei számára minden görög sorstragédiát és megrázó Hamlet-rendezést felülmúlt. Az Esterházyak közül sokan nem csak Pétert, de Mártont is a szívükbe zárták, és ugyanilyen sokaknak egy Diósgyőr- Újpest-futballmérkőzés is az etno-punk része (a Vágtázó Halottkémek iránti minden tiszteletem mellett). Milliónyi honfitársunk izgulta végig a tavaly nyári olimpiát - amit nem illendő azzal semmibe venni, hogy "ez csak cirkusz", vagy "színtiszta biznisz". A cirkusz tán nem kultúra? A 11 Oscar-díjjal jutalmazottTitanic pedig ne lenne filmművészet - csak azért, mert kétmilliárd dollár bevételt hozott? A felmérések szerint a magyar társadalom értékrendje sok tekintetben maradi, bezárkózó, provinciális - és mintha a sport megítélésében is ilyenek lennénk.
Márpedig ha a sport a kultúra része, akkor a mostani többlettámogatása a magyar kultúrát gazdagítja - s efölött mindenkinek, aki a magyar kultúráért aggódik, örvendeznie kéne. Ráadásul ezen összegek jelentős részét nem más kulturális területről csoportosították át a döntéshozók, és nem közvetlen költségvetési támogatásként érkeztek a sportba (a társasági adó átirányításáról a vállalatok döntenek). Igen, a kormány valóban átszabja a kulturális támogatások korábbi arányait; míg sok területre kevesebb jut, addig a sportba ömlik a pénz. Fontos nyilvánosan megvizsgálni és mérlegelni, hogy a döntéshozók vajon felkészítették-e a kultúra egyes területeit a változásokra, adtak-e elég időt az alkalmazkodásra, bevonták-e az érintetteket az előkészítésbe, szakszerűen jártak-e el, betartották-e a jogállami alapelveket és az etikai normákat. De ha nem vagy csak részben jártak el az elvárható módon, arról nem a sportágazat tehet - kár ezért rajtuk elverni a port.
A megnövelt támogatások miatt önmagában nincs szégyenkeznivalója a sporttársadalomnak. Budapesten meg a megyeszékhelyeken jóval több közpénzekből fenntartott, jó minőségű kulturális intézményben adnak elő színdarabokat, operákat, táncolnak baletteket és néptáncot, rendeznek kiállításokat, mint ahány jó minőségű stadionban futballoznak, arénában jégkorongoznak vagy uszodában vízilabdáznak - az atlétikáról már nem is beszélve. Felépült a Nemzeti Színház - épüljön nemzeti stadion is. Debrecennek van Csokonai Színháza és Modemje - legyen Nagyerdei stadionja is.
Mihez kezdenek?
A sportszférában általános a vélekedés, hogy e támogatások csak hosszú évtizedek elmaradt fejlesztéseit pótolják. Ebben van némi igazság, és némi (ön)becsapás is. A sportot stratégiai ágazatnak nyilvánították a II. világháború utáni években is, akkor is sok pénz áramlott ide. Nemcsak a hivatalosan amatőrnek nevezett, valójában hivatásos futballba, nemcsak az olimpiai érmekre koncentráló minőségi sportba, hanem az iskolai testi nevelés, a Munkára, harcra kész! mozgalom, a spartakiádok, a vállalati és falusi sportrendezvények révén a sport minden szögletébe. Pályák épültek, burjánzottak a mindenfajta rendű és rangú versenyek, és tengernyi érmet nyertünk. Persze mindez az épülő szocializmus kirakatvilága volt, s ahogy a 70-es, 80-as években fogyni kezdett a pénz, úgy vékonyodott és koncentrálódott a futballra és az olimpiára a központi sporttámogatás. A bázisvállalatokra, a helyi tanácsokra és a sok-sok szürke tranzakcióra alapuló rendszer ugyan sokáig kitartott - de a rendszerváltás elhozta az igazság óráját. (A sportszféra szerint az apokalipszist.) A vállalati sportlétesítményeket a privatizáció során sokszor ingyen vágták hozzá az új tulajdonosokhoz, akik nem nagyon tartották meg őket eredeti funkciójukban. A sportállások megszűntek. Az új önkormányzatok legatyásodtak, a sportpályák lassan eltünedeztek a magyar településekről. Kiderült, hogy a király meztelen: a központi költségvetés sportsoraiban még a 90-es évek végén is mikroszkopikus összegek szerepeltek.
A sportelit az elmúlt két évtizedet mégis sikeresen bekkelte ki. Bár a sport papíron kevés közvetlen költségvetési támogatáshoz jutott, a be nem fizetett, majd elengedett adók, a kijárások, az egyedi támogatások révén vagy éppen a létesítményfenntartás költségeinek áthárításával mindig összekaparták a működéshez minimálisan szükséges pénzt. Ám komoly beruházásra csak tűzoltás jelleggel telt (nagyobb fejlesztésként csak a leégett Budapest Sportcsarnok újjáépítését említhetjük - elnézést a rossz viccért); és a sportolók is tömegesen tűntek el a magyar sportból. A magyar sportolói aktivitás a mai napig legendásan alacsony, még ha az ennél szélesebben értelmezett fizikai aktivitásban jobban is állunk. Márpedig ha nem is egyértelmű a megfeleltetés, nagy vonalakban mégis igaz az a tétel, hogy a sportolás és a fizikai aktivitás jelentősen befolyásolja a nemzet egészségi állapotát. Ezen keresztül az egészségügyi kiadásokat, sőt a termelékenységet, de a lakosság mentális állapotát, a társadalmi közérzetet is. Sok áttételen keresztül épp e tényezők tesznek élhetőbbé egy országot.
Ha a mostani sporttámogatások valóban hozzájárulnak ahhoz, hogy a korábbi évtizedek rossz folyamatai megváltozzanak, többet sportoljunk, egészségesebbek, jobb kedvűek legyünk, akkor jó helyre irányítják adóinkat a politikusok. A sporttámogatások az egészségügy kiadásait is csökkenthetik, az iskolai testnevelésre fordított összegekkel a közoktatás, az egyetemi sport támogatásával a felsőoktatás is gyarapodik. A kérdés tehát az, hogy e közösségi célokat - melyeket, úgy hiszem, elvi szinten teljes egyetértéssel tekintünk kívánatosnak - valóban hatékonyan szolgálják-e meg a sporttámogatások. A kép itt már korántsem egyértelmű. A becslések szerint a TAO-támogatások mintegy fele a klubok működésére megy el, ezek egy része a kinyilvánított szándékokkal ellentétben "átcsorog" a sportszórakoztatásba. Egy másik részük többszörösére, kirívó esetben akár százszorosára növelheti egy sportszervezet utánpótlás-nevelésre fordítható kereteit (mondjuk 2010-hez képest), amit kizárt hatékonyan felhasználni. A támogatások egy további szeletét a klubok, egyesületek eszközökre és létesítményfejlesztésre fordítják - miközben nem tisztázott, hogy e létesítményeket hogyan tudják majd a jövőben működtetni. Stabil sportpiacra lesz szükség: anélkül ugyanis hosszú távon kétséges a sportinfrastruktúra, és vele együtt a sport fenntartható működtetése is. Ennek a megteremtése annál is sürgetőbb, mert a sportban egyre többen félnek attól, hogy ha változik a környezet, könnyen bűnbakká válhat a sport. Ha az inga visszaleng, nemcsak a korábbi évtizedek sanyarú viszonyai köszönnek be újra, de rosszabb idők is jöhetnek.
Ez pedig méltánytalan és igazságtalan lenne a magyar kultúrával szemben.
