Dessewffy Tibor: Mély Torok Kettő - fsz.: O. V.

publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Én nem bírom fékezni magam, én hős akarok lenni."

"Én nem bírom fékezni magam, én hős akarok lenni."

"Magányos akarok lenni, akár egy kém,

Első osztályú vidéki srác, fiatal, egészséges és szép,

Olyan, amilyet csak a moziban látsz,

Egy igazi hős, egy igazi hős, egy igazi hős,

A kurva életbe, egy igazi hős"

Európa Kiadó

Képzeljük el azt a jelenetet, midőn 1973 májusában a kisportolt arcélű, rágógumival, fekete napszemüveggel és esőkabáttal álcázott FBI-ügynökök másodpercre pontosan ugyanabban az időben három washingtoni címen berúgják az ajtót, és szélvészként végigsöpörve Bob Woodward és Carl Bernstein lakásán, valamint a Washington Post irodáiban, megpróbálnak valami olyan nyomot találni, amelynek révén eljuthatnák a legendás Deep Throathoz. A jól csengő Deep Throat, azaz Mély Torok elnevezés ebben az esetben nem az orálpornó királynőjére, hanem az újságíróknak arra a Nixonhoz közel álló forrására utal, akinek információi megalapozták a Watergate-ügyet, és végül az elnök lemondásához vezettek.

Meglehet, az akciófilmeket habzsoló olvasó számára maga az FBI-os behatolás nem elképzelhetetlen, ám fontos felidéznünk, hogy ez az eset, mármint a feldúlásos házkutatás soha nem történt meg. Habár az amerikai belpolitikában általában és a Watergate-ügy kapcsán különösen sok nagy disznóság és elkenési kísérlet történt, az ottani demokráciában lehetetlen lenne, hogy egy újságírónál, illetve lapjánál hivatalosan házkutatást tartsanak a lapban publikált és hiteles dokumentumok miatt. Az pedig, hogy az illetőt nyilvánosan megfenyegessék a pitbullá züllesztett adóhatóság attakjával, bizonyosan komoly tisztségekben ülők azonnali lemondásához vezetne mindenütt a civilizált világban.

A Juszt Lászlóval és a Kriminálissal történtek óta tudjuk, hogy a Fidesz-Magyarországon ezek a normák nem érvényesülnek. Talán nem felesleges itt egy röpke kitérőt tenni, és leszögezni, hogy nem tudok olyan tudatmódosító szert elképzelni, amelynek hatása alá kerülve, a Kriminális című tévéműsor vagy kiadvány lelkes hívének valljam magam. Ennek a történetnek ugyanis - bár nyilván együttérzést kelt a (hajdani) televíziós személyiség iránt, amely együttérzés mindenki iránt felébred, akit a túlhatalmat gyakorló államgépezet igazságtalanul meghurcol -, nos, ennek a történetnek nem Juszt László, hanem Orbán Viktor a főszereplője. Épp azért, mert nagyra tartom Orbán képességeit, és ismerjük a Fideszen belüli pártfegyelmet is, elvethetjük a "jó cár-gonosz bojárok" értelmezés sémáját. A házkutatások, adóellenőrzések és tévés kirúgások nem a miniszterelnök háta mögött és tudomása nélkül történnek, hanem az ő elképzeléseit és akaratát valósítják meg. Esetünkben ezt hitelesen bizonyítja a korábban remek tempóérzékéről és becsúszó szereléseiről ismert jelenlegi tévéelnök bájos elszólása: ő a Jusztnak küldött felmondólevélbe véletlenül beleírt néhány mondatot a rendőrségi eljárás megindításáról, holott ezt már nyilván nem neki, hanem a mellette ülő tisztviselőnek diktálták.

De miről is szól a miniszterelnöki akarat ebben az esetben?

Az egyik figyelemreméltó momentum az a nyilvánosság, amit az ügy számára a kormányzat biztosított. A világért sem akarom feltételezni, hogy a "szakszolgálatok" esetleg diszkrétebben is kereshették volna azt a valamicsodát, amit kerestek, de a médiát figyelve, az embernek mégiscsak az az érzése támad, hogy az egész balhénak az orbáni politikai filozófia alapját jelentő Erő és Akarat demonstrálása volt a valódi célja. Miként az einstandnál sem az üveggolyók (vagy a mazsolák) számítottak, hanem annak bemutatása, hogy még ezt is megtehetem; vagy ahogy azt hajdanában a Fidesz-vezér kedvenc zenekara, az Európa Kiadó énekelte, igaz, még az átkosban és arról a rendszerről: "Elveszem a nődet, ahogy itt mindig is szokták, elveszem a nődet, mert ez egy ilyen ország, kialvatlan ébredsz reggel a parkban, odamegyek hozzád, és kékre pofozlak."

A recept nem különösebben bonyolult: aki nem tisztel, az legalább félje haragomat, mert Ezékiel 25. 17-et üvöltve lesújtok, államtitoksértés gyanújára hivatkozva, magántulajdonú lapok számítógépparkját elkobzom, az érintetteket közszolgálati állásaikból kirúgatom, elterjesztem róluk, hogy elbliccelik az esti fogmosást, majd az egészet célirányos adóhatósági vizsgálattal bolondítom meg. És ne legyenek kétségeink afelől, hogy ennek a Kriminális-esetnek önmagán túlmatató jelentősége van. Épp, mert az üzenet tisztán artikulált, e pillanattól kezdve szabad a csók. Ha mondjuk - szigorúan a képzeletünkben kalandozva - találunk egy, a koalíciós pártokhoz kötődő vidéki polgármestert, akire (ne adj´ isten!) a korrupció gyanújának - ahogy mostanában szeretik mondani - árnyéka vetül, akkor ugyan mi tartaná vissza a polgári Magyarországot a helyi szinten szolgáló hivatalnokot, hogy a köz érdekében ne alkalmazza a fenti receptet a - mondjuk - telekspekulációkat firtató kaposvári, szolnoki, hódmezővásárhelyi vagy akármilyen hírharsonával szemben? És azt is láthatjuk, hogy ez a fegyelmezési technika jól illeszkedik abba a gleichschaltolási folyamatba, ami a Fidesz-kormány alatt egyre jobban kiteljesedik. Orbán Viktor februárra nemcsak a jégcsapok elolvadását, hanem egyensúlyteremtést és konszolidációt is ígért. Ebből az olvadás - kormányunk bölcsességének köszönhetően - bejött, az egyensúlyteremtést már akkor sem értettem. Azonban ha konszolidáció alatt a miniszterelnök azt értette, ami február óta történt - Kosztolányit és Csermelyt, a kisegyházak elleni hadjáratot és Szenes Andreát és László Csabát -, akkor kijelenthetjük, hogy a magyar nyelvben bevett jelentéshez képest némiképp más értelemben használta a kifejezést.

Tágabb értelemben a Juszt-affér két súlyos problémára hívja fel a figyelmet, amelyek egy kellemetlen következtetés levonásához kell hogy vezessenek. Az egyik az egységesítés, hatalmi beolvasztás folyamatához kapcsolódik - mondhatnám, ennek a processzusnak a másik, társadalmi oldala.

A gleichschaltolás sehol sem különösebben örömteli önmagában, de a kádári posztszocialista mentális hagyományoktól csak lassacskán elszakadó magyar társadalmi tudat számára különösen aggasztó fejlemények hordozója. Nálunk ugyanis a civilkurázsi, az autonómiák még nem erősödhettek meg olyan mértékben, hogy elbírják a politikai hülyeséget és bizantinizmust. Éppen ezért sokkal sebezhetőbbek, kevésbé ellenállók a politikai túlhatalom aspirációival szemben. Ha egy televíziós szerkesztőnek, egy futballbírónak vagy egyetemi tanárnak újra arra kell figyelnie, hogy műsoraihoz, füttyögéséhez vagy óráihoz mit szólnak a párttitkárok és adóellenőrök, akkor ez jelentős visszalépés az elmúlt tíz évhez képest, és egyben egy igen-igen szomorú társadalomfejlődési folyamat mutatója is.

A másik kardinális kérdés pedig a Kriminálisban közölt dokumentumok tartalma, amely dokumentumokról úgy tudtuk - mellesleg magától a miniszterelnöktől -, hogy nyilvánosságra hozatalukat Orbán Viktor is támogatta (volna). Kellemetlen, de ezekből az információkból az derül ki, hogy bizony titkos és törvénytelen megfigyelés nem volt, a miniszterelnök nagy nekibuzdulásában, hogy Simicska Lajos fájdalmát enyhítse az őt ért sajtótámadások miatt, nem mondott igazat. Igaz, ezt nem eskü alatt tette, de vannak olyan demokráciák, ahol már a nyilvános fillentést követő fülöncsípés is elég lenne ahhoz, hogy az elkövető felelős köztisztviselő lemondjon. Megpróbáltam, nem sikerült, veszem a kalapom, függöny. Ezzel szemben a régi mese új Fidesz-magyar variánsa a következőképpen hangzik. A cipészlegény még annak rendje és módja szerint felüvölt: "A király meztelen!" - ám itt ahelyett, hogy az elbódított tömeg felébredne, és a szégyenben maradt király elmenekülne, a hangoskodó cipészlegényt államtitoksértés gyanúja miatt jól fejbe kólintják (plusz adóhatósági vizsgálat), és az uralkodó továbbra is magabiztosan flangál, bár a nézők maguk egyre inkább zavarba jönnek pőresége láttán.

Mindazonáltal nem az a legnagyobb baj, hogy a miniszterelnök lódított. Sokkal inkább az, hogy a hamis információk ilyetén tálalásával megint csak majd tíz évvel visszaforgatta az idő kerekét. Meglehet, a magyar demokrácia elmúlt kilenc éve nem az állandósult stílusbravúrhoz volt címezve, és számos ízléstelenség történt a politika színpadán, de arra azért idáig nem volt példa, hogy a hatalom választott birtokosai a demokratikus ellenzéki pártokat demokratikus kereteket szétfeszítő, törvénytelen tevékenységgel vádoljanak - tudottan hamisan. A démonizált ellenségkép taktikai gerjesztése, a gátlástalan manipuláció jó évtizednyi visszalépés a múltba; ahhoz az aljassághoz hasonlítható, midőn a kádári média dr. Orbán és dr. Kövér Fideszét fasiszta szervezetnek bélyegezte. Azonban, sokan azt gondoltuk, a rendszerváltásegyik legfőbb értelme az volt, hogy ebbe a mocsokba soha ne süllyedhessünk vissza.

Mindezzel együtt alig hiszem, hogy Orbán Viktor a lemondáson törné a fejét. Bár ismétlem, vannak olyan országok, ahol a civil (más terminológiában polgári) öntudat egy ilyen botrány esetén kikényszerítené a vezetőváltást, mi még nyilván nem tartunk itt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Erőn alapuló konfrontatív taktika tartalékai kimeríthetetlenek. És hogy egy meglepő fordulattal zárjam mindezt, a miniszterelnöktől elvárt fordulat szerintem az ő érdekeit is szolgálná. Orbánnak ugyan se rokona, se ismerőse, se pszichológusa, se gyóntatója nem vagyok, de a magam részéről azok közé tartozom, akik úgy képzelik: a hajdani Bibó-kollégistának igenis vannak értékei; nem pusztán hatalomgyakorlási technikák virtuóza ő, de van víziója is. Engedjük meg: ő valóban hisz egy jobb, nevezzük polgári Magyarország felépítésében. Csakhogy a miniszterelnöknek azt kellene belátnia, hogy a kívánatos célhoz sorozatosan rossz és most már teljességgel ellenhatékony eszközöket választott. A zsákmányszerzés normává emelése, az adóhatóság harci ököllé züllesztése, az újragerjesztett médiaháború, a nyílt fenyegetőzések és a polgári - lényegileg minden nekik nem tetsző - autonómia letörése nem a jobb, európaibb Magyarország felé, hanem azzal ellentétes irányba mozdítja a társadalomfejlődést. Ha Orbán valóban komolyan veszi saját eszméit, és meg akarja őrizni azok hitelességét és önnön méltóságát, akkor itt lenne az ideje, hogy először ne az országot, hanem saját politikáját és stílusát próbálja meg átalakítani.

A szerző szociológus.

publikálva
1999/23. (06. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk