Dobrovits Mihály: Átokföldje, Algéria

publikálva
1998/2. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ennek az országnak még a neve sem sejtet sok jót. Al-Dzsazáir, ha akarom, azt jelenti: "A Szigetek". De nincs ott semmiféle szigetszerűség. Legfeljebb csak a főváros előtt, a tengerben. Róluk kapta a nevét ez a szerencsétlen ország. Az Atlasz-hegység északi oldalának nedvesebb, zöld klímáját délen kietlen sivatagok váltják föl, amiket csak ritkásan tarkáznak a szegényes oázisok. És itt van az olaj. Rengeteg olaj. Amiért már öltek is.

Ennek az országnak még a neve sem sejtet sok jót. Al-Dzsazáir, ha akarom, azt jelenti: "A Szigetek". De nincs ott semmiféle szigetszerűség. Legfeljebb csak a főváros előtt, a tengerben. Róluk kapta a nevét ez a szerencsétlen ország. Az Atlasz-hegység északi oldalának nedvesebb, zöld klímáját délen kietlen sivatagok váltják föl, amiket csak ritkásan tarkáznak a szegényes oázisok. És itt van az olaj. Rengeteg olaj. Amiért már öltek is.

De az az arab szó, Al-Dzsazáir mást is jelent. Vágásra szánt állatokat. Különösen olyan tevéket, amelyeket rituálisan, áldozatul vágnak le. Tekintve, hogy az iszlám rítusa éppúgy tiltja a vér fogyasztását, mint a zsidóké, az áldozati állatot nem taglózzák, mint hajdan a görögök, hanem a torkát vágják el. De ugyanígy tesz a mészáros is, amikor a vágóhídon csak a húsáért vágja az állatot. Ebben az országban, elborzasztó visszájaként Ábrahám áldozatának, újabban embereket vágnak.

Szinte nincs nap, amelyen ne kapnánk hírt az algériai torokvágók újabb eredményeiről. Aki így öl, nem szégyenlős. A hentesipar hideg szakértelme kell hogy vezesse a kezét. Hiányzik belőle az öngyilkos merénylők lelkesedése, de a távolból támadók arctalansága is. Aki így öl, nem kerülheti el a lehető legközvetlenebb kontaktust az áldozatával. Mintegy be kell mutatkozzék neki. Meg kell hogy ragadja a szerencsétlent. Ahhoz, hogy a művelethez használatos rövid, enyhén hajlított pengéjű tőr akadálytalanul szakítsa végig a torkot, egyetlen, határozott, biztos vágásra van szükség. Az áldozat pedig, értelemszerűen, jobb, ha nem ficánkol összevissza. Úgyis elég baj van a vérrel, amely az elszakított verőerekből széles sugárban lövell a mészárosra. Nem könnyű munka tehát százával metszeni torkot.

De kik és miért vetemednek ilyesmire? Normális lelkületű emberek aligha. És azt sem kell talán bizonygatni, hogy a torokmetszés barbársága nem következik az iszlám vallásból, közösségbe sem hozható vele. Az iszlám világ közel másfél ezredéves története éppúgy bővelkedik extrém fordulatokban, akár a miénk, azonban az, ami most Algériában történik, egyedülálló. Nem a szokványos politikai terrorizmussal van dolgunk. Itt már régóta nincs szó politikai célokról, következésképp célcsoportokról sem. A terror bárkire lesújthat, s az illető mit sem tehet ellene.

Éppen ezért felesleges feltenni azt a kérdést, hogy miért gyilkolnak. Az egyetlen értelmes kérdés az, hogy ki válik gyilkossá? A mai algériai tragédia nem napi politikai, hanem társadalmi és lélektani okokra vezethető vissza. A társadalmi beilleszkedés problémái indították útjára. Az iszlám hagyományainak annyi közük van az egészhez, hogy ez a vallás eredetileg különösen nagy hangsúlyt fektet erre a kérdésre.

"Ismáel pedig, az ő fia, tizenhárom esztendős vala, mikor körülmetélék az ő férfitestének bőrét" (I.Móz.25.). Tizenhárom esztendős kora körül esik át minden igazhívő férfi e szertartáson. Ezzel válik kisfiúból férfivá, leendő családapává, a közösség teljes jogú tagjává. A kamaszkor végső lezárása természetesen az esküvő. A két szertartást egyformán kísérő lakodalmak tömegeket mozgató mulatságok, amelyeken részt vesz a család és a falu apraja-nagyja. A lányok számára a fejkendő kilencéves korbeli felöltése, illetve az esküvő előtti "hennaéj" leánybúcsúztató szertartása jelenti ugyanezt.

De mi történik, ha megszakad e lánc, és a társadalom többé nem képes integrálni a felnövekvő fiatalabb generációkat? Az egy esztendő híján két évtizede, az iráni iszlám forradalom győzelmével világpolitikai tényezővé vált iszlám radikalizmus zászlóvivői szinte mindenütt a fiatalok, akik azért küzdenek, hogy bekerülhessenek a társadalomba. E szakadásnak számos oka van. Az első és legfontosabb nyilvánvalóan a népességrobbanás. Túl sok fiatalt kellene hirtelen helyzetbe hoznia egy lehetőségeiben korlátozott társadalomnak. Ezzel párhuzamosan a közel-keleti térségben is lezajlott az akceleráció. Iskolát végzett, munkaképes fiatalok ezrei kényszerülnek bele egyfajta túlhordott kamaszlétbe, hiszen esélyük sincsen arra, hogy munkához látván saját családot alapíthassanak. A kialakuló csapdahelyzet lényege éppen az, hogy a fiatalok követnének egy társadalmi mintát, amelynek a társadalom adott lehetőségei között már nincs létjogosultsága. Jobbat azonban nem tud kínálni. Ez a helyzet lesz a kialakuló iszlám radikalizmus melegágya. Az adekvát válaszok hiányából következik ugyanis a tradicionális minták túlhangsúlyozása. És ettől a ponttól már csak egy ugrás a fanatizmus.

Ami Algériát illeti, mindezek csak a válság kialakulását magyarázzák meg. Az, ami ott történik, nem érthető meg az algériai középosztály ismerete nélkül. Algéria volt az az arab ország, amelyik a leghosszabb és legvéresebb küzdelemben volt kénytelen kivívni a saját politikai önállóságát. Ugyanakkor ez az ország kötődött leginkább a francia tradíciókhoz. Algériában alakult ki az a magát algériai arabnak tartó középosztályi réteg, amely a maga mindennapi életében jobban kötődött az egykori gyarmattartó kultúrájához, mint a csak elméletben létező modern arabsághoz. Legendás, hogy még az algíri függetlenség legkérlelhetetlenebb szószólói sem beszélték soha a modern arab irodalmi nyelvet. Mindennapi életükben vagy a helyi, partvidéki arab nyelvjárást használták, vagy a franciát. De leginkább a franciát. A francia kultúra eme sikeréhez az egyik támpontot a szomszédos Tunézia gyakorlata adhatja meg, amelynek egykori elnöke, Habib Bourgiba szerint a franciák csak gyarmatosítókként jelentettek veszélyt a helyi identitásra. Távozásuk óta ők az a minta, akiket követni kell. Ugyanez állt Algériára is egy különbséggel. Algéria megpróbált "arabosítani".

Az "arabosítás" idézőjelbe kívánkozik. Arról van ugyanis szó, hogy Algéria politikai vezetése egy olyan arab kultúrát kívánt meghonosítani, amely sohasem volt az ország sajátja. Az arab világ nyugati része, a maghrib, már a középkor folyamán elkülönült a keletebbi iszlámtól. Bár a helyi dey elismerte a konstantinápolyi szultán fennhatóságát, a Tunisz és Marokkó közötti partvidék önálló arculatot csak a francia hódítás után kapott. Még a harmincas évek algíri arab irodalmában is kérdéses volt, hogy létezik-e egyáltalán algériai identitás. Ami a modern arab kultúrát illeti, az éppen az arab világ keleti részén, a masrik országokban, tehát Egyiptomban és attól keletre alakult ki. Kialakulása idején Algír vitathatatlanul a francia nyelvet használta. Mást nem is tudott volna. A függetlenségét elnyert Algéria elitje frankofón lett, illetve az maradt.

De nem így azok a beduin leszármazottak, akiket a saját olajgazdagságába pistult Algéria telepített fel északra, az Atlasz-hegység mögé. A kérdés egyszerűnek látszott, akárcsak a megoldás. Az olaj gazdagságot jelent, és a gazdagság mintát is. De ebből mit sem értettek azok, akiket (a függetlenséget kivívó Ben Bella félreállítása után) Huari Boumedien rendszere telepített a sivatagból a városokba. Õk, más választásuk nemigen lévén, elfogadták a városi lakásokat, de nem fogadták el az új életformát. És ebből lett a tragédia. Az olajnak kellett volna őket városlakóvá faragnia. De ez nem sikerült: a felnövekvő új nemzedék idegenként szemlélte a városokat. Ráadásul az olajiparról is kiderült, hogy képtelen megbirkózni ekkora tömeg foglalkoztatásával. Megpróbálta tehát a saját értékeit érvényesíteni. Ebből lett a FIS, az Iszlám Üdvfront.

Az elit visszalőtt. Az Iszlám Üdvfront betiltása azonban csak olaj volt tűzre. Így lett mindenkiből, akinek ősei az Atlasz-hegységtől északra születtek, potenciális nyakelvágott, míg a délről felkerültek potenciális nyakelvágókká váltak. A mai algériai helyzet tehát csak távolról kaotikus. Belülről kiszámítható koreográfiával zajlik minden. Az észak-afrikai országok három hagyományos rétege, a városlakók, a parasztok és a beduinok állnak szemben egymással. Az iszlám maga már régóta csak ürügy ebben a harcban. Az újdonság csak a végletességig vitt kegyetlenség.

Az a kínos ebben az egészben, hogy ha levetkőzzük a Közel-Keleten zajló események kapcsán érzendő kötelező társasági felháborodásunkat, egész kitűnően megérthetjük a motívumait. De nobis fabula narratur - rólunk is szól ez a történet. Még pontosabban arról a bolygóvárosi kultúráról, amely Kelet-Közép-Európa urbanizációját is meghatározta az elmúlt fél évszázadban. A különféle régiókból hatalmi szóval összeverbuvált, együvé telepített lakosságról, akiknek úgy kellett volna valamiféle nemzetté olvadni, mint algériai társaiknak is. És nem tették.

De az össze nem tartozó elemeket nem lehet többé csak úgy szétválogatni, mint Hamupipőke madarai tették. Aki úgy érzi, hogy álmaiban megcsalták, az könnyen támad. Támad Boszniában éppúgy, mint Marosvásárhelyen vagy a Zsil völgyében. Valamiféle tradíciót, megsértett nemzeti büszkeséget is könnyen talál magának. Vagy az utcára tódul Gdanskban, mert az istentelen kommunisták be akarják zárni a Gyárat.

A társadalmi mérnökség korszaka, úgy tűnik, végképp lezárult. Nem hiszünk már a közös nagyipari munkáslét és a városi nyomor ember- és nemzetformáló erejében. Az integrációk kudarca azonban velünk maradt. Egy olyan világban, amelyben órákra zsugorodott a távolság a faeke és a posztindusztriális civilizáció között. A huszadik század elején még a villanyvilágítás is húzós technikai újdonságnak számított, ma pedig, ha kicsi és ütött-kopott is, létezik egy állandó emberi telep a világűr hozzánk legközelebb eső szélén. De kérdés az, mit kezdünk félelmetessé vált lehetőségeinkkel. Ha ugyanis nem látunk hozzá komolyan foglalkozni a létével, könnyen maga alá gyűrheti civilizációnkat a faekék társadalma.

A helyzet az, hogy körülbelül másfél évszázada nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, miféle tűzzel játszunk. Az a terrorhullám és népvándorlás, amely a Tompa-Horgos-Vlagyivosztok-Miami vonaltól délre immáron krónikus zavarokat látszik okozni a világ vérkeringésében, annak a jele, hogy elveszett az önmagunk feletti kontroll. Algéria csak egy kicsiny szelete ennek a válságnak. Aminek az egyik lényege az, hogy az ipari társadalom által beindított népességmozgások öntörvényűekké váltak. Megszűnt az a civilizáció és termelési kultúra, amely beindította őket. De ezt kimondani egy dolog; megint más szembenézni azzal a ténnyel, hogy ha nem találunk valami módot arra, hogy lecsillapítsuk ezt a mozgást, akkor percek alatt összeomolhat mindaz, amit posztindusztriális civilizációnak nevezünk. Teljesen mindegy ugyanis, hogy mi lesz az az eszme, amelynek a nevében fellázad a magára hagyott tömeg. Hiszen a szociális intézményeket megszállva tartó, tizenharmadik havi segélyt követelő francia munkanélküli éppúgy egy felrúgott társadalmi szerződésre hivatkozik, mint a radikális iszlámista. Ráadásul mindkettőjük létrejötte ugyanannak az ipari társadalomnak köszönhető. A különbség kettejük között természetesen óriási, hiszen a francia munkanélküli nem vág torkot (legfeljebb szeretne), de mindketten ugyanannak a bajnak a tünetei.

A bajt kezelni kellene tehát. Ám jelenleg a pontos diagnózis is késik. Az esetek többségében beérjük azzal, hogy rituálisan felháborodunk, illetve eszelősen bizonygatjuk magunk előtt, hogy azért minden a lehető legnagyobb rendben van.

A szerző az ELTE BTK egyetemi oktatója.

publikálva
1998/2. (01. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk