Dobrovits Mihály: Az értelem bére (A közszféra és a tisztes megélhetés)

publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kormányunk - meg az előző - az elmúlt másfél évben alaposan kiköltekezett. A "nemzeti kö-zepet" célozva osztott mindenkinek, akit megnyerhetőnek vélt. Ezt a hozomra elköltött pénzt valahogyan vissza kell tenni a költségvetésbe. Ezen nincs mit morfondírozni, elvégre a hiány az hiány. Rossz érzésünk azoktól az ötletektől lehet, amelyekkel gyógyítani kívánják a bajt.

Kormányunk - meg az előző - az elmúlt másfél évben alaposan kiköltekezett. A "nemzeti kö-zepet" célozva osztott mindenkinek, akit megnyerhetőnek vélt. Ezt a hozomra elköltött pénzt valahogyan vissza kell tenni a költségvetésbe. Ezen nincs mit morfondírozni, elvégre a hiány az hiány. Rossz érzésünk azoktól az ötletektől lehet, amelyekkel gyógyítani kívánják a bajt.

H

A Nemzetközi Valutaalap minap nyilvánosságra hozott országjelentése arra biztatja a kormányt, hogy a közszféra létszámstopja, bérbefagyasztása és az ágazat egyidejű reformja útján igyekezzék úrrá lenni a helyzeten. Mi sem logikusabb ennél, mondhatnánk - ám hátunkon mégis a hideg futkos e jó tanácsok hallatán. A magyar köz-szféra reformokra szorul - ez vitathatatlan. Pontosan olyan állapotban van, mint minden más, negyedszázada folyamatosan elhanyagolt ágazat: alulfizetett, kontraszelektált és diszfunkcionális. Kinek ne rándulna görcsbe a gyomra, ha a mára már népbetegséggé vált diszlexiáról és funkcionális analfabetizmusról olvas, netán az elhanyagolt kórházakban hanyagul szolgálatot teljesítő orvosokról és nővérekről hall híreket.

Ha viszont az iránt kutakodunk, hogy miért fordulhatott elő mindez, akkor az esetek többségében ugyanazt a választ halljuk - a pénzhiány az oka mindennek. A kör bezárul: közszolgáltatásaink szintje elviselhetetlenül alacsony, mert nincs rá pénz, de hiába fordítana rá több pénzt a költségvetés, a folyamatos működési nehézségekkel küzdő rendszeren ez már aligha segít. A társadalom úgy érzi, hogy felesleges áldozatot hoz, ha a közszféra anyagi juttatásait emeli, mivel nem látja ennek eredményét. Eközben a jelenlegi anyagi háttér mellett valójában a működés fenntartása lehet a maximális elvárás. Ne áltassuk magunkat: közel negyedszázada folyamatosan a közszféra volt az utolsó, ha kinyílt a buksza. A tavaly szeptemberi ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelés legfeljebb arra volt jó, hogy ezt többet ne lehessen a kormányzat szemére lobbantani. A közalkalmazotti bérek nagyjából arra a szintre emelkedtek, hogy társaságban szégyenkezés nélkül ki lehet őket mondani.

Ez azonban még messze van attól, hogy a munkaadó válogatni tudna a közszférába jelentkező fiatalok között. Egyelőre megakadályoztuk ugyan, hogy az utolsó ápolónő felmondása után egész kórházi osztályokat kelljen bezárni, de még mindig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a munkájukat hanyagul végzőket jobbakra cseréljük. A tehetséges jelöltek továbbra sem tolonganak. Kevés kivétel az a néhány megszállott, aki tényleg jövendő szakmája iránti rajongásból választja mondjuk a pedagógusi, a kutatói vagy a közhivatalnoki pályát. Ez a helyzet a kórházaktól az iskolákon át a tudományos kutatásig érezteti a hatását. Makrogazdasági szemszögből tekinthetjük éppen hasznosnak, ha egy kétgyermekes ápolónő fizetése "hozzáinflálódik" a gazdasági növekedés lelassult üteméhez, de senki sem garantálja, hogy ebben az esetben nem veszi a fityuláját, hogy másutt keressen munkát. Mondjuk Ausztriában, ahol tízszeres fizetésért is nővérhiány mutatkozik. Kilenc hónap múlva erre meg is lesz minden törvényes lehetősége. A béremelésekről szólva azt is meg kell jegyeznünk, hogy az önkormányzati fenntartású intézményeknél az állam az esetek többségében csak kötelezettségeket adott, pénzt azonban nem, illetve csak részben. Amit az állami költségvetés nem volt képes garantálni, azt az önkormányzati költségvetésnek kellett kigazdálkodnia, nyilván valaminek a kárára. A jelenleg folyó iskolaátszervezések szoros összefüggésben állnak ezzel: ha a fenntartó kénytelen finanszírozni a megnövekedett béreket, akkor a működési költségeken igyekszik spórolni.

H

A munkabérek ugyanis csak a jéghegy csúcsa; közintézményeink működési költségeinek csak egy részét teszik ki a munkabérek. A kiadások legnagyobb része működési költség. Intézményeink, amelyek nyilvánvalóan nem folyamodhatnak a munkabérek visszatartásának politikájához, általában ezekkel igyekeznek takarékoskodni. A mosdókból elmarad a papír és a meleg víz, a folyosón nem cserélik a kiégett izzókat. Nap mint nap találkozhatunk ezzel a jelenséggel. Olyan ez, mint a lelki beteg vagy válságba került ember elhanyagoltsága. Súlyosabb bajok külső jele. A szegénység a könyvtárban és a műszerek között mutatkozik meg igazán. Hiába hívjuk Magyarországra a világ legjelentősebb atomfizikusát vagy érsebészét, ha nem biztosítjuk számára a megfelelő asszisztenciát, laboratóriumot és szakkönyvtárat, tehetsége csak elkallódhat. Márpedig a megemelt munkabértől nem cserélődnek ki az elavult berendezések, a könyvtárakban nem pótlódnak be az állomány hiányai, és nem lesz papír a mosdóban. Természetesen ezekre is van áthidaló megoldás. Bugázott szoftverek, fénymásolatok, CD-re szkennelt szakirodalom, valamint a tegnapi újság a kagyló mellett. Mindez azonban hosszú távon fenntarthatatlan.

Legelőször is azt kell tudomásul venni, hogy egy közintézmény működési költségei nem eseti jutalmak, hanem az intézmény létének nélkülözhetetlen velejárói. Vagy úgy lehet fedezni őket, hogy az intézményt saját vagyonhoz és forrásokhoz juttatják, vagy a fenntartónak kötelessége biztosítani őket. Ma Magyarországon a költségvetés vagy ad eszközre, illetve annak üzemben tartására pénzt, vagy nem. A közintézmények még annyit sem tehetnek meg, hogy a saját forrásaikat házon belül átcsoportosítsák, netán átvigyék őket a következő évre. A költségvetés általában a pénzügyi év végén utalja ki a célzott költségek fedezetét, ennélfogva december táján minden közintézmény úgy tesz, mint a hülye gyerek, aki megkapta a zsebpénzét. Szórja nyakra-főre. Az el nem költött összeg ugyanis nem egyszerűen visszaszáll a kincstárra, de annyival meg is rövidül az intézmény további kerete. A pénzt nem az egész intézmény költi el, hanem a kisebb egységek, azaz egy intézményen belül is rivalizálás és párhuzamos költekezés folyik. Ezekre a képtelenségekre egyébként már ötödfél évtizede a Tabi László szerkesztette Ludas Matyi is felhívta a figyelmet, de sem az eltelt idő, sem a rendszerváltás nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy e téren változások következhessenek be. A rendszerben jól jár a költségvetés, hiszen a pénzügyi év végén biztosan tervezhető forgalmiadó-bevételhez juttatja önmagát, jól járnak a közbeszerzési beszállítók - csak éppen azt nem kérdezi meg senki, aki elvben ennek az egésznek a kedvezményezettje lenne. A közszférában megmaradt a pazarló hiánygazdaság; elsősorban ez teszi a közszférát feneketlen zsákká. Átalakításához és működőképessé tételéhez két dologra van szükség: pénzre és szemléletváltásra. Az előbbi nem annyira a munkabérekre, hanem a működőképesség folyamatos fenntartására kell; és legelsősorban arra, hogy egy új szemlélet szerinti közszférát építhessünk fel.

H

Ebben a közszférában magától értetődő lenne, hogy az intézmények tulajdonosai saját ingatlanjaiknak, illetve ingó vagyonuknak. Évi működési keretüket szabadon oszthatják be; esetleges saját bevételeiket megtarthatják, és saját működésükre fordíthatják. Anyagi helyzetükért teljes felelősséggel tartoznak; s hogy eszükbe se jusson feladataik elhanyagolására gondolni, meg kell felelniük a fenntartó szigorú minőségbiztosítási követelményeinek. Vizsgálatot érdemel, vajon nem rendelkeznek-e az egyes intézmények rejtett belső tartalékokkal: ezek feltárásához és igénybevételéhez azonban az egyes intézmények alsóbb fokú szervezeti egységeinek tudomásul kell venniük, hogy ők valamennyien egy intézményben dolgozó kollégák, akiknek együtt kell működniük, és meg kell osztozniuk bizonyos eszközökön. E szép elképzelések viszont csak akkor válhatnak tetté, ha megszűnik az a képtelenség, hogy egy intézmény öt-hat, sőt néha tizenöt kölönféle telephelyre szétszórva működik. A közalkalmazottak tisztességes javadalmazása valóban alapfeltétel. Újra kell gondolni viszont a kortáblát, amely a mostani rendben a lehető legegészségtelenebb viszonyokat eredményezi. Helyet kell szorítani a tehetséges fiataloknak, meg kell teremteni a köz- és a privát szféra közötti átjárhatóságot. Legyen lehetőség arra, hogy valaki a privát szférában eltöltött idő után tényleges életkorának és tapasztalatának megfelelő posztra lépjen be a közszférába, az idáig szokásjog szerint élethossziglan szóló kinevezéseket pedig kellően hosszú lejáratú, de mégis véges határidejű szerződésekké kell átalakítani. A jelenlegi rossz fizetések miatt bevett gyakorlattá vált párhuzamos munkavégzést pedig meg kell tiltani. Ugyanez még szigorúbban vonatkozik a nem legális mellékjövedelmekre.

H

Nem tisztem eldönteni, hogy Magyarországon sok vagy kevés a közintézmény és a közalkalmazott. Azt viszont a saját tapasztalatomból tudom, hogy hatékonyan munkát végezni csak úgy lehet, ha azt megszervezik, megfizetik, és biztosítják a hozzá szükséges eszközöket. Nem kizárt, hogy kiderül az is: a kellő szervezettség mellett vannak kihasználatlan személyi kapacitások a közszférában. Ezeket maguktól értetődően fel kell szabadítani. De ezt csak egy kellően átgondolt és felelősségteljesen keresztülvitt koncepció szerint érdemes megtennünk. A legénység tengerbe dobása nem biztos, hogy hatékonyabbá teszi a hajózást.

publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk