Dobrovits Mihály: Tükörország diadalma

publikálva
1998/23. (06. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy tudós arról álmodott, hogy elő akar adni az Akadémián, aztán felébredt, és ijedten tapasztalta, hogy tényleg előadást tart az Akadémián.

Egy tudós arról álmodott, hogy elő akar adni az Akadémián, aztán felébredt, és ijedten tapasztalta, hogy tényleg előadást tart az Akadémián.

Dr. Dévényi Tibor nyomán

Ha valaki a mai magyar felsőoktatásról ír, vagy netán közelebbi kapcsolatba került vele, az úgy érezheti magát, mint Alice Tükörországban. Olyan az egész, mintha hirtelen előugrana egy törpe, elmondana egy halandzsa-limericket, majd eltűnne, és hirtelen mássá válna a játék. Csak éppen senki nem értené, hogy mivé. Holott kulcsfontosságú kérdéseket kellene tisztázni.

A felsőoktatás és általában az oktatás nemcsak annyiban stratégiai ágazat, hogy belőle kerülnek ki a jövő század szakemberei, de annyiban is, hogy ez az ágazat az EU-tagországokon belül is a nemzeti szuverenitás kiemelkedően fontos megjelenítője. Késhegyre menő harcok folynak azért, hogy ki miféle diplomát honosít vagy fogad el. Összeurópai értékű attól lesz valami, hogy az illető ország kiharcolja az elismertetését. Már ahol lehet. Olaszország és Spanyolország például meglehetős idegenkedéssel kezeli a külföldi okleveleket. Ennek fényében meglehetős kétkedéssel kell fogadjuk mindazt, amit a mai magyar felsőoktatási piacon eurobóvliként akarnak nekünk eladni. Az "egész Európában érvényes" bajor érettségi vagy oxfordi menedzserdiploma, esetleg a liechtensteini doktorátus ugyanis korántsem bizonyosan összeurópai. Ilyen fogalom amúgy sem létezik. A legjobb esetben annyi garantált, hogy az illető intézmény anyaországában érvényes papírt kapunk.

Egy oktatási rendszer lényege éppen az lenne, hogy az egész országban érvényes rendszer mellett - a többi országgal szemben is - államilag garantált okleveleket adjunk ki természetesen hiteles tudásról. Az tehát, hogy Magyarországon bárki bármiféle külföldi oklevelet osztogasson, nem egyszerűen szuverenitási kérdés, hanem az egész rendszer súlyos zavarára is rámutat. Jelen pillanatban senki sem tudja, hogy mindaz, ami Magyarországon oktatás vagy pláne felsőoktatás név alatt fut, micsoda. Leginkább különféle víziók és ötletek egymásra dobált halmaza bármiféle értelmes rendszer vagy szervezet nélkül.

A legfontosabb gondok a következők.

Nem elegendő, hogy a magyar felsőoktatás krónikusan alulfinanszírozott. Ez a baj azzal is társul, hogy bárki, aki pénzt ad, bizalmatlan, és a saját pillanatnyi elképzeléseit igyekszik ráerőltetni a felsőoktatásra. Vagyis minden egyes finanszírozási válság egyben bizalmi válságot is jelent, amelynek során a felsőoktatásnak újra és újra be kell bizonyítania, hogy értelmes dolgokra költi a pénzt. Ebből következnek a körülbelül három-négy évente felmerülő képtelen reformötletek, amelyeket ugyan senki nem vesz komolyan, de felröppentésük és kiparírozásuk rengeteg energiát vesz ki a szakmából. Itt van például az egyetem-összevonások sokat emlegetett ügye. Azzal ugyanis, hogy a legkülönfélébb profilú intézményeket összevonjuk, és elkereszteljük univerzitásnak, nem oldottunk meg semmit. Legfeljebb sikerül az eddigieknél is átláthatatlanabb káoszt teremtenünk. Mert könyörgök, mi haszna származik az országnak abból, ha mint azt a fáma felreppentette volt, egyesítjük az ELTE-t, a BKE-t és a KEK-et?! Nyilvánvaló, hogy semmi. Az egyesített mamutintézményen belül azonnal kitör a harc a pozíciók és a pénzforrások elosztásáért. És ki tudja megmondani, hogy egy atomfizikus, egy sinológus és egy borász közül melyiknek miben van igaza? A felmerülő infrastrukturális megtakarítások csak akkor lennének reálisak, ha sikerülne ezeket az intézményeket egy helyre telepíteni. Az etyeki dombvidék és Budaörs között talán találnánk is egy ekkora létesítmény felépítésére alkalmas terepet. Addig viszont nyilvánvaló, hogy valamennyi intézmény a saját korábbi infrastruktúráját használná, aminek a legdrágább sajátossága éppen az, hogy szétszórt. Az ELTE jelenleg tizenegy-tizenkét különféle helyen tanyázik.

Nincs ez másképp az egyéb szakmai kiadásokkal sem. Bár valamilyen ostoba spórolási mániából közellenségnek számítanak, tanszéki könyvtárakra mindig szükség lesz. A különféle könyvtárak egybevonása olyan feladatot jelentene (épület, újrakatalogizálás stb.), hogy attól minden gyakorlott könyvtárlátogató haja égnek mered; ezek speciális szakkönyvtárak, amelyekhez szakreferensekre van szükség. Az, aki esetleg kitűnően tájékozódik a pénzügy és a számvitel könyveiben, nagy valószínűséggel bámulni fog, ha a Tang-dinasztia történetét kell bekatalogizálnia. A borászati tanszék könyvtárosa sem bizonyos, hogy kiigazodik Ulpianus római jogi munkásságában. Azt pedig, hogy hallgatók tucatjai álljanak sorban olyan kézikönyvekért, amelyekből mindössze egy példány van az országban, csak az erőszakolhatja, aki még nem keresett kétségbeesetten egy információt a szakdolgozatához. De ne szaporítsuk feleslegesen az elborzasztó példák számát!

Ennyiből is kiderül, hogy a felsőoktatási reformok éppen azt nem veszik figyelembe, hogy a felsőoktatás szervezet, amelyet nem lehet tetszőlegesen operálgatni. Ugyanez a helyzet a kommunikációs lehetőségekkel is. Azzal, hogy egy egyetemi épületből elvesszük a városi vonalat, illetve a cross-bar hívás lehetőségét, csak az illető intézmény hatékonyságát csökkentjük. E sorok szerény szerzője például éppen egy omszki egyetemi kollégájának kellett beismerje, Reichstag-vörös arccal, hogy nehézségébe kerül a kért anyagot átfaxolni. A helyzetet csak az mentette meg a tökéletes bukástól, hogy kiderült, Omszkban éppen nem lehetett faxpapírt kapni.

Ezeknél a technikai gondoknál is nagyobb baj az, hogy a rendelkezésre álló szűkös kereteket ismeretlen módokon osztják el. Láthatatlan és arctalan bizottságok döntenek milliók sorsáról. Természetes, hogy egy adott határig kimondottan előnyös a kompetitív finanszírozás. De ha nem gondoskodunk kellő nyilvánosságról, ez igen hamar egymás nyírásába fulladhat. E történet legnehezebben megemészthető formája, ha fizetésekért van szükség efféle kompetícióra. Márpedig a Széchenyi- és a Bolyai-ösztöndíjak esetében erről van szó: sérül az egyenlő munkáért egyenlő bért alapvető elve, és az kontemplálódik a külső szemlélőkbe, hogy a többség, aki az egyébként nyomor szintű közalkalmazotti munkabért kapja, rosszul dolgozik. A középiskolai pedagógusok "minőségi pótléka" ki is mondja ezt. Még megalázóbb, hogy maga a döntési mechanizmus tökéletesen ismeretlen. Nem tudni, kik és milyen alapon mondják ki az értékítéletet, miszerint például egy, az akadémiai levelező tagság kapujában álló professzor nem, míg egy egykori kisdoktoriját PhD-vé minősítő, tavaly még adjunktusként oktató docens: igen. Előfordulhat persze, hogy valaki teljesen jogosulatlanul tört előre, egészen a szakmai csúcsokig, de ez nem jellemző. Inkább túl szigorú volt hozzá az elmúlt néhány évtized minősítési rendszere.

Apropó, minősítési rendszer. E tekintetben is sikerült a feje tetejére állítani mindent. Magyarországon kívül általában csak egyetlen posztgraduális címet ismernek, ez a doktorátus. Magyarországon azonban a lehető legszélesebb a választék. Aki a régi rendszerben diplomázott, az megszerezhette az egyetemi doktori címet. Ezt követően lehetett kandidátus és nagydoktor. Az eredeti orosz, majd szovjet kandidátusi cím voltaképpen doktorjelöltet (candidatus ad doctorandum) jelölt, és eredetileg a porosz rendszer inaugurális disszertációjának felelt meg. 1918 után azonban, tekintve, hogy a Szovjetunió nem ismerte az érettségit, hanem tíz osztály után máris egyetemre engedte az ifjakat, szülőhazájában lényegében a mi kisdoktorinknak felelt meg. Aki orosz fokozatot szerzett, az ugyanis csak hat félévet töltött nálunk is elismerhető egyetemi keretek között. Mármost ezt a nálunk eleve összekevert minősítési rendszert sikerült még jobban összekeverni azáltal, hogy létrehoztak egy Magyarországon soha nem volt tudományos fokozatot, a PhD-t, ami amúgy a bölcsészdoktori cím (philosophiae doctor) angol nyelvterületen használatos rövidítése. Hagyjuk most ki annak a lehetőségét, hogy megkérdezzük, miként lehet a doktort doctorrá kreálni. Hiszen éppen úgy lehet, ahogy az egyetemet universitassá. Egy olyan félművelt, parvenü társadalomban, amilyen a magyar, valószínűleg az anya és a mater között is sikerül különbséget tenni. Azon sem kuncorásznék, hogy az aromás szénhidrogének kutatásából, illetve vadgazdálkodásból miként lehet bölcsészdoktori címet szerezni. Biztosan megmagyarázzák. Ám a szomorú helyzet az, hogy a magyar felsőoktatásban sikerült keresztülvinni azt, amit még soha sehol: annullálni korábban jóhiszeműen megszerzett fokozatokat. Egyfelől a kandidátusit, amely Magyarországon valóban sokkalta többet ért, mint egy hagyományos bölcsészdoktori cím. Még inkább kérdés, hogy mi történjék azokkal, akik az elmúlt évtizedekben a feltételeket jóhiszeműen teljesítve szereztek egyetemi doktori címet Magyarországon. Tőlünk nyugatra semmiféle gondjuk nincs. Doktorok, oszt annyi. Itthon viszont folyamodhatnak újraminősítésért.

Ennél is furcsább a helyzet a magyar egyetemi diplomák esetében. Magyarország ugyanis a mai napig nem tért át a tőlünk nyugatra és északra szokásos magiszteri rendszerre. Akinek egy magyar egyetemen a kezébe nyomják az oklevelét, az annak Magyarországon kívül, érvényes fokozat híján, nem sok hasznát veszi. A magyar diploma csak azt igazolja, hogy tulajdonosa egyetemre járt, és szakképesítést szerzett. Fokozata vagy címe viszont - cseh, lengyel vagy szlovák kollégájával szemben, aki az egyetem diplomájával automatikusan magiszteri címet szerzett - nincs. Ha tehát valaki külföldön is érvényes fokozatot akar, akkor mindenképpen kénytelen beiratkozni valamelyik magyar egyetem PhD-kurzusára, illetve külön megszerezni a címet.

Ezek rendje pedig még ki sem alakult. Elfogadható ugyan, hogy a jövőben valóban posztgraduális diák lesz e kurzusok látogatóinak zöme, ám jelenleg még "túlkoros" szakember a hallgatók többsége. Akik - valljuk be - kinőttek a diáklétből: index, diákigazolvány, miegymás. Igaz, még szerencsések, akik legalább eljutnak oda, hogy ezt megkísérelhetik, mégpedig nem csak a meglehetősen borsos tandíjak miatt. Magyarországon jelenleg nem elegendő egyetemi diplomával rendelkezni ahhoz, hogy valaki megkísérelhesse a tudományos fokozat megszerzését. Legalább jó rendű diploma és sikeres felvételi vizsga kell hozzá, hasonlóan, mint a Kádár-korszak alatti egyetemi felvételihez. A helyek száma is korlátozott, csakúgy, mint azoké a tanszékeké és szakoké, ahol megkísérelhetünk doktori fokozatot szerezni. 1990 óta a rendszerváltó önszerveződés szép mintájaként működik ugyanis a Magyar Akkreditációs Bizottság, amely megfellebbezhetetlenül dönt egyfelől az 1990 előtt fennálló egyetemek átvilágításáról, másfelől az új egyetemek szakainak az akkreditálásáról, azaz arról, hogy egy adott egyetem adott szaka valóban teljes értékű stúdium-e, vagy pedig nem az - mondjuk csak főiskolai szinten diplomaképes. Ugyanez a bizottság dönt arról, hogy ki és milyen tematikában alapíthat doktori programot. A hangsúly nem is annyira a ki szón van, bár néhány kisebb szakmában évtizedes monopóliumokat lehet teremteni így is. Igazán az a káros, hogy itt kattan ránk Tükörország csapdája. Miközben ugyanis egyre nagyobb hallgatói tömeget egyre komolyabb tandíjért hajszolunk át az egyre kizsaroltabb felsőoktatáson, voltaképpen kísérleti nyúlnak tekintjük őket. Ki fogja ezt bevallani a diákseregnek, amelyik jóhiszeműen és immáron jelentős összeg ellenében szerzett diplomát?! És ki hiszi el, hogy létezik olyan multi, amelynek a személyzeti főnöke nem csap le erre a lehetőségre? Különösen, hogy ennek a nemzetközi gyakorlatban már kialakult az előképe.

Annak, ami ma a magyar felsőoktatásban történik, természetesen lehetne összeesküvés-elméleti okát is adni. De ez nem lenne igaz. Nincs összeesküvés, illetve ha van, magunk esküdtünk össze magunk ellen. Még pontosabban: még mindig ott járunk a nyolcvanas évek értelmiségi vízióinak az árnyékában, amikor arról folyt a szó, hogyan kéne kiszabadulni a kelet-európai mocsár fojtó öleléséből. Ideje lenne felébrednünk. Nem arról van szó, hogy milyen módon európaizálhatnánk saját felsőoktatási és tudományos hálózatainkat, hanem arról, hogy a magyar felsőoktatás miképp tud majd helytállni az egységesülő Európa gyilkos versenyében.

publikálva
1998/23. (06. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk