Eörsi István: Határok, határ-esetek

publikálva
2000/20. (05. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1973 decemberében egy zakopanei síkirándulás után a hosszú várakozást elkerülendő egy kevéssé forgalmas határállomásnál akartam átgördülni Lengyelországból Csehszlovákiába. A pótkerék abroncsa mögé gyömöszöltem dugipénzemet, háromezer forintot, melynek segítségével szükség esetén életre keltethettem volna dögledező Ladámat. Útitervem ésszerűnek bizonyult: nem kellett sorba állnom. Viszont a határőrökben, akik hetek óta nem láthattak utast, csak úgy lobogott a munkavágy. Átvizsgálták a kocsimat, kiszerelték az üléseket, a belső borítást, aztán alaposan megmotoztak. Amikor rám parancsoltak, hogy vegyem ki a pótkereket, húszéves fiam halálsápadtan a vámhivatal falának támasztotta a hátát, és rágyújtott egy cigarettára a téli napsütésben. Miközben kiemeltem a kereket, az abroncs mögül kirángattam a pénzt, és könyökömmel egy kabátot kotortam rá. A határőrök leeresztették és kivették a belsőt, majd újabb alapos vizsgálat után, mely a már átkutatott csomagtartóra nem terjedt ki, továbbengedtek. Ha leemelik a kabátot a pénzről, legalább három évre elvesztettem volna útlevelemet, talán még pert is sóztak volna a nyakamba.

Aki nem élt diktatúrában, nem ismeri azt a szorongató érzést, amely 1989-ig minden kelet-európai polgárt elfogott a határátkelőhelyeken. Valamiért mindig bűnösnek éreztük magunkat. Vagy tiltott pénz volt nálunk, vagy egy gyerekcipő, kisrádió, kéziratok, gyanús könyvek. Külhonban emigránsokkal találkoztunk, vagy izgága világjobbítókkal, és a spiclijelentés előbb ért haza, mint mi. Esetleg rosszul mosolyogtunk a határőrre, vagy gyanúsan komolyak voltunk.

1974 nyarán a bécsi vonaton megtalálták kofferemben gépiratos darabjaimat. A művészi alkotás hivatalosan nemzeti értéknek számított, kiviteléhez a Nemzeti Bank engedélye kellett. Természetesen csak a meg nem jelent művek esetében követelték ezt meg. Amit ugyanis betiltottak, az rögvest nemzeti értéknek minősült, olykor némi joggal. Én persze öntudatosan közöltem, hogy ezek a saját írásaim. Az őrmester asszony erre útlevelemet ki sem nyitva ezt felelte: Tudjuk, Eörsi úr, elárulva ezzel, hogy besúgásnak vagy telefonlehallgatásnak köszönheti a bőséges zsákmányt. Miközben leszállítottak a vonatról, megnyugvás költözött a szívembe. Ez az én hazám, hiszen hol találok még egy olyan országot, ahol az őrmesterek rám néznek, és néven szólítanak.

1983 és 1986 között Nyugat-Berlinben éltem, és itt határspecialistává képződtem át. A Fal szemléletesen érzékeltette a második világháború után kialakított világrend abszurditását. Keleti oldalán azt hirdették, hogy aki fel akarja cserélni a szabadságot a rabságra, azt le kell puffantani, nyugati oldalán pedig igen kiváló emberek hitették el magukkal, hogy a Fal a náci bűnök megérdemelt folyománya. Kollektív bűntudatukat szemlélték benne, és ily módon lelkileg dúcolták alá. Én viszont úgy éreztem, hogy engem szel át, agyamat, érzéseimet vágja ketté. A kellemesebb oldalán időztem, de életem túloldalt rekedt, hiszen Magyarország is ott kezdődött, a fal géppuskákkal védett túloldalán. A falon túlról nézve hazám megváltozott, a felismerhetetlenségig. Már megérkezésem napján konstatáltam, hogy a televízió időjárási térképein München, Prága, Bécs és Belgrád között nem szerepel Budapest. Magyar szempontból viszont Budapest a világ középpontjának látszott. Rákényszerültem arra, hogy az Extra Hungariam non est vita hazafias életérzését a határokon túli realitás szemüvegén át nézzem. Vagyis tudomásul kellett vennem, hogy Magyarország külföldi szemmel nem is létezik.

Mivel a szóban forgó három évben gyakran rándultam át Kelet-Berlinbe, és gyakran szeltem át Nyugat-Németországba menet az NDK-t az átkozott tranzitutakon, a minden alkalommal bekövetkező megrázkódtatások folytán Európa kettéosztottságát valóságos sokként éltem át. Nyomatékosan kérünk, ne tekintsétek / Természetesnek, ami mindig megesik! - idézgettem magamban Brechtet a barátságtalan pillantások és kérdések kereszttüzében. Kelet-Berlinbe menet mindig vittem magammal tilalmas újságot fordító barátom számára, mert szégyelltem volna, hogy privilegizált létemre ennyi kockázatot sem vállalok; Nyugat-Berlin és az NDK határán pedig többnyire félreállítottak, mert magyar volt a rendszámom, tehát letérhettem volna bármikor a tranzitútról, hogy megmételyezzem a demokratikus Németország szeplőtlen lakosságát. Bőrömön éreztem a határőrök gyűlöletét, amiért Nyugaton élhetek, és utazgathatok, noha a Szovjetunió egyik csatlós országának állampolgára vagyok magam is. Könyveimet potenciális merényletnek érezték országuk, sőt a jaltai világrend ellen, vigyoromat pedig, melyet - hogy titkoljam szorongásomat - maszkként öltöttem magamra ilyen helyzetekben, személyük ellen irányuló ellenforradalmi támadásnak tekintették. Ezek a határátlépések olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy Berlin valamelyik nyugati kerületéből a keleti városrészek felé autókázva a Checkpoint Charlie vagy az Invaliden Strasse környékén mindmáig nyugtalanság fog el.

Mivel szégyelltem szorongásomat, elhatároztam, hogy frontális támadást indítok a legfőbb tabu ellen. 1986-ban egy szép nyári éjszakán, Berlinből hazaköltözőben, banándobozokba tárolt négyszáz könyvemmel - három év szerzeményével - bukkantam fel a magyar határon. Éjfél felé járt, álmatagon bámult le a hold a megdöbbent vámosokra és rám. Félreállítottak, hosszan tanakodtak, hiszen ilyesmi még nem fordult elő a praxisukban, aztán rám parancsoltak, hogy készítsek címlistát, szerző, cím, kiadó, négy példányban. Hajnali háromkor - a nyolcból másfél banándobozt dolgoztam fel addig - az egyik határőr odasúgta nekem, hogy a továbbiakban csak az ellenséges könyvekről készítsek lajstromot, aztán menjek isten hírével. Ekkor értettem meg, ott a határon, hogy egy korszak a végéhez közeledik.

*

" Európa hány határ / Minden határban gyilkosok - József Attilának ezek az 1927-ben született sorai különös időszerűségre tettek szert az utolsó évtizedben a csörömpölve darabokra tört vasfüggönytől keletre. Nem vállalkozom itt a Szovjetunió és Jugoszlávia egykori tagállamai és autonóm területei közt kitört háborúk történetének ecsetelésére, csak arra kérem tisztelt olvasómat, hogy társítson képzeletében arcokat az idézett sorokhoz. Minden határban gyilkosok, és olykor nem- csak az országok határaiért felelős államférfiak körében, hanem a falvak határaiban is. Kosovóban például minden egyes falu lakosait összeterelték, néhányat lepuffantottak közülük, aztán a levegőbe lövöldöztek, és az életben maradottak futottak, amerre láttak, Montenegró, Macedónia, Albánia felé. De ahol nem dúlt polgárháború, ott is újjászületett a hazafiasság csirkefogó-változata, mely már a két világháború között is térségünk legpusztítóbb lelki mételye és gyalázata volt. E hazafiság mindenekelőtt úgy nyilatkozott meg, hogy meghúztak egy képzeletbeli határt: egyik oldalán a honfi nemzetsége, ahogy ő ezt értelmezi, a másik oldalán mindenki más. A tősgyökeres - vagyis kizárólag árja nagyszülőkkel rendelkező - magyar, kontra mindenki más. A dákokkal rokon román, kontra mindenki más. A szerb, aki a rigómezei síkon vérzett, kontra mindenki más. És így tovább. Népek, amelyeket jórészt geopolitikai okok meggátoltak abban, hogy idejekorán önálló nemzetállamot alapítsanak, és kifejlesszék magukból önálló polgárságukat, és akik éppen ezért dörmögve bár, de különösebb rossz érzés nélkül illeszkedtek be a szelídülő diktatúrákba, egykettőre kiábrándultak az új, kíméletlen, harácsoló demokráciából (mert korgó gyomorral akkor sem volna élvezhető a demokrácia harmonikus intézményrendszere, ha zavartalanul működne). Ennek köszönhetően ismét felbukkannak az új vezérjelöltek, akik a határok két oldalán üvöltöznek, jó esetben csak ökleiket lóbálva egymás felé. Az ilyen figurák már a két világháború közt is a történelem háta mögött tátongó latrinákból másztak elő, ma pedig még hátborzongatóbban időszerűtlenek, hiszen most már a gazdasági globalizáció eredményeképpen a polgári nemzetállam is megszűnőben van Európa polgárosult felében. Ivarérett polgárok kiássák a rothadó földből a huszadik század legsötétebb hőseinek emléktábláit, a náci Tisónak és Antonescunak emelnének emlékművet, a fehérterrorral hatalomra jutó, Hitler jóvoltából országgyarapító Horthy Miklós nevére keresztelnék vissza Bartók Béla útját, rehabilitálnák az országot sietősen háborúba tuszkoló, izzóan antiszemita Bárdossy László kivégzett miniszterelnököt és így tovább. Ezek a nevek - számos nem említett hős nevével együtt - mind a határok tologatását, átszabását jelképezik, a bezártság és a belülről kifelé fenekedés tébolyát. Halálosan komikus volna ez a látvány - a nacionalizmus internacionáléjának reneszánsza, ahogyan az egymás ellen uszítók főkolomposai megmámorosodnak egymás sikereitől -, ha nem idézné fel azokat az időket, amikor a határok hurokként szorultak a szabadságot és emberi jogokat legfőbb értéknek tekintő állampolgárok nyakára.

Kelet- és Közép-Európa szovjet uralom alatt élő lakosainak a rendszerváltozásig egy velejéig hazug internacionalizmus frazeológiáját kellett elviselniük. Senkinek sem volt kétsége afelől, hogy ez a műszó valójában a szovjet érdekek feltétel nélküli kiszolgálását jelenti. Még a nacionalizmus is, ha el akart érni valamit, az internacionalizmus köpenye mögé bújt. 1968-ban, amikor a román kommunisták megtagadták részvételüket abban az internacionalista akcióban, melynek célja Csehszlovákia felszabadítása volt saját magától, magyar nacionalisták abban reménykedtek, hogy az oroszok büntetésképpen elveszik Romániától Erdély egy részét, és odaadják ezt jutalomképpen az intervencióban részt vevő magyar államnak. Nekem ezt a reményt maga Illyés Gyula fogalmazta meg szeretve tisztelt hangján egy hajón, mely Mentonból Korzika felé siklott az azúrkék tengeren. Nem mondhatunk le a Csallóközről - ezt is mondta, tompított hangerővel. A rendszerváltás után a kommunista uralommal kevés kivételtől eltekintve nagyvonalúan együttműködő magyar nacionalisták rögtön nyíltan kezdtek beszélni arról, ami a szívüket nyomta. Nem kellett szélsőjobboldalinak lenni ahhoz, hogy valaki a határcentrikus szemléletet tekintse a hazafiasság legfőbb ismérvének. Az első szabadon választott magyar kormány külügyminisztere, Jeszenszky Géza még külügyminisztersége előtt, a csehszlovák forradalom napjaiban azt latolgatta, hogy vajon jó-e nekünk, ha Csehszlovákia felszabadul, hiszen akkor egy országgal több kap majd nyugati segélyt, nekünk pedig ennek következtében talán kevesebb jut. Az ő Európa-képe, mint ezt azon melegében meg is írtam, sík mezőn pompázó gyönyörű, nagy csülökcsont, mely felé hat éhes farkaskutya fut versenyt hat különböző irányból.

Az egységes Európa látomása a rendszerváltozás idején Kelet- és Közép-Európában a legellentétesebb érzéseket bolydította fel. A lakosság többsége számára az Európához való csatlakozás fogalma kimerült abban a vágyálomban, hogy segítségével egy csapásra elérhetjük az osztrákok és németek (pontosabban: nyugatnémetek) bér- és életszínvonalát. Mások nagyobb távlatban gondolkodva abban reménykedtek, hogy az egységes Európában megszűnnek azok a határok is, amelyek az azonos népcsoporthoz tartozókat elválasztják egymástól. A nacionalizmus újraéledésének idején azonban kevesen vetettek számot azzal, hogy egységes Európa csak a nemzeti kormányok szuverenitásának erőteljes korlátozásával képzelhető el. A nemzet fogalmában, ha az integráció megvalósul, túlsúlyra jutnak a kulturális ismérvek. De magának Európának a fogalmára is ez a sors vár, mert a gazdasági globalizáció rajta is túllépett, nem csak az országhatárokon. Van egy többé-kevésbé átjárható határokkal ékes Európánk, de beszélhetünk-e róla, mint valami közös képződményről? Mondjuk: Európa olyan kulturális közösség, mely a görög-római és a judeo-keresztény hagyományból táplálkozva, a szabad piac és a demokratikus intézményrendszer alapján szervezi meg gazdasági, társadalmi és politikai életét. Másrészt államai a társadalmi és gazdasági fejlettség különféle fokain helyezkednek el, és integrálódásukat valódi és vélt érdekellentétek, spontán és mesterségesen szított indulatok gátolják. Tovább hatnak a történelmileg kialakult feszültségek is. Milan Kundera például még a pártállamok tündöklésének idején ki akarta zárni Oroszországot Európából, mintha Puskin és Csehov kevésbé volnának európaiak, mint mondjuk ő (vagy én). Én viszont úgy gondolom, hogy minden határvonal tárgyiasult szorongás, a vágyak és lehetőségek korlátozása, történelmileg szükségszerűen létrehozott hatalmi beavatkozás legbenső ügyeimbe. Ezért örülnék, egyebek között, a határok nélküli, egységes Európának. Örülnék - de megzavarja örömömet egy új típusú határ, melyet éppen ez az Európa talált ki.

*

Leszállok a Majna menti Frankfurtban a repülőről. Kezemben az útlevelem: bemondták hangosbeszélőn, hogy készítsem elő. A gépnek támasztott lépcső aljától mintegy húsz méterre vár a busz. Oda még el kell jutnom. Előbb útlevél-ellenőrzés előtti útlevél-ellenőrzésnek vetnek alá: országom nem tagja az Európai Uniónak. Ismerős érzés fog el. A fegyveres határőrök szemében eleve gyanús vagyok. Ismét meg kell úsznom valamit a határon. Ott nyitom ki útlevelemet, ahol belé van pecsételve az állandó tartózkodási engedély. Megnézik, lapozgatnak, rám néznek, lapozgatnak, majd intenek: mehetek a busz felé tovább. Megyek néhány lépést, úgy teszek, mintha keresnék valamit a táskámban, és közben figyelem, ahogy mögöttem megvizsgálnak három arab külsejű férfit. Közülük kettőt félreállítanak. Már a buszból látom, hogy katonai autóba gyömöszölik, majd két oldalról közrefogják őket a fegyveresek.

Ha autómmal megérkezem a hegyeshalmi határátkelőhelyre, mindig olyan sor végére állok, amelyben nem várakozik az orrom előtt román, lengyel vagy jugoszláv rendszámú kocsi. Ezeket ugyanis fél óráig vizsgálják, mielőtt továbbengednék vagy félreállítanák őket. Közben gyomrom táján jelentkezik az ismerős érzés.

Tudomásom szerint Schengen szimbolizálja a világtörténelemben először az olyan határt, amelynek nem az a célja, hogy egymás mellett élő népeket vagy népcsoportokat válasszon el egymástól. Schengennek semmi köze a hazafiassághoz és a nemzeti eszméhez, a róla elnevezett határról nem születhetnek indulók, sem prózai magasztalások. A schengeni határvonal a jólét államait védelmezi a szegénységnek és főként a harmadik világ nyomorának az ostromától. Történelmi érvekre nem számíthat, de nem is szorul rájuk, mert racionális érvekkel igazolja magát.

A schengeni határvonal annak beismerése, hogy nincs olyan terv, amely a közeljövőben humánus eszközökkel csökkentené a jelenleg uralkodó világrend égbekiáltó igazságtalanságát. A földkerekség nyomorra ítélt kétharmada ezért új népvándorlásra érez késztetést. Le kell előttük zárni a határokat, ahogy egy hajó is csak annyi fuldoklót vehet fel a fedélzetére, amennyit saját utasainak veszélyeztetése nélkül elbír. Le is lehet zárni előlük a határokat, ameddig egyesével jönnek, vagy tizedmagukkal, századmagukkal. De mi lesz, ha tízmilliószám kerekednek fel? Ez a veszély jelenleg kiagyaltnak tetszik, de csak azért, mert érdekeink gátat emelnek fantáziánk elé. Ha a jóléti államok kormányai áldozatok árán és saját uralmuk kockáztatásával nem dolgoznak ki olyan világméretű gazdaságpolitikai stratégiát, mely elhiteti a harmadik világ nyomorgó népeivel, hogy érdemes otthon maradniuk, akkor ezek előbb-utóbb útnak erednek. A tehetősebb szegények embercsempészeket fogadnak majd fel, a többiek pedig öszvéren indulnak meg, vagy gyalog, négykézláb, hason csúszva, kúszva, saját maguk által eszkábált lélekvesztőkön. Határok addigra nem lesznek már, csak a schengeniek, így hát akadálytalanul eljutnak odáig, ha meg nem állítják, ha ki nem irtják őket hadászati eszközökkel. Ez esetben persze még schengeni határokra sem lesz többé szükség, elmúlnak az összes határ-esetek, és emlékké finomul a határok okozta szorongás.

publikálva
2000/20. (05. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk