Fogd a pénzt és költsd!

Miért nem fizetnek kamatot a bankok?

Szokatlan tendencia ütötte fel a fejét a fejlett világban: mind nagyobb körben válnak jellemzővé a negatív kamatok és hozamok, vagyis a megtakarító fizet azért, hogy kölcsönadhatja a pénzét. A bankbetétekre a legtöbb országban (nálunk is) a lakosságnak csak azért nem kell fizetnie, mert törvény írja elő, hogy számukra nem állapítható meg negatív kamat.

Micsoda perverz állapot, amikor nemhogy köszönetet kapnánk érte, hogy mások használhatják a visszafogott költekezésünk gyümölcseként, komoly lemondások árán megtakarított pénzünket, de még nekünk kell fizetni érte! Hogyan állhatott a feje tetejére a pénzvilág? Vajon a jegybankok népnyúzó szándéka, netán az üzleti bankok gonoszsága áll e szokatlan jelenségek mögött, vagy a gazdaság bajai hívják életre e furcsa magatartást a pénzintézetekből? Mintha csak arra buzdítanák ügyfeleiket: ne tartsd itt a pénzed, hanem vidd és költsd el!

Az euróövezetben 2014 közepétől szembesültek a megtakarítók a nullához közeli, a cégek esetében azt is alulmúló kamatokkal, azt követően, hogy az Európai Központi Bank irányadó betéti kamata, hasonlóan a svájci jegybankéhoz, negatívvá vált. Míg a svájci jegybank a valutája túlzott, az exportot fékező megerősödését kívánta meggátolni, az EKB azt próbálta negatív kamatával elérni, hogy az euróövezet fenntartható növekedését gátló, vészesen alacsonyra süllyedt inflációt a célként megjelölt 2 százalék közelébe tornássza föl.

Meglepő lehet ez a törekvés számunkra, akik eddig a túl magas inflációt láttuk mumusnak. Igaz, Japán példáján már értesülhettünk az árszintcsökkenés, vagy­is a defláció és a gazdasági hanyatlás kapcsolatáról: arról, hogy süllyedő árszínvonal esetén az emberek elhalasztják vásárlásaikat, amikor várhatóan több áruhoz jutnak ugyanannyi pénzért, és hasonló okból a cégek is későbbre tolják beruházásaikat. A visszafogott költekezés miatt csökkenő kereslet kikapcsolja a gazdasági növekedés motorját, sőt, akár a hanyatlás útjára is terelheti.

 

Pénzpumpa a defláció ellen

A 2008-as válságot követően a fejlett világban lényegében megszűnt az infláció, helyenként (Egyesült Államok, Svájc) egyenesen defláció alakult ki. Az ezzel járó gazdasági hanyatlás megfékezése érdekében a jegybankok nemcsak kamataikat szállították le mind alacsonyabbra, hogy ezzel a bankokat hitelezésre ösztökéljék, de még hathatós pénzinjekciókkal is segítették őket, a kormányok pedig tőkeemelésekkel próbálták helyreállítani a bankok hitelezőképességét. Az Egyesült Államok központi bankja, a Fed és (némi késéssel) az EKB is nagy összegben vásárolt meg befagyott, vagy a piacon nehezen pénzzé tehető követeléseket az üzleti bankoktól. Ezekkel a (máig élő) eszközvásárlási programokkal jócskán megnövelték a bankok szabadon befektethető pénzét (likviditását), azzal a céllal, hogy a bankhitelezés élénkítésével azok ügyfeleit beruházásokra és fogyasztásra ösztökéljék, és ezzel elősegítsék a gazdaság növekedését. A jegybanki és kormányzati pénzpumpákkal a válság utóhatásaként leapadt keresletet igyekeztek pótolni, hogy elejét vegyék a recessziós és deflációs tendenciáknak. Tanultak az 1929-es „nagy válságot” követő hibákból, amikor például a német jegybank az összeomlás szélén álló gazdaság és a zuhanó árak ellenére is emelte a kamatlábakat, s ezzel még mélyebbre taszította a gazdaságot.

Csakhogy a 2008-as válságban magukat megégető, korábban túlzottan eladósodott háztartások és cégek fölöttébb óvatossá váltak: még az olcsó hitelekre sem voltak vevők, jövedelmeiket pedig nemhogy elköltötték volna, de még a megtakarításaikat is növelték. A bankok ezért hitelezés helyett jegybanki betétekbe fektették a többletpénzeiket, amivel lényegében megsemmisítették a gazdaságba bepumpált pénzt. Így sem az inflációt nem sikerült az árstabilitásnak tekintett 2 százalék közelébe feltornászni, se a gazdaságot fellendíteni. (Azért nem a nulla inflációt tartják árstabilitásnak, mert amellett árcsökkenések is előfordulhatnak, megdrágítva például a korábbi adósságok visszafizetését, és mert könnyen átválthat deflációba.)

A jegybankok hagyományos kamatpolitikájukkal is igyekeztek hitelezésre ösztökélni a bankokat. Fő eszközük az alapkamat, amelyen a bankok kölcsönt vehetnek fel a jegybanktól; ennek változtatása befolyásolja a hitelezéshez referenciaként szolgáló piaci kamatokat is. Ennél alacsonyabbra szabják azt a kamatlábat, amelyet a bankok a jegybanknál elhelyezett egynapos betéteik után kapnak, és amely a bankközi hitelezés számára is alsó korlátot szab. Mivel a bankok az előírt tartalékaikon felül a likviditásukhoz (a betétesek kifizetéséhez és az új hitelek nyújtásához) szükséges pénzeiket is többnyire a jegybankban helyezik el, illetve szorultság esetén onnan kapnak hitelt, a saját ügyfeleik számára megállapított kamataikat is a jegybankihoz igazítják. Ha tehát a jegybanki betéteikért nulla vagy negatív kamatot kapnak, akkor ők sem igen adhatnak pozitív kamatokat a náluk elhelyezett ügy­félbetétekért.

Márpedig a svájci jegybankot követve, az EKB már 2014 közepén mínusz 0,1 százalékos betéti kamatot állapított meg, amit az­óta mínusz 0,4 százalékra csökkentett. Emiatt a magyar bankok is egyre gyakrabban negatív kamatot kaptak a külföldön (főként euróban és svájci frankban) elhelyezett devizabetéteikre. Hogy emiatt ne érje komolyabb veszteség őket, a magyar törvényhozás 2015 februárjában megengedte, hogy ők is megállapíthassanak nulla vagy negatív kamatot a náluk elhelyezett betétekre – de csak a vállalati-intézményi betéteseik körében, a természetes személyeknél továbbra is nullánál nagyobb lehet csak a kamat. (A nyugat-európai országok többségében is hasonló a szabályozás, bár mind gyakrabban vetődik fel, hogy a lakossági nagybetétekre is megállapíthassanak negatív kamatot.)

Ám hiába maradt pozitív a legkisebb kamat, a számlavezetés költségét már sok esetben nálunk sem fedezi. És már nem csupán a devizabetéteknél szűnt meg lényegében a kamat, hanem a forintbetéteknél is közelít a nullához, annak nyomán, hogy az MNB tavaly ősztől enyhén negatívba vitte a bankok egynapos betéteire nyújtott kamatát, most szeptemberben pedig mínusz 0,15 százalékra csökkentette. Aki megtakarítását legalább a bankköltségeket meghaladóan szeretné fialtatni, az betét helyett kénytelen a hosszabb futamidejű értékpapírokba (államkötvény, befektetési jegy, részvény) befektetni. Egyre többen készpénzben tartják megtakarításukat, ám ha ennek kockázatát pénzben kifejeznénk, vélhetően meghaladná a banki költségeket. (Dániában, ahol 2012 óta negatív az alapkamat, egy professzor szerint mínusz 10 százalékig kellene csökkennie a banki kamatoknak ahhoz, hogy „az emberek elkezdjék otthon építgetni a saját széfjeiket”.)

Az MNB a gazdaság élénkítése és a korábban meghirdetett „önfinanszírozási programja” jegyében tereli a bankokat a hitelezés és az állampapírok felé. Ennek érdekében a bankok szabadon elhelyezhető, egynapos betéteiért nemhogy fizetne, de még le is von belőlük 0,15 százalékot. Eközben az alapkamattal fialó, ám csak korlátozott összegben befogadott három hónapos betéteik állományát gyors ütemben leépítette, amivel több ezermilliárd forintnyi banki likviditást terelt át más csatornákba, jelentős részben hasonló lejáratú állampapírokba, leszorítva azok hozamait is.

 

Befektetők kényszerhelyzetben

Az utóbbi hetekben már nulla közeli, esetenként negatív hozamok mellett kelnek el a három hónapos diszkontkincstárjegyek, és hosszabb lejáratokon is mérséklődtek a hozamok. A lakosságnak értékesített állampapírok közül már csak az infláció fölötti felárral kamatozó, 3 és 5 éves lejáratú „prémium” államkötvények kínálnak némi (1-2 százalékos) reál­kamatot, az 1 éves diszkontkincstárjegy-hozamhoz adott felárakkal kamatozó „bónusz” kötvényeknél már aligha lehet reálkamatra számítani, a fix 1,5-2 százalékkal kamatozó fél- és egyéves lejáratú kincstárjegyekre pedig biztosan ráfizetünk.

Az elolvadó, mindinkább negatívvá váló reálkamatok fájdalmasak a befektetőknek, miközben kétségkívül olcsóbbá teszik az államadósság finanszírozását. Ám az alacsony hozamok sem adnak alapot arra, hogy az ország biztonsági helyzetét erősítő magyar migrációs politikát is az államkötvények hozamát leszorító tényezőként értékeljük, ahogyan azt a nemzetgazdasági miniszter tette a minap egy tévés interjúban. Ha igaza volna, akkor nem lenne negatív az olasz és a spanyol állampapírok hozama, miként e logikával arra sem kapnánk választ, hogy vajon a német, az osztrák, a finn (meg a cseh és a szlovák) állampapírokat vásárlók miért elégednek meg a magyarénál jóval alacsonyabb, erősen negatív hozamokkal. Pedig a magyarázat elég egyszerű: ha a recessziót és deflációt megfékezni próbáló jegybanki politikák eredményeként negatív kamatkörnyezet alakul ki a fejlett világban, akkor a befektetők oda viszik a pénzüket, ahol még elfogadható kockázat mellett (és erre elég a „befektetésre ajánlott” hitelminősítés, amit Magyarország tavaly megkapott) a legkisebb veszteség éri őket. Az intézményi befektetők (nyugdíjalapok, biztosítók, befektetési alapok) negatív hozam mellett is kénytelenek valahol elhelyezni a rájuk bízott pénzt, ők nem választhatják a fogyasztás alternatíváját.

 

*

Minket, egyszerű polgárokat és a cégeket viszont arra ösztökélnek a jegybankok, hogy fogyasszunk és beruházzunk, ezzel élénkítve a gazdaságot. Az MNB is ezt szeretné elérni, amikor negatív kamatával hitelezésre ösztökéli a bankokat. Ám hiába váltak olcsóbbá a bankhitelek, sem a háztartások, sem a vállalatok nem tülekednek értük: újonnan felvett hiteleik alig haladják meg a törlesztéseiket, és közben a betéteik sem apadnak. Talán egyik tábor sem bízik még kellően a fellendülésben? A kamatcsökkentés mellett a bankok Woody Allent is bevethetnék buzdításként: Csak semmi cicó, fogd a pénzt és fuss!