A lengyel Gazeta Wyborcza c. napilapban publikált iromány röviden az alábbi pontokban foglalható össze.
1. Az amerikai külpolitika számára megszűnt fontossá válni Közép-Európa. Egy olyan időszakban került ki térségünk a washingtoni adminisztráció figyelmének centrumából, amikor az itteni stabilitás és jólét - miként arra a szerzők szerint a gazdasági világválság és az érdekszféra-politika újraélesztésére tett orosz kísérletek is rámutatnak - még korántsem biztos. Éppen ezért Amerika nem feledkezhet meg Közép-Európáról.
2. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete ma gyengébb, mint amikor a térség országai a tagjaivá váltak. A szövetséget meg kell újítani annak érdekében, hogy valamennyi tagállama biztos lehessen abban, hogy a NATO mindig képes lesz megvédeni őket.
3. Tavaly augusztusi, Grúzia elleni háborújával Moszkva megsértette a nemzetközi jogot. A revízióra törekvő Oroszország XIX. századi hatalmi módszereket alkalmaz - az energiablokádtól kezdve a politika jellegű befektetéseken át egészen a média manipulációjáig -, főleg a transzatlanti orientációjú kelet-közép-európai országokkal szemben.
4. A Közép-Európába telepíteni tervezett rakétavédelmi rendszer sorsát nem döntheti el Oroszország ellenkezése, és Washington sem mondhat le a projektről Lengyelországgal és Csehországgal való konzultáció nélkül, mert ez aláásná az Egyesült Államok térségbeli tekintélyét.
5. Az energiabiztonság problémájának - melynek közvetlen hatása lehet a kelet-közép-európai térség államainak szuverenitására - a transzatlanti kapcsolatok és az európai-amerikai stratégiai együttműködés egyik kulcskérdésévé kell válnia.
6. Az amerikai vízumkérdés megoldása és az amerikai-közép-európai oktatási kapcsolatok további fenntartása kulcsfontosságú lehet a transzatlanti kapcsolatok társadalmi dimenziójában, különösen egy olyan időszakban, amikor Kelet-Közép-Európában egy olyan új politikai generáció jelenik meg a politika színpadán, amely a szerzők által vallott "értékalapú" politika helyett érezhetően egy "realisztikusabb" politikát kíván folytatni.
*
Ha ez a szöveg megmaradt volna annak, aminek valószínűleg eredetileg készült - azaz a térségünk helyzetét és az új amerikai külpolitikát sajátos, kritikai szempontból leíró és elemző közös kutatói háttéranyagnak -, most könnyebb helyzetben lennék. Komolyan vitatkozni lehetne állításaival, pontosabb és árnyaltabb elemzést és precízebb javaslatokat lehetne számon kérni szerzőitől. Mivel azonban az aláírók között valódi politikai nagyágyúk szerepelnek, politikai röpiratnak kell tekintenem - melynek hasznossága erősen megkérdőjelezhető; sőt, számos aláíró eljárása egyenesen méltatlan az új amerikai adminisztrációval szemben.
Azoké feltétlenül az, akik néhány éve maguk is lelkesen támogatták azt az amerikai külpolitikát, melynek romjait most Barack Obama adminisztrációjának kell eltakarítania. S itt nem csupán az Irak elleni háború lelkes támogatására gondolok (amely egyébként nagymértékben hozzájárult Irán és Oroszország megerősödéséhez), de legalább ennyire a korábbi amerikai adminisztráció ama politikájára, amelynek a célja Európa megosztása volt ("régi és új Európa"). Ehhez a mostani levél aláírói közül többen ugyancsak lelkesen asszisztáltak (de legalábbis hallgatólagosan tudomásul vették), nem számolva annak hosszú távú következményeivel.
Méltatlannak érzem a 21-ek sietségét is. Az Obama-kormányzat külpolitikai tevékenységének - ha tetszik: külpolitikai stratégiája megvalósításának - még nagyon a kezdetén jár. Azok a kritikus hangok, amelyek Obamát már most túlzott engedékenységgel vádolják - a 21-ek és a Narancs például Oroszországgal kapcsolatban -, figyelmen kívül hagyják, hogy az új amerikai elnök nemzetközi hitelessége forogna kockán, ha nem tenne meg mindent annak érdekében, hogy valóban szakítson elődjének unilateralizmusával. Figyelmen kívül hagyják azt is - pedig negatív értelemben éppen ezt bizonyította a Bush-adminisztráció tevékenysége -, hogy a külpolitika sikere még Amerika esetében is döntő mértékben függ nemzetközi partnereinek, vetélytársainak és ellenfeleinek fogadókészségétől és fogékonyságától. Obama tehát csak abban az esetben nyúlhat keményebb külpolitikai eszközökhöz és módszerekhez az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítésekor, ha végképp bebizonyosodik, hogy e partnerek korántsem olyan fogékonyak az új amerikai külpolitikára, mint azt - a Bush-adminisztrációt bírálva - korábban állították. Itt azonban még nem tartunk, mert nem tarthatunk.
Végül és legfőképpen az aláírók figyelmen kívül hagyják azt is, hogy az elmúlt néhány évben megváltozott a nemzetközi rendszer. Bár kétségtelen, hogy továbbra is az Egyesült Államok az egyetlen teljes értékű globális nagyhatalom, korántsem mindenható. Afganisztán, Irak, Észak-Korea, Dél-Oszétia és Abházia esete legalábbis azt mutatja, hogy a regionális nagyhatalmaknak (Iránnak, Kínának vagy Oroszországnak) közvetlen környezetükre - már csak geopolitikai előnyüknél fogva - jóval nagyobb és relevánsabb hatásuk van, mint az Egyesült Államoknak vagy a NATO-nak, az EU-ról nem is beszélve. Tehát Obamának is prioritásokban és rangsorokban kell gondolkodnia az Egyesült Államokat és szövetségeseit érintő biztonsági kihívások kezelésekor (ezek: Afganisztán, illetve Pakisztán, Irán, Közel-Kelet, Észak-Korea), és számolnia kell azokkal a szereplőkkel, akik geopolitikai helyzetüknél fogva partnerként, vetélytársként vagy ellenfélként hatással lehetnek erre. Elsősorban ebből a szempontból kell viszonyát kialakítania Oroszországhoz is, amelynek jelentős hatása van és lehet az Afganisztán, Irán és kisebb mértékben Észak-Korea által keltett problémák megoldására.
Abban ugyanakkor igazuk van a 21-eknek, hogy a NATO kohéziója a Bush-adminisztráció nyolc éve alatt meggyengült. Mindenekelőtt azért, mert tagjai igen eltérően definiálják az észak-atlanti szövetséget. Térségünk országai biztonságuk legfontosabb garanciájaként, az Egyesült Államok a globális konfliktusok rendezéséhez szükséges eszközparkként, a nyugat-európai országok többsége pedig egyre nehezebben vállalható katonai teherként tekint a NATO-ra. Sokak számára lehet kellemetlen a szövetségen belül az is, hogy az új amerikai adminisztráció elődjénél jóval pragmatikusabb és ideológiamentesebb: Washingtonban ma azok sorolódnak előbbre a szövetségi rangsorban, akik a leghasznosabbak. A lelkesedés, a verbális buzgalom, az értékek mantrázása ma már kevés ahhoz, hogy egy ország fontossá váljon az Egyesült Államok számára. Vagy ahogy Madeleine Albright volt külügyminiszter fogalmazott a 21-ek levelére reagálva: "Ha erősebb köteléket akartok, segítsetek!" A szorosabb szövetségre vágyóknak több katonát kell küldeniük Afganisztánba, nagyobb szerepet kell vállalniuk Pakisztán támogatásában, és így tovább. Amerika ugyanis ma itt látja fenyegetve - alighanem joggal - a világ és saját biztonságát. Ehhez képest az áprilisban Európába látogató és Afganisztánhoz segítséget kérő Obama szinte semmit sem kapott európai szövetségeseitől. De nézzünk egy kisebb és olcsóbb dolgot: a guantánamói foglyok kérdését. A tíz ország közül, melyeknek a politikusai a levelet aláírták, csak Magyarország hajlandó a befogadásukra. Ezzel szemben a legutóbbi amerikai-orosz csúcstalálkozón Moszkva a gazdasági újjáépítés közös elősegítése mellett ahhoz is hozzájárult, hogy az Egyesült Államok az orosz légteret használja az afganisztáni utánpótlások érdekében.
*
Komoly fenntartásaim vannak a levél szerzőinek Kelet-Közép-Európára vonatkozó helyzetértékelésével kapcsolatban is. Az aláírók országai az elmúlt évtized során a NATO és az Európai Unió tagjaivá váltak; térségünk legtöbb állama minden korábbi történelmi korszakához képest stabilabb és biztonságosabb környezetbe került. Ezen a tényen - minden revizionista retorikája ellenére - az utóbbi időben egyébként gyengülő Oroszország még regionális nagyhatalomként sem változtathat. Megítélésem szerint nem is szándékozik. A szóban forgó országok a tagsággal lehetőséget kaptak a felzárkózásra és a fejlődésre, sőt az európai és a világ eseményeinek tényleges politikai súlyuknál nagyobb befolyásolására. Az pedig, hogy ezt képesek-e kihasználni vagy sem, aligha a jelenlegi Washingtonon múlik. Miként mai problémáik többségének (gazdasági válság, energiafüggőség, az EU területén eszközölt orosz bevásárlások stb.) megoldását sem várhatják Amerikától. E tekintetben a 21-eknek levelükkel sokkal inkább az Európai Unióhoz vagy saját térségük politikai elitjéhez kellett volna fordulniuk, az európai és térségi szolidaritás erősítését sürgetve.
Ami Grúziát, és ez ezzel kapcsolatos orosz magatartást illeti, a levél szerzőinek felháborodása túldramatizált - a konfliktus ugyanis várható és előre jelezhető volt. A mértékadó elemzők többsége számára legalábbis két dolog már 2008 augusztusa előtt világos volt. Először: annak esélye, hogy az 1990-es évek véres háborúi során elvesztett két "engedetlen" terület, Abházia és Dél-Oszétia békésen visszatérjen Tbiliszi politikai felügyelete alá, még középtávon is felettébb kicsi. Másodszor: azt Moszkva biztosan nem fogja megengedni, hogy Tbiliszi erőszakkal szerezze vissza ezeket a területeket. Komoly tévedés továbbá az abház és dél-oszét példa lehetőségét bármilyen formában is Kelet-Közép-Európára, például a Baltikumra vetíteni. Nem állítom, hogy Moszkva a térséggel fennálló kapcsolataiban mindig jóhiszeműen és jóindulatúan jár el, két dologgal azonban feltétlenül számolnia kell, és számol. Egyrészt, hogy minden, az itt kialakult status quo megváltoztatására irányuló törekvése radikálisan rontja kapcsolatait a számára kulcsfontosságú nyugati nagyhatalmakkal (mivel bármely ilyen elmozdulás a NATO és az EU belső kohézióját kérdőjelezné meg, amelyhez e hatalmak ragaszkodnak). Másrészt azzal is tisztában kell lennie, hogy nem tud olyan körülményeket és életviszonyokat teremteni, amelyek a baltikumi orosz kisebbség számára vonzóvá tennék "anyaországként".
A 21-ek levelére érkezett hivatalos reakciók alapján úgy tűnik, az Obama-adminisztráció is hasonlóképp ítéli meg a helyzetet. Vagyis indokolatlanul eltúlzottnak tartja a kelet-közép-európaiak Oroszországtól való félelmét. Azt már csak én teszem hozzá, hogy legalább ennyire indokolatlan az a levélből kiérezhető (ha szó szerint talán ki nem is olvasható) kritika, amellyel az aláírók - és a Narancs is - Obama formálódó Oroszország-politikáját illetik. Nézzük a konkrétumokat! Mind az elnök, mind külügyminisztere, Hillary Clinton többször nyilvánvalóvá tette, hogy Amerika nem ismerné el a "befolyási övezetek" moszkvai politikáját, és semmi ilyesmiben nem lesz partner. Obama a Vlagyimir Putyinnal való hivatalos találkozón világosan kijelentette azt is, hogy Ukrajnának és Grúziának joga van szövetségesei megválasztására. Sőt, az Egyesült Államok a nemzetközi kapcsolatok szabályai szerint reagált még a csúcstalálkozót megelőző demonstratív kaukázusi orosz hadgyakorlatra is - egy közös amerikai-grúz hadgyakorlattal, rögtön a csúcstalálkozót követően.
A levél szerzőivel szemben nem hiszem azt sem, hogy a Bush-kormányzat által Közép-Európába telepíteni tervezett rakétavédelmi rendszer az Egyesült Államok hitelességének egyfajta tesztje lenne. Az aláírók, úgy tűnik, megfeledkeztek arról, hogy a rendszer eredetileg az Egyesült Államokat volt hivatott védeni az iráni rakétákkal szemben, s csak a nyugat-európai országok fellépését követően vált a közös védelem részévé. Ráadásul Obama a kezdetektől - vagyis adminisztrációja Oroszország-politikájának ez év márciusi meghirdetése előtt is - szkeptikus volt a rakétavédelmi rendszert illetően, az egészben a Bush-kormányzat ostoba és költséges projektjét látva. A lengyel és cseh közvélemény is határozottan elutasítja a rendszer befogadását. Megértem persze azoknak a lengyel és cseh politikusoknak a csalódottságát, akik e telepítéstől remélték és várták, hogy országuk viszonylag szerény ráfordítással az Egyesült Államok stratégiai szövetségesévé válik.
Összességében mégsem a konkrétumok terén mutatkozó nézetkülönbségek miatt tartom elhibázottnak a 21-ek levelét. Sokkal inkább a kiindulópontját tekintve. Úgy vélem, hogy térségünk - amelynek, valljuk be, nem sok mondanivalója volt és van a globális politika színpadán - az elmúlt húsz évben éppen a problémai miatt volt súlyán és teljesítményén felül értékelve az Egyesült Államok külpolitikájában. Ami tehát most történik, s amit a 21-ek (és a Narancs is) Kelet-Közép-Európa leértékelődéseként élnek meg, az csupán a dolgok viszszatérése a normál kerékvágásba. És ennek inkább örülnünk kéne.
A szerző hadtudós, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének igazgatója.
