Azt már az elmúlt években megszokhattuk, hogy a Fidesz vezetői erősen vonzódnak a politikában a balkáni módszerekhez, az viszont, hogy a köztársasági elnök is aktív szerepet vállal ezekben a machinációkban, ma még újdonságnak számít.
Az ügynek két lényeges eleme is van. Az egyik a Postabank dicstelen története. A másik: az ügy elképesztő kezelése. A fennállása óta sok mindent és sok mindenkit finanszírozó bank három évvel ezelőtti látványos bukásakor a fideszes nyilatkozók a büntetőeljárás szükségességéről harsogtak. Azóta évek teltek el, s büntetőeljárásról már szó sincs. Megtörtént azonban a bank konszolidációja, amelynek keretében az adófizetők pénzéből 230 milliárd forint vándorolt nehezen követhető módon nehezen követhető személyekhez. Az SZDSZ eddig huszonháromszor tett kísérletet arra, hogy az Országgyűlés házszabályában rögzített módon vizsgálóbizottságot állítson fel az ügy kivizsgálására. A kormánypártok ezt - a házszabályt semmibe véve - huszonháromszor akadályozták meg. Azt jelenleg nem lehet pontosan tudni, hogy az említett 230 milliárdból személy szerint kik és milyen mértékben gazdagodtak meg. Azt azonban nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az ügy nyerteseinek a telefonkönyveiben, baráti, rokoni körében nagyobb számban fordulnak elő Fidesz-politikusok és azok üzletfelei, mint az átlagos populációéiban. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik szerint a jelenlegi események mögött az rejlik, hogy "a Posta fekete köpenyével akarják eltakarni, hova tűnt a Postabank számára törvénytelenül juttatott 230 milliárd forint". Ez azonban egy másik történet.
Technikai hiba
A mostani események kulcsszava: a technikai hiba. Pontosabban "egyszerű technikai hiba", ahogyan Dávid Ibolya nevezte a parlamentben. Technikai hibát meg az nem vét, aki nem csinál semmit. A kormány pedig, mint tudjuk, erejét megfeszítve fárad a nép javára. Ezen bőszült fáradozás keretében született az a nagy ívű törvényjavaslat, amely a keresztségben "az egyes pénzügyi tárgyú törvények módosításáról szóló törvényjavaslat" épületes nevet kapta. Itt külön fel kell hívnom a "polgárok" figyelmét: nehogy bedőljenek annak a liberál-bolsevista trükknek, amely a kormány szemére veti, hogy miért hord össze hetet-havat egy törvényben. Vannak, akik nem átallanak arra emlékeztetni, hogy a Fidesz és jelenlegi koalíciós partnerei többek között azért is okádtak tüzet a Bokros-csomag néven elhíresült gazdasági stabilizációs törvénycsomagra, mert az sokféle törvényt módosított egy törvényen belül. Az akkori ellenzék még azt is elérte, hogy az Alkotmánybíróság (AB) kimondta: ez a jogalkotási technika csak "kényszer szülte kivétel lehet a jogalkotás menetében" (42/1995. AB-határozat). Azóta a Fidesz-kormány számos ilyen "kényszer szülte kivételt" gyártott a szervezett bűnözés elleni törvénycsomagtól az egészségügyi úgynevezett "salátatörvényen" keresztül az egyes pénzügyi tárgyú... stb. törvényig.
A törvényjavaslat összelapátolása még így sem sikerült túl jól, mert bár belekerült például az APEH nyomozó hivatal és az APEH egybeolvasztására vonatkozó néhány paragrafus, s szó van benne a diákhitel megvalósításáról és arról is, hogy a vállalkozó halála esetén közvetlen hozzátartozója illetékmentesen tudja átvenni a vállalkozást, a Postáról és a Postabankról a beterjesztett javaslatban egy árva betű sem volt. Miközben a kormány - legalábbis a dokumentumokból így látszik - azon tehetetlenkedik, hogy mit is csináljon a Postabankkal, felbukkan a haza megmentője: Perlaki Jenő fideszes képviselő, akinek agyából (legalábbis a dokumentumok szerint) kipattan a gordiuszi csomó átvágásához mérhető ötlet: legyen a Postabank a Postáé. Perlaki pillanatok alatt átlátja a szövevényes jogi szabályozás elemeit, és elkészíti történelmi jelentőségűvé váló indítványát (T/3933/34. sz. módosító javaslat). Az utóbb sok problémát okozó javaslat a maga egyszerűségében is felemelő szövege így szól: "E törvény 48. §-a és a Hpt. 12. §-ának (1) bekezdése értelmében egyetemes postai szolgáltatónak a Magyar Posta Rt.-t kell tekinteni."
Az Országgyűlés nyilván felismerte a Perlaki-féle javaslat zsenialitását, és május 8-án a kormány által támogatott módosító javaslatok között elfogadta az indítványt. Ezt követően a kormány a zárószavazás előtt még egy újabb technikai módosító indítványt készített, amely indítványról az alkotmányügyi bizottság már csak hiányosan döntött. Itt keletkezett a "technikai hiba". Ezt követően az Országgyűlés elé terjesztett törvényszövegből a technikai hiba miatt kimaradt a Perlaki-féle javaslat. Tehát a Posta nem kaphatta volna meg a Postabankot.
Az államtitkár, ahol tud, segít
A hiányosan megszavazott törvényszöveg ezután a törvények elfogadásának szokásos rendjét kezdte követni. A szöveg visszakerült a javaslatot benyújtó Pénzügyminisztériumba, ahol "abban a hiszemben, hogy az Országgyűlés a beterjesztett módosító javaslatokat maradéktalanul elfogadta", a kihirdetésre javasolt törvényben feltüntették a végszavazásban nem szereplő indítványt is. Tállai államtitkár aláírásával igazolta, hogy az általa az Országgyűlés elnökéhez visszaküldött szöveg megfelel az Országgyűlés által elfogadott szövegnek. Az ügy itt egyre érdekesebb fordulatokat kezdett venni. A parlament hibáját ilyen eredeti megoldással kijavítani igyekvő Tállai államtitkár, amikor a turpisság kiderült, nem arra hivatkozott, hogy "bocsánat, tévedtünk, hibáztunk, abban a hiszemben voltunk..." stb.; egy szóval sem mondta, hogy "sajnáljuk", hanem az ügyet kirobbantó szocialistákat kezdte vádolni, hogy el akarják terelni a figyelmet a Postabankkal kapcsolatos felelősségükről. Szerencsére az Országgyűlésben nem rendeznek pofátlansági versenyt, így a versenybíróknak nem kellett méregetniük, hogy ez a nyilatkozat befér-e a dobogós helyezettek közé.
Mint köztudott, az APEH is a Pénzügyminisztérium irányítása alatt áll. Most csak a játék kedvéért képzeljük el, hogy egy polgár (no persze nem "polgári polgár" csak egy egyszerű, hétköznapi adófizető polgár) technikai hibát vét adóbevallásában. "Abban a hiszemben" nyújtja be, hogy az abban foglaltak megegyeznek a valósággal. Tegyük fel továbbá, hogy ugyanúgy jár, mint szerencsétlen Tállai államtitkár; a hiba az önellenőrzésre nyitva álló időn belül nem derül ki, s azt csak az APEH veszi észre. Vajon mekkora eséllyel hivatkozhat a polgár arra, hogy az APEH az üggyel csak el akarja terelni a figyelmet az indokolatlanul magas kinnlevőségeiről?
Aki ilyen helyzetbe kerül, ne kövesse az államtitkár példáját, mert csak ront a helyzetén. De ha az állam megbünteti a "technikai hibát" vétő, "abban a hiszemben..." adót hamisan bevalló polgárt, aki aláírta, hogy "büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az általam közöltek megfelelnek a valóságnak", akkor miért jár felháborodott visszautasítás azoknak, akik Tállai államtitkár esetében is csak az egyenlő mérce alkalmazását szorgalmazzák?
Az Országgyűlés elnöke a Tállai államtitkár aláírásával hozzá visszajuttatott törvényt aláírta, és megküldte a köztársasági elnöknek. Az igazságügyi miniszter az Országgyűlés június 26-i rendkívüli ülésén új elemmel gazdagította a történetet, amikor hozzászólásában arra utalt, hogy tulajdonképpen az Országgyűlés elnöke nem is az Országgyűlés által elfogadott törvényt küldte el a köztársasági elnökhöz. Ez az állítás akkor lehet igaz, ha a köztársasági elnökhöz eljuttatott törvényszöveg tartalmazta a Tállai-féle javítást. Ebben az esetben azonban a köztársasági elnöknek nem az alkotmány 26. § (2) bekezdésében megfogalmazott jogával kellett volna élnie, hanem arra kellett volna hivatkoznia, hogy az Országgyűlés elnöke nem teljesítette az alkotmány 25. §-ában meghatározott kötelezettségét, nem küldte el a köztársasági elnökhöz az Országgyűlés által elfogadott törvényszöveget.
Az Országgyűlés által elfogadott törvényszöveg vitán felül az a szöveg, amelyet a képviselők mint egységes javaslatot kézhez kaptak a végszavazás előtt, és amiről a végszavazás történik. Ez a szöveg nem tartalmazta a Postabankot érintő részeket.
Az alkotmány szerint a köztársasági elnöknek a törvényszöveg kézhezvételétől számított tizenöt napon belül, a törvény aláírása előtt van lehetősége megfontolás végett visszaküldeni a törvényt az Országgyűlésnek. Az elnöki átiratból mint közjogi jelentőséggel bíró iratból ki kellene tűnnie annak, hogy az alkotmányos feltételeknek megfelel-e. Mint tudjuk, bármelyik magyar bírósághoz eljuttatott keresetből ki kell tűnnie annak, hogy a kereset a jogosulttól származik-e, a törvényben nyitva álló határidőn belül terjesztik-e be stb. Ha a kereset ezeknek a feltételeknek nem felel meg, a bíróság hiánypótlást rendel el, ennek sikertelensége esetén a keresetet érdemi vizsgálat nélkül elutasítja.
Az elnöki határidők
A köztársasági elnök apparátusa meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozta az államfőt, amikor olyan átiratot íratott alá vele, amelyből nem derült ki, hogy az elnök mikor kapta kézhez a törvény szövegét; így nem derült ki az sem, hogy a számára nyitva álló határidőn belül küldte-e vissza a törvényt megfontolásra.
Az elnöknek és apparátusának szerencséje volt, hogy az évente bírósághoz forduló több százezer állampolgártól eltérően nem a törvényeknek alárendelt bíróság, hanem a kormány akaratának magukat készségesen alávető kormánypárti képviselők döntöttek ügyében az alkotmányügyi bizottságban. Ezek a kormánypárti képviselők nem kívántak a tényekkel bíbelődni. Az ügyre még azt a tíz percet sem szánták rá, hogy a bizottsági szobától száz méterre lévő irodából átkérjék a kézbesítőkönyvet, amelyből pillanatok alatt kiderült volna, hogy az alkotmányban előírt határidőket az érintettek betartották-e vagy sem. (Az külön szépsége az ügynek, hogy egyes hírek szerint az elnök már alá is írta a törvényt, így a visszaküldés másik feltétele is hiányzott.)
Szeretném hangsúlyozni: a hibát viszonylag egyszerűen ki lehetett volna javítani, anélkül, hogy a törvények vagy az alkotmány tekintélye csorbult volna. Ha a technikai hibát túl későn észlelték, akkor nem maradt más út, mint kihirdetni a törvényt a vitatott rendelkezés nélkül, majd a kormány másnap benyújthatott volna egy törvénymódosítást, amit az Országgyűlés három héten belül elfogadhatott volna. A háromhetes nyereségért cserébe a Fidesz döntéshozói hajlandók voltak belemenni ebbe a furcsa játékba, amely alaposan megingatja a bizalmat az alkotmányos intézményekben. Ami a lehető legrosszabb üzenetet hordozza a törvény előtti egyenlőségről.
Vegyünk megint egy példát, hogy az ügy hátterét jobban megértsük. Képzeljük el, hogy az M7-esen haladunk a Balaton felé. Tervünk szerint Lepsénynél akarunk lehajtani a sztrádáról. Ám közben a rádióban éppen egy olyan műsort hallgatunk, amely arról szól, hogy az Orbán családnak semmi köze nincs az autópálya-építéshez, és az, hogy a felcsúti focicsapat (és így Orbán Viktor) edzője szállít követ az Orbán családtól átvett bányából az építkezéshez, csupán a véletlen műve. Nos, ezen annyira elgondolkodunk, hogy elmulasztjuk a leágazást. Egyszerű technikai hiba, mondhatjuk Dávid Ibolya szavaival. A kérdés csak az, hogyan javítsuk ki? Az egyik lehetőség, hogy tovább haladunk a sztrádán, és a következő leágazásnál szabályosan lehajtunk, és visszafordulunk: ezt választják a törvénytisztelő polgárok, akik nem akarnak maguknak kellemetlenséget, és másokat sem akarnak veszélyeztetni. A másik megoldás a Fidesz által a jelen ügyben sugallt hibaelhárítási mód: megállunk a leállósávban, az elakadásjelzőt bőszen villogtatva visszatolatunk a kereszteződésig, majd ott - nem törődve a szabályosan közlekedők fékezésével és dudáival - ráhajtunk a lepsényi leágazásra. Ha pechünkre megállít egy rendőr, elég, ha az orra alá dugjuk az Országgyűlés jegyzőkönyvének 33374- 33375 oldalait, és elmagyarázzuk: nem kell "minden mögött csak a rosszat, csak a negatívumot látni", csupán egy technikai hibát korrigáltunk. Ha a magyarázatunk nem jön be, akkor tudhatjuk, hogy még nem következett be az, amiről a költő álmodott: "Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet."
A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ)
