Hammer Ferenc: Agymosásnál kevesebb, propagandánál több (A kormányzat nyelvhasználatáról)

publikálva
2001/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miért nincsen jobboldali feminista? Miért nincsenek kék ételek? Miért gondolja a killahbabe.com (óriásplakát), hogy a gyerekpornó nekik meg van engedve?

Miért nincsen jobboldali feminista? Miért nincsenek kék ételek? Miért gondolja a killahbabe.com (óriásplakát), hogy a gyerekpornó nekik meg van engedve?

Nagyjából ezek a kérdések azok, amelyekről szívesen írnék szőrszálhasogató körmönfontságokat, ám a grammatikai tér egy sajátos pragmatikai jellegzetesség tekintetében megváltozott. E változás lényege nagyjából annyi, hogy veszélyben a haza. A sok közül nekem épp a legdrágább, a beszélt hazám romlik vészesen. A Fidesz konzervatív nyelvi fordulata ugyanis több holmi jobboldali szavazatok megszerzése érdekében bemutatott pragmatikus hókuszpókusznál. A kormány hangja bizonyos társadalomlélektani mechanizmusokat mozgósítva a bizonyosságok és a kétségek létrehozásának társas folyamatában a jogállamisággal és a jólét feltételeivel ellentétes normákat honosít meg.

H

Mielőtt ezt kifejteném, először arról kéne beszélni, hogy megállja-e a helyét az a közkeletű elképzelés, miszerint itt most a kádárizmus politikai kultúrájának újrafelfedezése történik.

H

Szó se róla, amikor a miniszterelnök azt mondja, hogy az emberek nem pártokra, hanem a jövőre szavaznak, akkor a rímképlet tekintetében nem teljesen hajánál fogva előrángatott példa az a Kádár-megjegyzés 1957-ből, miszerint: "A dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása. Véleményüket a pártról, a rendszerről nem politikai kérdések alapján, hanem a gazdasági vagy a kulturális eredmények alapján alakítják ki." Ám a helyzet ennél jobb, és ugyanakkor rosszabb is. Azért jobb, mert a Kádár-rendszer nem csupán sajátos társadalomlélektani, illetve uralmi formáció volt, hanem egy diktatórikus és expanzív nagyhatalom helyi lerakata is, amiben ráadásul a végén csak akkor tudtak normálisan megélni az emberek, ha sikerült a (gazdasági) rendszer valamilyen strukturális hiányosságát "privatizálni" (lásd a második gazdaság nem kapitalista jellegével kapcsolatos bölcs gondolatokat). Ez persze nem újdonság, ám amikor lekádáristázzuk a Fidesz-kormányt, akkor a helytelen összehasonlítás révén költői túlzássá áramvonalasítjuk, azaz kivonjuk a tárgyszerű érvelés érvénye alól azokat az elgondolásokat, amelyek (a kádározás révén megragadhatónak vélt) kulturális formaként kívánják értékelni a Fidesz-kormány egész pályás letámadásnak nevezett, a "kevesebb, mint rendszerváltás, több, mint kormányváltás" szlogenjével bevezetett kormányzási-kommunikációs stratégiáját. (A focianalógia persze akkor lenne igazán pontos, ha a focit tizenöt labdával játszanák egyszerre, ha a játékosok kimennének cselezgetni a nézőtérre, továbbá ha a partjelzőt az egyik csapatkapitány lecserélhetné a jobbhátvéddel, és ha a középcsatár még a meccs alatt új játékosok vásárlására költhetné a stadion aznapi bevételét.) A kormány mindenesetre a rá igen jellemző tervszerű rugalmasság és gyakorlatias érzéketlenség tekintetében alaposan túlteljesítette azokat az egyébként is borúlátó elvárásokat, amelyek 1998-ban pár százaléknyi választónak a "még négy év komenisták"-vízióval egyformán rémületes lehetőséggé avatták az esetleges Fidesz-győzelmet. Hogy magamról beszéljek, itt természetesen nem az olyan műbalhékra gondolok, mint hogy hol lakik a korona, vagy a Nemzeti Színház. Ezen eseteknél összehasonlíthatatlanul veszélyesebbnek tartom a rend és a gyarapodás furcsa összepárosításán alapuló kormányzati kulturális-kommunikációs stratégiát.

H

A mindennapi élet és a közélet jelentéseinek átgyúrásán munkálkodó kormányzati szándék azt a képzetet kívánja szimbolikus eszközök segítségével beleplántálni a választópolgár fejébe, hogy a(z elkövetkező) jólét és biztonság egyet jelent (a szó szoros értelmében) valamiféle méltóságteljes nyugalommal, mozdulatlan renddel, a dolgok határvonalainak egyértelműségével, a pluralitások szegényedésével. E pedagógiai-szocializációs stratégia egyik fele, hogy bizonyos intézményi döntések és a kommunikált imázsok révén a millennium, a korona, a Nemzeti Színház, a budai vár (a Sándor-palota), Szent István vagy Széchenyi mind a Fidesz logóivá váltak. (Kleine Fische gute Fische alapon persze ott vannak még az óriásplakátok, a zászlóadományozó road show-k vagy a kormánypárti sajtó.) E stratégia másik fele a kritikai attitűdöket különféle morális hiányosságokkal vagy pedig a "savanyú a szőlő" motívumával úgy párosítja, hogy a beszélőben az az érzés keletkezzen: panaszainak okát saját magában kell keresnie (annál is inkább, mert okvetetlenkedésével úgyis egyedül van). A kormány oldalán a jólét, a komolyság és a biztonság lakik, és mindenki, aki ezt kritizálja, az vesztes, morálisan gyanús és végső soron nevetséges. A kormány által kommunikált rendpártiság-jólét összefüggés jól festhet szorongó és csalódott társadalmi rétegek számára, ám itt a probléma az, hogy a rendetlenséget is magában foglaló szabadság nem csak az internetes pornót jelenti: hosszú távon nincsen nélküle jólét.

Az ugyanis masszív közgazdasági kérdés, hogy az emberek félnek-e az ismeretlentől, vagy hogy tudják-e tolerálni a különbözőséget. Gazdaságszociológusok a megmondhatói, hogy a vesztesek vagy a nyertesek társadalmi környezete az, amely dominánsan a tagok hasonlóságán alapszik. A zárt, "méltóságteljes" és "csendes" kultúra népszerűsítése cinikus felelőtlenség egy olyan átalakuló, kulturálisan inkonzisztens (és emiatt stresszelő) társadalomban, amelyben sokakat még mindig a mersz hiánya és a változástól való félelem akadályoz meg abban, hogy jobbítsanak életükön. A közélet ritualizálódását, különféle hallgatási spirálok létrejöttét eredményezik egyrészt az olyan manőverek, mint a politikai kritika műbalhék segítségével történő tudatos inflálása, az Országgyűlés nyilvánosságának megnyirbálása, a Széchenyi-terv kivétele a nyilvánosság kontrollja alól, a Lex Répássy, továbbá az olyan, a magánügyek és -szférák irányába tett expanzív jellegű stratégiák, mint a család politikai reklámfelületként történő kisajátítása vagy a vallásosság politikai cselekvéssé avatása - miközben a kormány és a kormány minden ideológusa tudatában van annak, hogy ahol nem védi tradíció a magánélet titkait és szabadságát, ott nincs átlátható közélet sem. És itt jegyezném meg azt is, hogy a közmédia megszállását nem szabad a nézettségi adatokra hivatkozva lefitymálni. A közmédia állapotát nem lehet azzal elintézni, hogy a közmédia kormánypárti, a kereskedelmi meg nem kormánypárti. A két médiatípus összehasonlítása szempontjából nem a kormánypárti vagy nem kormánypárti érvek és értékek vitája a lényeg, hanem az, hogy az elsősorban konfliktusokra és botrányokra összpontosító kereskedelmi televíziók értelmezési keretével kellene hogy szemben álljon a folyamatokra, háttérelemzésekre és kevésbé fotogén közéleti történésekre összpontosító objektív közmédia. Akármilyen kulisszahasogató propagandát csinál például A hét, azt az emberek nem a hozzávetőleges igazsággal, hanem a "limonádé" kereskedelmi híradókkal hasonlítják össze, mely kontextuális összevetés során részben elmosódnak a mondott műsor hibái és bűnei.

H

Aztán olvasom, hogy az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata "tárgyalásokat folytatott" a Puskin Filmpalotával, melynek eredményeképp az egyetemi ifjúság számára kétszer levetítik a Sacra Corona című filmet, ahol a film után lehetőség lesz "kötetlen beszélgetésre" (sic!) is az alkotókkal. (Hmm, azok aztán kemény tárgyalások lehettek. Összecsaptak a penge egyetemi cápák a vérprofi kultúramenedzserekkel. Na mindegy.)

Nézzük, mit jelent ez a fenti mondat. Először is egy ilyen poloskaszagú hírecskétől nyilván nem ugrik gombóc a torokba. Arra meg aztán igazán nem méltó, hogy a nagy romlás úgymond "kórtüneteként" legyen alapja a siránkozásnak. (Méltatlan összehasonlításként így fel sem merül a fejemben, hogy az alkotók ugyanezt meg tudták volna-e csinálni az István, a királlyal meg az akkori bölcsészekkel mondjuk 1987-ben.) Veszteget szót épeszű ember ilyesmire? Ugyan már. Csak a probléma itt az, hogy a HÖK és a Puskin Filmpalota egy beszédhelyzetbe (mondatba) került a Sacra Coronával. És miközben gyarapodnak a kormányhű filmek, sportesemények, civil szervezetek, építészeti alkotások és egyéb rituális tevékenységek, úgy csökken a politika intézményes jellege (beleértve annak megvitathatóságát is). Kétéves költségvetése van az országnak (kíváncsi vagyok, hogy mutatis mutandis belement volna-e az Ellenzéki Kerekasztal, ha Fejti et. előáll egy ilyen ötlettel), a televízióban résztvevőket toboroznak a miniszterelnökkel való személyes találkozóra, miközben ugyanő filmet és operát menedzsel. (A hírek szerint Eperjes Károlynak problémát okozott a döblingi vég dramaturgiai szerepe: szerintem úgy kéne befejezni, hogy Pepi gróf egy labdát vezetgetve-dekázgatva-fütyörészve eltűnik a napfelkeltében.)

Míg a "megölni" és a "miniszterelnök" szavak egy mondatban való szerepeltetése megtorlandó blaszfémiának minősül, addig azt, hogy mit csinál a kormány, lassan nem lehet megkülönböztetni attól, hogy mit mond arról a kormány. A megvitatható értékek számának csökkenését nem csak a kormány olyan lépései mutatják, mint a bevallottan a vagy-vagy logikáján alapuló etnikai elv alkalmazása, a szelektív antikommunizmus vagy a vallásosság támogatása. Ugyanezt a hatást érik el az olyan, puhább szimbólumok segítségével operáló mechanizmusok is, mint például a névelők elleni (első látásra egyszerű nyelvi manírnak tűnő) ösztönös kormányzati nekibuzdulás. Vegyük észre ugyanis, hogy (némi sarkítással) az a, az névelők a személytelenebb városi élet részei, míg a névelők elhagyása a személyességen alapuló predemokratikus közösségiség sajátja. (Predemokratikus abban az értelemben, hogy a demokráciát nem az egymás számára ismerősök, hanem az egymás számára idegenek ügyeinek intézésére találták ki.) Otthon azt mondjuk, "anya", másnak az mondjuk, "az anyám". Az első beszédhelyzet alapja a "mi", a másodiké az "én". A közösségiség képzetét keltő "névelőtlenítés" eredménye ismét csak a dolgok megvitathatóságának ellehetlenítése, amikor nem anyuról meg apuról beszélünk, hanem "miniszterelnök úrról" és "államtitkár úrról", amikor névelők nélkül és félszavakból áll össze konszenzuális duruzsolás. És ettől aztán úgy gombolyodik a jövő, olyan puhán, mint a karácsonyfa alatt a csomagolópapírból kibomló mohersál.

H

Egy évek óta itt, közöttünk élő amerikai barátom sehogyan sem tudja megemészteni azt, hogy a magyarok - megfigyelései szerint - szeretik a szabályokat (szelektíve) arra használni, hogy a sajátos kiválogatásukkal saját céljaikat érjék el. Amit nem szabad, de fontos, azt meglépik, amihez meg nincs kedvük, arra meg azt mondják, hogy nem lehet. A szabályokkal kapcsolatos általános normák tekintetében nem mellékes, hogy a Fidesz-kormány eredményesen folytatta a közügyeknek (az előző kormányok által már elkezdett) digitalizálását, amely a szívatok-szívatnak fogalmak szerinti binaritásokból álló szekvenciáikra igyekszik lebontani az ennél olykor mégiscsak bonyolultabb közügyeket. (Tényálladék viszont, hogy - akárcsak a komputereknél - ennek az eljárásnak a közügyek, a politika értelmezésekor van előnye is: a gyorsaság, az egyértelműség, az alkatrészek szabványosítása: a párthierarchia fogaskerekei sportosan zümmögnek.) A fájdalmas ebben a kormányzati stílussá avatott normában, hogy a brutalitás ragadós, és előbb-utóbb mindenki talál valakit, akin önkényeskedhet: hiszen ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. E taktika eleme a dupla fenekű kommunikáció, azaz a latens modortalanságokkal való játék is: ha neked holokauszt, nekem kommunizmus áldozatai. És az ilyen szubliminális üzengetésbe aztán bele lehet vonni a szélsőjobboldali hiedelmeket, a cigányellenességet, ami szavazatmaximalizálás szempontjából hasznos lehet, ám bűnös tevékenység. És ez a "polgári kormányzat" rendies kulturális expanziójának a legaggasztóbb vonása.

A szerző szociológus.

publikálva
2001/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk