Haraszti Miklós: Miért szeretik jobban a csehek a szabadságot?

publikálva
2001/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vajon jobban szeretik-e, mint a magyarok? Eddig nem volt okunk azt hinni, hogy azon a bizonyos Nyugat-Kelet lejtőn mi Csehországnál lejjebb vagyunk, elcsúszva Oroszország irányába. Abban a tudatban éltünk, hogy itt Közép- vagy Komp-Európában van egy közös, közepes k-európai minőség. Mi elismertük, hogy ebbe beletartozunk, a csehek pedig néha kivonták magukat belőle - innen tudtuk, hogy ők is beletartoznak.

Vajon jobban szeretik-e, mint a magyarok? Eddig nem volt okunk azt hinni, hogy azon a bizonyos Nyugat-Kelet lejtőn mi Csehországnál lejjebb vagyunk, elcsúszva Oroszország irányába. Abban a tudatban éltünk, hogy itt Közép- vagy Komp-Európában van egy közös, közepes k-európai minőség. Mi elismertük, hogy ebbe beletartozunk, a csehek pedig néha kivonták magukat belőle - innen tudtuk, hogy ők is beletartoznak.

Most viszont azt kell látnunk, hogy második bársonyos forradalom van. Százezer cseh a Vencel téren, elvi okokból! Ez eddigi tudásunk szerint contradictio in adjecto, mégpedig igen magas számú előfordulásban. A civilek szabadságvágya a legmegbízhatóbb mutató, s a Vencel téri nagyságrendet párt-állástól függetlenül igen nehéz lesajnálni. Ráadásul éppen a sajtót védik a csehek, ami maga az ügy a demokratikus ellenzék által megújított 1848-as k-európai hagyományban. Nálunk azonban csak ügynek Kellene Lennie, amúgy kisbetűs ügy.

A prágaiak egy Magyarországon mindennaposnak számító felügyelőbizottsági pártpuccsra ugrottak fel százezren. Hodács pártkartács tévédirektori kinevezésével a többséget alkotó pártok olyan intézményt hajtottak a hatalmuk alá, amely eredeti célja szerint éppen arra szolgálna, hogy távol tarthassák a pártokat az intézményben folyó munkától. Hát nálunk az ilyen "egyébként szabálytartó" lelépésből minden évben a megszámolhatónál több akad, még a közmédiában is, de egyébként ahová nézünk. Például csupán a mostani kormány alatt: a művészeti közalapítványokban, a vasművek vidékén, az útépítésben, az őrző-vérző szolgáltatásban, az adószedői és a zálogházas hivatásban, Bábolnában és a kápolnában. A csehek meg korábbi röpke hírigazgatói működése alapján máris úgy reagálnak Hodács direktorra, mint a szerbek Milosevic diktátorra négy vesztett háború után. Néhány közfirkász jogilag védhetetlen akciója elég volt a prágaiaknak, hogy belgrádi hevességű "most vagy soha" érzés vegyen rajtuk erőt, és a nagy hidegben sajtószabadságot követeljenek.

Ráadásul - fokozzuk tovább lecsúszásunk érzetét - instant szabadságdíjas a firkászokat védő csehek akciója. Magyar legenda, hogy mi ugyan ritkán, de akkor aztán nagyot. Valójában a csehek jól időzített és erős csapással gondoskodtak róla, hogy a demokratikus fellépés ne maradjon a kudarc és az elszigeteltség szinonimája.

Hiszen a politikusok azonnal sürgés-forgásra kényszerültek. A konzervatív-szociáldemokrata páros gyengébb idegzetű tagja megfújta a politikai visszavonulót. (Hát persze hogy a szociáldemokrata volt az. Valószínűleg ez a definíciója a szociáldemokratának K-Európában: gyengébb idegzetű konzervatív.) Az erősebb idegzetű összeesküvők, Václav Klausék, egyelőre ellenállásra biztatják a tévétanácsot bitorló kinevezettjeiket, meg az általuk kinevezett Hodács kartácsot. Ez ismerős, azonban a százezer civil kurázsija miatt az összeesküvés immár visszavonhatatlanul védekező taktikákká szelídül, arcmentés, kármentés. Nemsokára majd az elveket hívebben közelítő törvénymódosítások következnek. A válság folytatódik, ám a kiszolgáltatottságot legyőzték a csehek.

Szeretném két részre osztani a tanulságokat. Akad néhány háztáji megfontolnivaló a Vencel téri tüntetés ürügyéül szolgáló szűkebb területen, a sajtószabadság állapotában. De amiről itt igazán szó van, az a posztkommunista demokrácia általános állapota Prágától Moszkváig. Szakaszhatárt sejtek.

Ami a médiát illeti, a posztkommunizmusok torkán eddig sehol sem lehetett lenyomni a sajtószabadság második fogását: a pártmentesítést. Most a bűntudatos cseh törvényhozók azonnal a helyes irányba lépnek. Szakmai, társadalmi javaslatokra támaszkodó, több hatalmi ág által választott tévétanácsot hoznának létre a pártok delegálta mai tévétanács helyett. Az intézmény értékénél többet ér, hogy áttört a helyes elv.

Magyarország az 1996-os, sok-kuratóriumos médiatörvénnyel nagyon elcsúszott Keletre; a kijátszásával még inkább; azzal meg végleg, hogy még ezt sem vesszük zokon. Jó, hogy nálunk még nem csukják le a kereskedelmi tévék tulajdonosait, mint Guszinszkijt Oroszországban. Azonban mindent elmond a közéletről, hogy a magyar Alkotmánybíróság egyszerűen nem válaszol azokra a beadványokra, amelyek a legfőbb médiahatóság, az ORTT tisztán pártpolitikai összetételét kifogásolják.

A pártmentesítés persze egész Európában hosszú menetelés. Hiszen a közszolgálati média nem csak Prága Gólemje. Létrehozására Nyugaton is a nézettségtől függetlenül szedhetnek adót a kormányok, költséges médiabürokráciát és még költségesebb csatornákat tarthatnak fenn. Atyai kötelességük, hogy megbízható információval lássák el, szórakoztassák, szép szóval oktassák az adófizetőket. Mindezek után összeurópai képmutatás, hogy elvárják a kormányoktól: hagyják békén saját teremtményeiket, a médiagólemeket.

Hát maguktól sehol sem teszik, és ott aztán különösen nem, ahol a közszolgáló újságírók ebbe belenyugszanak. Még a BBC-nek is átlag ötévenként újra kell vívnia a függetlenségi harcot, habár a szerkesztők ott már nem szorulnak hálózsákos, hordvécés sit-inre, százezres támogató tüntetésre. Mondjuk így: időnként karbantartják a politikai osztály gyengülő bűntudatát a média iránti hatalmi ösztöne miatt.

Ami azonban a posztkommunista Európában történik, nem söpörhető be az alá, hogy Európa nem Amerika, hogy mifelénk sohasem lesz teljesen magántulajdonú a média, és sohasem nehezedik majd egyértelmű alkotmányos tilalom a médiát illető törvényhozási buzgalomra.

Hatalmas különbség van a posztkommunista országok közmédia-állapota és a nyugat-európai küzdelmek között. A "Nyugat" túl van a legitimációs fordulaton. Meg van termelve a politikusok képessége a szégyenkezésre, azt már csak karban kell tartani. A Nyugat nem azonos az intézményrendszerrel; a Nyugat az intézmények szelleme.

Nos, éppen a legitimációs ősfordulat történik meg most Prágában. Kissé megkésve, tízévesen, de végre megbiliztetik a politikai osztályt. Az újságírók lázadása és a Vencel téri tüntetés a nyugatosítás szükséges és elkerülhetetlen második hulláma. A prágaiak elfogadják a bársonyforradalmár Havel elemzését: Jirí Hodac kinevezése "formailag talán összhangban volt a törvénnyel, de bizonyára megsértette annak szellemét és értelmét. Ez rendkívül veszélyes, hiszen az 1948. februári kommunista fordulat szintén a törvénnyel összhangban játszódott le, bár ellentétben volt az alkotmány szellemével."

Nálunk ugyanez a gondolat ma túlzásszámba megy. Nem ment végbe a szobatisztasági fordulat, dacára minden médiaháborúnknak, médiatörvényünknek, alkotmánybíróságunknak, és dacára BBC-színvonalú újságírógárdánknak. A politikai osztály keleti dölyffel nálunk még bármit megcsinálhat a médiával, ami eszébe jut.

Klaus cseh és Áder magyar házelnök ugyanazt teszi. Igaz, Klaus formálisan betartotta a jogot, amikor embereit beszavaztatta a tévétanácsba, Áder viszont a törvényt és az alkotmánybírósági határozatokat is semmibe vette, amikor fel sem tette szavazásra az ellenzék embereit, sőt még a főügyésznek is cokit mondott, amikor az figyelmeztette a törvénysértésre. Klausban és Áderben a legitimációs fordulat előtti keleti dölyf a közös: a törekvés hiánya, hogy a törvény szellemét szolgálják, vagy legalább gyorsan javítsanak, ha rajtakapták őket.

A cseh különbség nem a politikusokban, hanem tág értelemben vett közönségükben érlelődött meg. Nálunk a főügyész inkább lemondott, semmint jogi lépést tegyen a megállapított törvénysértés ellen. Az angolszász műveltségű médiaértelmiség orosz módra behúzta az antennáit. Ismerjük el: helyesen érzik úgy a magyar jogászok és médiások, hogy ha fellépnének, legfeljebb az ellenzéki pártok kétes hatékonyságú támogatására számíthatnának, de nem a civil tízezrek szolidaritására, valódi népi támogatásra. A prágai tévé újságírói valószínűleg magyar módra elvetették volna, hogy vásárra vigyék a bőrüket, ha nem számíthattak volna a tömegfelháborodásra.

De honnan hát a különbség a két ország között? Gyávábbak, tehetségtelenebbek volnánk, mint a csehek? A magyar civilek valójában csak sörivásban jók, a szabadság nekik csak annyi, mint a légypiszok a császár képén a Kehely sörözőben?

Mitől támad kultusza a liberális demokrácia értékeinek? Közszolgálatiságnak, intézményi függetlenségnek, hatalmi önkorlátozásnak, polgárkurázsinak? Mitől fogják a civilek belenyugvás helyett szinte rendszerváltó haraggal szemlélni a hatalom cinizmusát, a joghézag-politizálást, az ürügy-demokráciát?

Az én megfejtésem nem az, hogy Csehország nálunk "nyugatibb" hely, és ezért nem is jutott olyan messzire a pimasz visszakeletiesedésben, mint mi. Nem hiszem, hogy a rendszerváltó szellem azért éberebb ott, mert a csehszlovák kommunizmus keményebb, az eredeti bársonyos forradalom pedig kataklizmaszerűbb és tömegesebb volt, mint a mi hosszú egyezkedési folyamatunk.

Az én olvasatom éppen az ellenkező. A Klaus-Zeman-paktum jóvoltából Csehország hirtelen kiüresítette liberális demokráciáját; ott messzebbre jutott, letagadhatatlanná vált a keletiesség ellentámadása. A parlament két nagy pártjának nyíltan haszonelvű szerződése egyszerre csak bevilágította a posztkommunista fejlődés igenis lehetséges zsákutcáját.

Mivel K-Európában a szabadságvágy rendszerváltó hulláma épkézláb demokráciákat hozott létre, tíz év kellett hozzá, hogy a térségben elkezdjen leesni a népi tantusz: az intézmények szelleme, a demokrácia minősége nem luxusprobléma, hanem életkérdés. Az új politikai osztály reformálatlan ösztönei illiberális energiával töltötték be a liberális teret. Átütött a posztkommunizmus genetikai kódja, s minden ország elindult a "többségizmus" felé, vissza Keletre.

Nálunk a sokszínűség maradék médiabástyái minden posztkommunista és yuppie gonoszság ellenére talán még mindig túlzóvá teszik a rémképet, hogy az illiberális fordulat fekete lyukká mélyülhet, a demokrácia tartalmatlanná válhat. Az ellenzék ugyan erőtlen a négy évig tartó diktátorkodás ellenében, de puszta megléte mégis váltást tesz lehetővé. Nálunk a kommunistázó, liberalistázó médiaháború, amelynek során a hatalom párthoz húzással vádolja a médiát, egyúttal megnyugtató és önmagát teljesítő jóslat is, hiszen állandóan emlékeztet az intézményrendszerbe beleírt helyes megoldásra, a választások hozta megújulás lehetőségére.

Ámde Csehországban egyszerre csak elmosta a különbséget akár Üzbegisztánhoz képest is, hogy a paktummal a demokrácia látványosan egydimenziós rendszerré alakult át. Ami Csehországban megszűnt, az az alternatíva. Először leszorították a kis pártokat, választójogi puccsot hajtottak végre, aztán elosztottak minden zsíros állást. A néplélek fordulatát végül a televízió banális megszállása kényszerítette ki, mert ez a megszállás nem a kormány műve, hanem a Klaus és Zeman közötti "ellenzéki egyezményé". Az összeesküvők, akik addigra már minden érdemleges ellenállást kifüstöltek a rendszerből, most rávetették magukat az utolsó akadályra, a paktumot bíráló közszolgálati médiára. És a média függetlensége elleni támadás nem a patkó egyik oldaláról indult, hanem mindkét oldalról egyszerre.

A kétpárti összeesküvés mintegy belekényszerítette az újságírókat a függetlenségbe, felmentette őket a pártosság vádja alól. (Klaus most utólag, kétségbeesésében próbálja Havel elnök és a négy kis párt nyakába varrni a tüntetést.) A százezer morva pedig attól fordult a sörivástól az elvi kérdések felé, hogy a kétpárti világ már addig is igen népszerűtlen volt.

A hatvanas években még úgy mondtuk volna: a represszív tolerancia egydimenziós rendszerét a nyilvánosság transzcendálta. Ma úgy mondhatnánk, a fiúk Prágában túlnyerték magukat.

Nagy Sándornak és Szájer Józsefnek el kell gondolkodniuk a szomszédságban történteken, mielőtt Kovács és Orbán számára asztalt terítenek. Először volt az osztrák Proporz-rendszer, utána jött a cseh Klaus-Zeman-rendszer. Közép-Európában a Fidesz és az MSZP kétpárti összjátéka éppen a harmadik csődvállalkozás volna. De ki tudja, talán még jót is tenne a demokrácia életkedvének.

Igaz, addig sem ártana, ha több jogász és több újságíró tudna elfeledkezni az éppen aktuális kurzusról és a félelmeiről.

A szerző író.

publikálva
2001/2. (01. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk