Varga Kristóf

Hogy lesz vége?

A szorongás és a választások

  • Varga Kristóf
  • 2013. január 17.

Publicisztika

"A legszörnyűbb az, hogy még milyen sokan beszopják ezt a cumit! Ennyi hülye embert egy rakáson, mint amennyi ebben az országban van!!!" - kommentelte nyanyoca a választási törvény módosításait a világhálón.

Ugyanerről Bruck András így írt az ÉS-ben: "Amíg Magyarországon a valóságérzékelés tömegesen ennyire torz, addig zátonyra fog futni minden jobbító szándék." És valóban: (például) a Békemenet látványa kikezdi a valóságba vetett bizalmat, azt a meggyőződést, hogy a valóság mindenki számára megismerhető, megérthető; köznapi értelemben véve objektív. Ahol én sárga villamost, májas hurkát, kétkulcsos adót látok, Simicska Lajost vagy a nyilas parlament képviselőjét, ott - vélném - a többi hétköznapi ember is ugyanezt látja. Vagy tévedek?

Véleményem szerint a Fidesz-hívek nem hülyék, és a valóságot is többé-kevésbé helyesen érzékelik. Olyan Rogán Antalt még nem hordott hátán a föld, aki miatt a kisebb fizetést a maga konkrétságában nagyobbnak látná a dolgozó. A Fidesz hazugságainak, mellébeszélésének, gyalázkodásának tartalma csak díszlet. Ha eljön az ideje, a Fidesz támogatóiról lefoszlanak ezek a toposzok. A Fidesz sikerének oka nem a kommunikáció tartalmában, hanem olyan viselkedésminták felmutatásában és átadásában van, amelyek segítenek a valósággal való szorongásmentes viszony kialakításában.

A következőkben a Fidesz-hit és az abból való kiábrándulás lélektanát írom le, és vázolok néhány következtetést. Hisz az ország jövőjére nézve döntő jelentőségű, hogy a droidnak csúfolt, még mindig a Fideszhez lojális támogatók tömege magához tér-e kábulatából. Nélkülük nemcsak a választást, de az utána szükséges konszolidációt is nehéz lesz megnyerni.


Fotó: Sióréti Gábor

A puha demokrácia mint terápia

A rendszerváltáskor egyszerre szakadt az országra a kapitalizmus, a demokrácia és a globalizáció. Az új világ az egyéni felelősségvállalásra, a jogállami keretek között folyó tiszta és átlátható versenyre, az így elért teljesítmény ideájára épült (volna). Ám hamarosan világossá vált, hogy az új rendszer a javak elosztásakor felfoghatatlanul nagy különbségeket enged meg. A másikhoz képesti lemaradás és az ezzel járó önértékelési zavar, a megszégyenülés, az egyénnek szóló tisztelet elvesztése kézzelfogható veszéllyé vált. A globalizáció új ismeretek és képességek tömegének elsajátítását követelte. Szembesültünk a nyelvtudás hiányával, és avval a hideg racionalitással, amivel a külvilág - egyénenként és országként - beáraz minket: képességeinket, tudásunkat, eszközeinket és vagyonunkat összeméri másokéval, mit sem törődve azzal, hogy miért vagyunk ilyenek. A mindennapokban új és félelmetes tényezőként jelent meg a kockázat. A Kádár-éra kiszámíthatóságának helyét átvette a bizonytalanság, és a magasabb életszínvonal meg a szabad élet örömeibe egyre több üröm vegyült.

Mindez sokakban ébresztett szorongást. Nem félelmet - szorongást. A félelem tárgya konkrét, tartama behatárolt; hasznos érzelmi reakció, amely mozgósít. A szorongásnak viszont nem valamely legyőzhető veszély az oka. Diffúz, a személyiség szinte minden funkcióját befolyásoló fenyegetettségérzés ez, amely indokolatlan agressziót vagy passzivitást vált ki, blokkolja a kreativitást, és nehezíti az alkalmazkodást. És nagy szenvedéssel jár. A szorongó ember ezért sok mindenre képes, hogy szabaduljon tőle.

A rendszerváltás után a politika hamar felfedezte az igényt a szorongás kezelésére, s felfedezte a benne rejlő lehetőséget is. Az új intézmények működtetésének rutinja már így alakult ki: pártállástól független konszenzus jött létre abban, hogy a szorongás kezelésének helyes módszere a mögötte meghúzódó valós okok és társadalmi viszonyok eltagadása. Az immár demokratikusan választott kormányok az egzisztenciális szorongást rendre teljesítménnyel nem megalapozott költekezéssel próbálták kezelni, fenntartva a választási költségvetés, majd megszorító csomag dinamikát. A teljesítményen alapuló értékelés rémképét klientúraépítéssel próbálták elűzni, azt füllentve, hogy a politikai váltógazdaság természete, sajnos, már csak ilyen. Az átlátható, igazságos verseny helyett a korrupció vált normává. A rendszerváltás utáni szorongásra adott politikai válasz a puha demokrácia létrehozása volt. Ugyanaz a két megfontolás vezette, mint a puha diktatúrát: annak a feltételezése, hogy a kemény változatot sehogy sem fogadnák el az emberek, ami instabillá tenné az országot, és ki tudja, talán még rosszabb rendszerhez vezetne. Ehhez társult a felismerés, hogy a kemény demokrácia veszélyeztetné az elit pozícióit. A puha változat garantálta privilégiumokat.

A Fidesz felívelése ebben a kontextusban érthető meg: sikerét a szorongás csökkentésében, menedzselésében nyújtott teljesítményének köszönheti. Terápiás közösséget hozott létre, és részvételt ajánlott benne mindenkinek. A verseny, a jogállamiság és a globalizáció tagadását a Fidesz fokozatosan emelte politikai stratégia, kormányprogram, majd országátalakító düh szintjére. A Gyurcsány-éra előkészítette a talajt: retorikájában éppen ama értékek és gyakorlatok mellett állt ki, amelyek az emberekben a szorongást ébren tartották. Egyéni felelősségvállalásról, globális integrációról, a verseny megkerülhetetlenségéről, meritokráciáról beszélt. Növelte a feszültséget, de képtelen volt kivitelezni azokat a változásokat, amik meghozhatták volna a katarzist. A neurotikus, szorongással terhelt egyensúly még mindig jobb, mint a bizonytalanság. A Fidesz erőteljes ígérete az volt, hogy visszahozza a szorongásmenedzsment megszokott formáit, s azokat hatásosan és szórakoztatóan fogja üzemeltetni.

Így is tett.

A versenyben elért teljesítmény tagadása minden korábbinál markánsabb. A Simicska-klán szervezett és nyílt országlása a szó szoros értelmében az úrfelmutatással ér fel. Világos a pályázati rendszer megcsúfolásának üzenete is (például föld- vagy frekvenciaügyben): a teljesítmény helyett a beágyazódás számít. Nem lesz ember embernek farkasa - mi gondoskodunk arról, hogy aki lojális, az kapjon. Az összetett, együttműködést és vetélkedést egyaránt igénylő helyzetek kezelésében bizonytalan, ezért agresszív és sikertelen személyiség pedig szívesebben indul abban a versenyben, amelyben a lojalitást díjazzák, és nem a valódi teljesítményt.

Orbán második kormányzása tagadja magát a szabályt mint társadalomszervező erőt, mint a verseny keretét: ennek a magatartásnak az összegződése a jogállamiság jól dokumentált lepusztítása. A jogállam a személyközi viszonyokban is új készségeket, képességeket, információkat és szerepeket igényelne. A szorongó személyiség ezekre sem kész. Bizonytalanságát saját - félreértelmezett - méltóságának hisztérikus védelmébe fojtja. Büszkesége nem egyeztethető össze a kereskedelem éthoszával: a vevőnek mindig igaza van. Feloldhatatlan ellentétet lát a törvény előtti egyenlőség és a vagyoni egyenlőtlenség között: azt hiszi, akinek pénze van, mindent megtehet. A Fidesz erre a jelenségre figyelve teljesítette ki a puha demokrácia korábbi gyakorlatait: az értelmezhetetlen, oktalan, végrehajthatatlan, végiggondolatlan és szinte hetente változó jogszabályok nevetségessé és hasznavehetetlenné teszik a törvényességet.

A Fidesz a szorongókat igyekszik elszigetelni a globalizációtól is - éppen úgy, ahogy a szorongásmenedzsment rendszerei elzárják alanyaikat a külvilágtól. Jim Jones tiszteletes a guyanai őserdőbe vonult híveivel. Orbán is az erdőbe vitte a sajátjait, oda, ahol a HírTv, az EchoTv, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Heti Válasz, a Helyi Téma, az M1, az M2, a Duna Tv, a Kossuth, a Petőfi, az MTI, a Lánchíd rádió meg az önkormányzatok által irányított helyi "hír-" és véleményforrások összeboruló lombkoronájának árnyékában készítheti fel őket országuk és ezzel önmaguk elpusztítására. Ebben a zugban születik az a politika, amely a "Kelet" után vágyakozik (viszonzatlanul), és rombolja nyugati kapcsolatainkat; amely konfrontációt keres a tőlünk egyre inkább ellépő szomszédainkkal, nehogy példaként lehessen rájuk tekinteni; amely a külföldi véleményeket avval diszkreditálja, hogy a hazai ellenzék "zsoldjában" állnak. Amely a "Nem leszünk gyarmat!" felirat mögött masírozik, miközben az ország a német és holland polgárok adományai nélkül már nem működne. Ennek a törekvésnek a legolcsóbb és leglátványosabb eleme a kultúrharc. A magát elszigetelni kívánó közösség nem kér a magyar kultúrából, amíg az a globális kultúra elismert és értékes része. Nem lehet például büszke Kertész Imre Nobel-díjára, hiszen ezzel referenciának fogadná el a "külföldet". Saját kulturális barlangjába húzódik, ahol Wass Alberttel, Nyirő Józseffel meg a turulmadárral ül a tűz körül, miközben Fekete György egy üszkös fadarabbal a sziklára kaparja, ahogy a sumérok Szent Istvánt köszöntik székesfehérvári palotájában.

A szorongásmenedzsment tagadja a teljesítményt, a szabálykövetést, és elszigetel. Nyanyoca és Bruck András tézise a "hülye" és "torz valóságérzékelésű" tömegről ugyan leírja a jelenséget, de nem magyarázza meg. Pedig a választásokig hátralévő idő ellenzéki politikája és az azt követő kormányzás szempontjából nagyon fontos, hogy értsük a mögöttes lélektani okot: e nélkül aligha tudnánk felelősen viszonyulni a jelenséghez.

Feloldozás

Az egyén viszonya a terápiás közösséggel irracionális: a tagok akár saját materiális érdekeik ellenében is támogatják a rezsimet. Ám ez a képlet érzelmileg igenis működőképes. A híveket nem lehet elbizonytalanítani azzal, hogy nap mint nap az orruk alá dörgöljük: Orbán ellentmond önmagának, hazudik, megbízhatatlan és önsorsrontó módon agresszív. Hiszen ők épp ezért a "teljesítményéért" szeretik. Megnyugtatja őket, hogy az övéiben felismerik a saját egyéni stratégiáikat, amelyekkel ők maguk is küzdenek a saját bizonytalanságukkal. Igen, hétfőn még azt mondtam, hogy százharmincért festem ki a három szobát, de most, hogy félig kész van, felment az ára százötvenre. Rossz volt a plafon, sokat kellett glettelni, és ha nem tetszik, tessék mást keresni, aki befejezi. Orbán a nemzet simlis szobafestője. Júniusban szavát adja a bankoknak, hogy jövőre megszünteti a bankadót, aztán mégse.

Az ember lelkében megférnek egymás mellett racionálisan ellentmondó tartalmak. Egyszerre lehet adót csalni meg köpködni az offshore-lovagokat. Büszkének lenni a magyar vendégszeretetre, és utálni az összes szomszéd nációt. Ágálni a plázák ellen, és ott vásárolni, a vizitdíj ellen szavazni és annak többszörösét csúsztatni zsebbe, borítékban. A szorongókat nem az háborította fel - valójában ijesztette meg - az őszödi beszédben, hogy Gyucsány hazudott, hanem az, hogy beismerte. Összekacsintás helyett váratlanul rövidre zárta a bennünk élő ellentmondásokat, s a feszültség akkora ívet keltett, hogy kigyulladt tőle a tévészékház.

Hívei szeretik Orbán "unortodoxiáját" is. A szorongásmenedzsment rendszerében ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló tudás és tapasztalat értéktelen. Ez a felmentés a világ megértésének és késsel-villával fogyasztható rendbe szedésének terhe alól. Éljenek az összeesküvés-elméletek, a titkos és törvénytelen eszközökkel folytatott megfigyeléstől az Orbánt megpuccsolni akaró EU-ig! Ha a baltás gyilkost szabad futni hagyni, akkor nincs kontextustól független morál sem, csak pillanatnyi érdek. Az Orbán-rezsim így lesz feloldozás a potyautasoknak, a kiskapusoknak, a görbe utakat kedvelőknek. Így Simicska nem Puch, Budai nem Keller, Szita nem Medgyessy, sőt még Bencsik (a békemenetes) sem Bencsik (az exnépszabadságos).

Miért nem működik?

Ez a terápia azonban alapvetésében hordozza a bukást. Már egyéni szinten is sikertelen volt: nem csökkentette megfelelően a szorongás mértékét. Ezért keresett a szenvedő új megoldást, amit a Fideszben vélt megtalálni. Amikor a párt tömeggé szervezte a szorongókat, a közösségi lét pillanatnyi megkönnyebbülést hozott. Ez az élmény mára elhalványult. A Fidesz megfogalmazta hívei számára, hogy mitől szoronganak, mintegy magára vette "bűneiket". Azt ígérte, hogy a Vezér sikerén keresztül ők is megváltást kapnak: országátalakító programként beválik, és ezzel igazolást nyer mindaz, amivel ők egyénileg próbálkoztak. Ez azonban nem történhet így. Orbán szorongásmenedzsmentre épülő rendszerének a fennmaradáshoz legalább három feltételnek kellene megfelelnie, és ma már ezek egyike sem áll fenn.

Egy: a rendszernek zártnak kell lennie.

Mivel a szorongás egyik forrása a sokszínűség feldolgozására való képtelenség és az ebből fakadó bizonytalanság, a szorongásmenedzsmentnek választ kell adnia minden felmerülő kérdésre. Ebben a Fidesz-KDNP kudarcot vallott. Szijjártó Péter napi győzelmei nem álltak össze nyertes háborúvá, az ellentmondások követhetetlenné tették a rendszert. Orbán ma feltakar a "nem leszünk gyarmat" jelmondat mögé, másnap Merkelnek gazsulál. Előbb kikergeti az IMF-et, később kölcsönkér tőle, végül hazug hirdetésekben pocskondiázza. Alázza, sanyargatja, tizedeli azt a rendőrséget, amelytől a bűnözéstől szorongók a megoldást remélnék. Habzó szájjal elszámoltatást követel, aztán nem történik semmi. A multikra, a nemzetközi tőkére délelőtt lángpallossal sújt le, az esti híradóban Mercedes-gyárat nyit meg, és stratégiai együttműködésről beszél. A magyar föld védelmezőjéről saját frakciótársa állítja, hogy csókosainak oszt a kisember kárára. Gazdasági szabadságharc folyik, de szeretnénk, ha Kína meg Szaúd-Arábia finanszírozná az országot.

Az ellentmondásos és eredménytelen tevékenység hatékony rendszerként való bemutatására bonyolult álomvilág épült, ám ezt nehezebb megérteni és megtanulni, mint magát a valóságot. A Fidesz "ideológiájából" nem következik semmi. Valójában tartalmatlan lózungok laza hálózata, amelynek nincs általános magyarázó vagy prediktív ereje. Az életvilágban felmerülő stresszhelyzetekben alkalmazhatatlan: nem igazít útba arról, hogy nekem mit kell tennem.

Kettő: a valóság és interpretációja nem szakadhat el egymástól.

Az erkölcsi gátlásoktól szabad ember éppenséggel szónokolhat gazdasági csodáról, nyugdíjmentésről, milliónyi új munkahelyről, felpofozott és hazaküldött csőcselékről, de ettől még a gazdaság haldoklik, a munkanélküliség nem csökken, a nyugdíj-megtakarításokat elbokázták és tovább folyik a gárdázás. A valóság és annak interpretációja reménytelenül elválik egymástól, és a valóság a saját tapasztalatokon túl közvetetten is visszavág. A létező diktatúrában nincs ellenzéki média, a Szabad Európa Rádiót is csak a paplan alatt hallgatják. Észak-Koreában még mobiltelefon sincs. Ez ma, Európában kivihetetlen, de az információtechnológia hatásáról a népmozgalmakra Mubarak volt egyiptomi elnök is sokat tudna mesélni. Mivel az interpretáció teljes kontrollja nem megoldható, a rendszernek a valóságot kellene a retorikához passzítania. Ezt megteheti Putyin vagy Chávez, hazájuk olajbevételeire támaszkodva. Orbán 2010-es bizarr kísérlete arra, hogy az unióval elfogadtassa a 7 százalékos hiányt, arról árulkodott, hogy egyéb híján az eladósodást használta volna a valóság szépítésére. Ezzel az ötlettel kidobták. Azóta úgy tesz, mintha mindig is az adósság elleni harc bajnoka lett volna - ettől azonban több pénz nem lesz, több megszorítás viszont igen.

A felkínált viselkedésminták hatástalansága még nyilvánvalóbb a Fidesz globalizáció elleni "küzdelmében". Itt aztán minden terápiás viselkedésminta előkerül - a felkészületlenség, a pökhendiség, az erőviszonyok infantilis semmibevétele, a kompromisszumképtelenség, az agresszivitás, a hazudozás. Ennek dacára nemhogy "függetlenednénk" a globális erőtértől, de az minden korábbinál erősebb tényezővé vált. Orbán nem felszabadította, hanem házi őrizetbe helyeztette az országot. Az EU, a hitelminősítők, a fontos országok kormányai, a globális gazdasági szereplők, nemzetközi emberi jogi és szakmai szervezetek, a külföldi sajtó soha nem látott mértékben van jelen hazánkban és jelöli ki a kormány mozgásterét.

Három. A rendszer nem lehet töketlen.

Az MSZP elutasítottsága - az itt tárgyalt érzelmi dimenziókban - első renden a töketlenségének volt köszönhető. Gyurcsány kormányzása alatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kormány és a kormányfő szinte egyetlen esetben sem tudja keresztülvinni az akaratát. Orbán épp a tökösséget ígérte a magyaroknak. Cselekvőképes kormányt. Gyurcsány azt mondta: nélkületek nem megy, Orbán meg azt: megcsináljuk helyettetek. A szorongást nyilván az utóbbi oldaná, ám a figyelemelterelő csinnadratta dacára ma már világos, hogy Orbán is töketlen. Persze, átnevezték az utcákat, meg írtak új alkotmányt, új, de legalábbis új köpenyben parádézó undokokat küldtek a színre, lerombolták az államigazgatást és a jogállamot. Ez nyilván nem lebecsülendő. De azokban a dimenziókban, ahol a szorongás az úr, nem változott semmi. Az egyén nem lett kevésbé kiszolgáltatott, nem nőtt a kiszámíthatóság, a verseny nem szűnt meg, és a globalizáció sem állt meg a határon. A rezsim épp ott bizonyult tehetetlennek, ahol a legtöbbet várták tőle. A szorongás ismét nő, sőt magasabb szintre kúszott.

Mi a teendő?

A fentebb vázolt lélektani modell nyilván egyszerűsít: differenciálni kéne a Fidesz-hívők sokaságát, és többet kéne tudni arról, hogy a hasonló szorongásokkal küzdő, ám a Fideszt elutasító csoportnak miért nem jön be az Orbán-rezsim; vagy arról, hogy a globalizáció érzelmi elutasítása pontosan mire vezethető vissza. Ám három következtetés ezek továbbgondolása nélkül is felvázolható.

Egy. Ha az ellenzék valóban szakítani akar az elmúlt húsz évvel, akkor nem folytathatja tovább a szorongásmenedzsmentre épülő politikát. Ennek morális oka az, hogy tisztességes politikus nem használja ki honfitársai gyöngeségét, kiszolgáltatottságát az ő kárukra és a saját hasznára. De a gazdasági racionalitás is a szakítás mellett szól. A Fideszt leváltó kormánynak a nemzet minden produktivitására, kreativitására, kezdeményező és együttműködési készségére szüksége lesz ahhoz, hogy rendbe hozza az országot. A hatékonyság is azt kívánja meg, hogy a szorongásból fakadó agresszió, elzárkózás és bizalomhiány ne terhelje tovább társadalmi és gazdasági tranzakcióinkat.

Kettő. A szorongó Fidesz-szimpatizánsokat nem szabad elintézni azzal, hogy hülyék. Vágyuk a kiszámíthatóságra, az igazságosságra és az emberi méltóságra legitim, konkrét közpolitikai intézkedésekben megfogalmazható, és az ellenzék által vállalható is. Ezekkel a célokkal és ezzel a programmal lehet összehozni a fenntartható politikai közepet, nem "az emberek a zsebük után szavaznak" cinikus és hamis bölcsességére alapozva. Ez utóbbi nem más, mint a régi szorongásmenedzsmenten alapuló politika folyatása.

Három. A szorongó ember, bár agresszívnek és ellenségesnek tűnik, segítségre szorul. Az ellenséges fellépés vele szemben hatástalan, hiszen nem a szorongás okaira, hanem a tüneteire irányul. A Fidesz vezérkara ezért minden eddiginél durvábban fog fellépni az ellenzékkel szemben, abban bízva, hogy hasonlóan agresszív választ provokál, amivel egyben tarthatja szavazóbázisát. De ezt a kesztyűt nem szabad felvenni. Nelson Mandela azt mondta az apartheid-korszakot lezáró választások előtt: "A bátor emberek nem félnek a megbocsátástól a béke kedvéért."

A szerző közpolitikai elemző, pszichológus.

Figyelmébe ajánljuk