Janisch Attila: Demokrácia gárdamellényben

  • Janisch Attila
  • 2017. november 23.

Publicisztika

Észrevételek Vona Gábor Spinoza házi fellépése kapcsán.

A társadalmon belüli kiegyezés, egymás jobb megértésének vágya támogatandó és fontos törekvés, de az mégis körültekintőbb vizsgálódásra inti az embert, amikor erről a kiegyezésről a Magyar Gárda egykori megálmodója és alapítója, egy néhány éve még elkötelezett rasszistának számító, de mostanra már önmagát demokratizáló és ekként a miniszterelnöki tisztségre is aspiráló politikus beszél.

false

Vona Gábor azt mondja: „…Itt nincs senki olyan a teremben, akinek a családjában ne lenne nagyon-nagyon fájó sebe a huszadik századból. Vagy az egyik irányból, vagy a másik irányból, vagy mind a két irányból, tele vagyunk sebekkel. Én annyit kérek a magam generációja nevében, hogy elfogadva azt, hogy mindenkinek megvannak ezek a sebei, az én generációmnak ne kelljen ezeket a köveket tovább cipelni. Hanem, hogy hadd nyissunk egy új lapot. És azoknak, akiket esetleg a kommunizmus vagy azoknak, akiket esetleg a fasizmus gyalázott meg családi szinten, azoknak az unokái hadd kezdjenek egy új korszakot Magyarországon…”

A nácizmust, a holokausztot nem lehet elfelejteni és közös érdeke az emberiségnek, hogy a történelmének ezekben a legleállatiasodottabb időszakaiban elkövetett önpusztításai ne ismétlődhessenek meg, és ennek egyik fontos – ha nem a legfontosabb – garanciája az emlékezet. Ugyanakkor érthető lehet az a kívánság is, hogy az emlékezet önmagában ne legyen bármiféle társadalmi közmegegyezés béklyója, noha az már önmagában is árulkodó, ha valaki ezt az emlékezetet béklyónak érzi ahelyett, hogy egy társadalmi közmegegyezés egyik fundamentumának tekintené.

Amikor kétségbeesésünkben azért látunk valakit másmilyennek, mert úgy véljük, ő az egyetlen lehetőségünk, hogy a segítségével a saját csapdánkból kiszabaduljunk, az önmagában is egy meglehetősen hiszterizált állapot, amelyben a valóság érzékelése könnyedén és igen súlyosan torzulhat. Márpedig ilyen kétségbeesett és némiképp hiszterizáltnak mondható a jelenlegi baloldali közhangulat: „Orbántól mindenképpen meg kell szabadulnunk.”

A gonosz ideológiák képviselőinek és terjesztőinek ugyanis legravaszabb és legveszedelmesebb eszköze a mimikri, a tükrözés, a látszólagos egybeolvadás, az azonosulás. Az, amikor az ő hangjukon és képükben a Gonosz kezesbáránnyá változva olyannak mutatja magát, hogy már nem látni meg benne a Gonoszt. Ekkor kell a legóvatosabbnak, a legkörültekintőbbnek és a legkritikusabbnak lenni.

De ugyanez érvényes arra is, ha a saját előítéleteink homályosítják el a látásunkat, és teszik lehetetlenné a másik ember valódi megváltozásának észlelését.

Ezért tehát

hatalmas hiba lenne azt állítani, hogy egy ember nem változhat meg,

akár teljes egészében, még akkor is, ha ilyen 180 fokos fordulat azért ritka, de lehetséges. Mert el lehet egy ilyen fordulatot hinni becsszóra, de épp Orbán Viktor személye és az ő fordulata – liberális demokratából illiberális önkényúrrá válásának – figyelmeztethetne arra, hogy nem árt alaposabban a körmére nézni az illetőnek, megvizsgálandó, hogy személyiségének melyik állapota volt az igazibb, s mit rejt (rejtett) már előre a korábbi állapot a későbbiből, mit visz esetleg magával a korábbi állapotából. Orbán egykori barátai mesélik, hogy már akkor megvoltak azok a személyiségjegyek, amelyek csak karakteresebbé és dominánsabbá, mondhatni kizárólagossá lettek később, s aminek fényében már jóval kérdésesebb, hogy az ő esetében például beszélhetünk-e száznyolcvan fokos fordulatról, és hogy nem csupán a célja eléréséhez választott eszköz lecserélése volt-e valójában ez a kívülről teljes fordulatnak is érzékelhető változás.

És az sem elhanyagolható szempont, hogy egy ilyen – a személyiségben és/vagy a politikai nézetekben, erkölcsi elvekben bekövetkező – száznyolcvan fokos fordulatnak mik az indítékai? Orbán esetében például nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a változás indítéka egy tényszerű felismerés és az ebből következő tudatos politikai, mondhatni hatalomtechnikai – a politikai gyakorlat racionalitása alapján mérlegelt és meghozott – döntés volt.

A Spinoza házi beszélgetés pont ebbe a kategóriába tartozott. És Vona – karizmát és politikusi tehetséget mutató, előre látó gondolkodásra is képes, taktikussá érett politikusként, aki már jó ideje sikeresen dolgozik ezen az arculatváltáson – pontosan tudta, hogy ez a szereplése mennyire fontos.

A beszélgetés egy pontján Vona azt is kijelenti, hogy

Orbánt „hatalomtechnikai zseninek” tartja, és tanulmányozza korai beszédeit.

Arról sajnos nem szól, hogy hasonló alapossággal tanulmányozza és elemzi-e Orbán későbbi hatalomtechnikai eszközeit is. De nemcsak ezen ellentmondásos hódolat miatt járt Vona bizonytalanabb terepen most, hanem a beszélgetés során megfigyelhető más, kisebb-nagyobb jelek, gesztusok, hangsúlyok is erre utaltak, amikor a demokratizálódó önmagáról és a néppártosodó Jobbikról beszélt, mint például 2007-ben, amikor harcias szónoklatokat intézett – például a Hősök terén – a felavatásukra váró Magyar Gárda-tagokhoz.

Nézzük a konkrétumokat! Érthetetlen, hogy mért nem látja még most sem egyértelműen problematikusnak, hogy Szegedi Csanád zsidó származásának kiderülésekor, illetve nem sokkal azt követően miért gondolta és nyilatkozta azt, hogy amennyiben esetleg róla is kiderülne, hogy zsidó származású, úgy ő kötelességének érezné, hogy megkérdezze a Jobbik tagságát, hogy őt el tudják-e így is fogadni pártelnökként vagy sem.

Rangos: De ez miért kérdés?

Vona Gábor: Mert abban a Szegedi Csanád-os ügyben, helyzetben ez benne volt a levegőben.

Rangos: Hát a maguk levegőjében.

Vona Gábor: Igen. Igen. A mi levegőnkben.

Rangos: De maga szerint az normális, ha ez benne van egy pártnak a levegőjében?

Vona Gábor: Nem, nem, nem. Pontosan. Nem normális. Ezért léptünk ki belőle.

Rangos: És ebből ki lehet lépni?

Vona Gábor: Hát én bízom benne.

Ahogy a zsidósággal kapcsolatos egyfajta belső bizonytalanságra utal(hat) az is, hogy Vona lehalkítja, lepuhítja a hangját, amikor – ugyancsak a Szegedi Csanád-ügy kapcsán – a „zsidó származása” szavakat mondja, mintha félne vagy szégyellné, vagy zavarban lenne ezeket kimondani. És az is ugyanezt a belső bizonytalanságát is jelezheti egy-egy felesleges kötőszó is: „…amikor Szegedi Csanádnak úgymond a zsidó származása kiderült…” Ebben a mondatában az „úgymond” éppen annyira értelmetlen, ámde árulkodó töltelék szó, mint az elején idézett mondatában az „esetleg”: „Akiket esetleg a nácizmus gyalázott meg”. Elgondolkodtató, hogy mi keresnivalója van ebben a mondatban az esetlegnek, amely a teljes kontextust (értsd a személyes történetének előzményeit is) tekintve meglehetősen rosszul is hangzik, épp csak azt nem mondja vele: feltéve, de nem megengedve.

Persze lehetnek mindezek csak jelentés nélküli, kicsinyke stiláris pongyolaságok Vona részéről. S készséggel elfogadom, hogy említésük csak egyfajta túlérzékenység következményei a részemről. Egyszóval meggyőzhető vagyok, de eddig nem vagyok meggyőzve.

De miért ad maszatoló és kibúvó, hárító válaszokat Vona

arra, hogy ha valóban teljes, száznyolcvan fokos az arculat- és szemléletváltása a Jobbiknak és neki magának, akkor Vona miért nem szakít a kifejezetten fajvédő eszmék terjesztőjének számító Toroczkai Lászlóval? Sőt, nem hogy nem szakít vele, de Toroczkai a Jobbik – a mai újrafazonírozott Jobbik – egyik fontos tisztségviselője. És nem kevésbé aggasztó az sem, amikor Vona – a kezdeti maszatolás után – végre rátalál a szerinte elfogadható magyarázatra, amivel Toroczkai pártban tartását indokolni tudja, hogy tudniillik Toroczkai Ásotthalom polgármestereként a migránskérdésben hozott intézkedéseivel kivívta az ásotthalmiak tetszését.

Rangos: És mi van Toroczkaival? Őt mért nem távolítja el a pártból, ha Novák Elődöt szükségesnek látta eltávolítani?

Vona Gábor: Toroczkai Lászlót én azért kezelem egy kicsit másképp, mert ő Ásotthalom polgármestere lett, és amin Ásotthalom és Mórahalom keresztülment, azt én nem kívánom senkinek.

Rangos: Na, várjon! Mielőtt Ásotthalom vagy Mórahalom átment a menekültválságon, előtte nem látszott, hogy magának bármi kifogása lenne azzal kapcsolatban, amit Toroczkai László képvisel. És Toroczkai az egyik legradikálisabb és számomra a legrégebbről ismert, közel fajvédőnek látszó párttisztségviselő.

Vona Gábor: Mért, ő nem változhat meg?

Rangos: Hát szerintem nem.

Vona Gábor: Szerintem pedig igen.

Rangos: Márpedig szerintem nem, hiszen most volt a napokban is a lengyelekkel csókot váltani.

Vona Gábor: Egy tüntetésen vett részt a lengyel függetlenség napján.

Rangos: Ahol a fehér faj…

Vona: Nem… nem… nem…

Rangos: De igen, igen. Én azokra a beszámolókra hagyatkozom, amelyeket olvastam…

Vona: Nem… Nem…

Rangos: De mégis, miért tartja meg Toroczkait, hiszen ő nem látszik magával lépést tartani a demokratizálódás útján.

Vona Gábor: Hát vannak is vitáink, én ezt nem tagadom.

Rangos: De mért tartja meg? Mert Toroczkai olyan jó polgármester lenne, vagy éppen ezért van rá szüksége, mert muszáj, hogy valakit élni hagyjon és mozogni hagyjon a pártjából, mielőtt csoportosan otthagynák önt?… És mert mégiscsak vannak a pártban megtartandó régi emberek, megtartandó régi gondolatok, és egy kicsike kis régi aura, és ehhez kell Toroczkai.

Vona Gábor: Toroczkai szerepe szerintem a migrációval kapcsolatban fontos. Tudom, hogy most ez a Soros-kampány és az M1 miatt ez most túl van tolva, de azért ez egy valós probléma. Az, hogy Európába özönlenek…

Rangos: Csak nem nálunk. Ne mondja már, hogy Ásotthalom az olyan kiheverhetetlen pofonokon ment keresztül…

Vona Gábor: De ne legyünk már érzéketlenek azzal kapcsolatban, ha valaki reggel fölkel és tíz-tizenöt idegennel néz szembe, akik ott vannak a kertjében.

Rangos: De nem biztos, hogy ezt a helyzetet csak egyféleképpen lehet kezelni. Biztos, hogy a Toroczkaiék jól kezelték ezt a helyzetet?

Vona Gábor: Hát az ásotthalmiak elégedettek voltak vele.

Rangos: És ez magának érv?

Vona Gábor: Szerintem igen. Szerintem igen. Szerintem a demokrácia erről szól, hogy amikor az ott élő emberek elégedettek vele…

Rangos: Annyira szívesen lennék demagóg, csak nincs képem hozzá… De a magyar embereknek a milliói nézték elégedetten, amikor a zsidókat hajtották el, egy szavuk nem volt ellene. Tehát, hogy az emberek mire hogy reagálnak…

Vona Gábor: De akkor nem volt demokrácia.

Rangos: Mi? Hogy demokrácia? És most van demokrácia?

Vona: Most van. Olyan értelemben, hogy Ásotthalmon volt egy demokratikus polgármester-választás.

Rangos: Azt én nem vitatom. Sőt azt is megértem, hogy az emberek szeretik a gárdát, amit maga talált ki Magyarországon, szeretik, ha van egy kemény polgármester, aki kordában tartja ott a befelé néző sötét arcokat. Ezeket én mind megértem, csak nem biztos, hogy ez jó.

Vona Gábor: Látja, Katalin, ha az emberek azt gondolják, hogy ez jó, akkor én rosszul politizálok, mert én már éppen az ellenkező irányba megyek…

Vona látszólag ügyesen kivágja magát, de valójában pont a lényeg nem derül ki, sőt csak még zavarosabb lesz. Nevezetesen az, hogy Vona miért tartja meg az állítólagosan súlyos nézetkülönbségeik ellenére is Toroczkait, akivel magára valamit is adó demokrata semmiképpen sem tudhat semmiféle közösséget vállalni. Az viszont világosan kiderül, hogy Vona – az ideálként emlegetett Orbán Viktorhoz hasonlóan – erősen hajlik a populizmus irányába, hiszen a saját morális és politikai elveitől függetlenül is támogatandónak, vagy legalábbis érintetlenül hagyandónak tartja azokat a politikai ténykedéseket, amelyekkel ő ugyan már nem ért egyet (hiszen egy ideje és tartósan ezt állítja magáról), de ilyen áron is kivívják a szavazók tetszését. Márpedig e nézet a legkevésbé sem esik távol az Orbán által a 2002-es választások idején meghirdetett szavazatmaximálás elvétől, amelyről meg tudjuk, hogy hová vezetett, hiszen itt élünk, ebben a szavazatmaximalizálás mentén megosztott, elemeire hullott, elbutított, süketté, vakká és önmaga ellenségévé tett magyar társadalomban.

Rangos sajnos

egyetlen kérdést sem szánt arra, hogy Vona kifejthesse, hogy jelenleg mi az álláspontja neki és a pártjának a cigánysággal kapcsolatban. Hiszen a Magyar Gárda elsősorban nem a zsidóellenesség mentén szerveződött, hanem az általuk leplezetlen általánosítással megnevezett és rasszista bélyegként, jelzőként használt „cigánybűnözés” visszaszorítására, az ő nézeteik szerint a genetikailag is bűnözésre hajlamos cigányság megregulázására, megfélemlítésére és féken tartására. Vagyis Vona jóval magabiztosabban beszélhetett a megváltozott önmagáról egy a magyarországi zsidó közösség számára emblematikus kulturális helyen, holott az alapvető és zsigerien fundamentális eszme, amit egy ilyen nagyfokú változás során teljes egészében meg kellett tagadnia és nyomtalanul ki kellett törölnie magából, az inkább a cigányságról alkotott rasszista nézeteinek összessége. S a legkevésbé sem mindegy, hogy e nézetek megváltozása és/vagy kitörlése milyen mérvű és mélységű, ahogyan az sem lehet mellékes, hogy az ő személyes megváltozása ezekben a kérdésekben mennyire van fedésben a Jobbik egészének, mint demokratizálódó, néppártosodva középre húzó politikai tényezőnek a nézeteivel és programjával.

Ugyancsak az érthetetlenül kihagyott, kimaradt, ámde fontos és tisztázandó kérdések közé tartozott volna az Európai Unióhoz fűződő viszony pontos meghatározása. Az erre vonatkozó politikai elképzelések, a migránskérdés, továbbá az is, hogy Orbán esetleges leváltása esetén Vona milyen eszközökkel, milyen módon látja konszolidálhatónak, kézben tarthatónak a szinte biztosra vehetően veszedelmessé és erőszakossá is váló belpolitikai helyzetet, amelyet Gyurcsány Ferencnek egyáltalán nem sikerült kézben tartania, holott az akkori szituáció negyedére sem volt annyira súlyos és akár polgárháborús veszélyeket is rejtő, mint ami Orbán jövő évi választásokon elszenvedett esetleges bukását követné.

Mindent egybevéve, Vona ugyan igazolni igyekezett száznyolcvan fokosnak látszó fordulatát, ám igen ellentmondásos megnyilatkozásokat is tett, amely kijelentések alaposabb mérlegelésre is inthetnék mindazokat, akik egyre inkább Vona Gáborral és a Jobbikkal való „technikai szövetségben” (Heller Ágnes igen vitatható kifejezése) látják Orbán leváltásának egyedüli lehetőségét. Túl nagy ugyanis a tévedés lehetősége és ezért hatalmas a felelőssége is mindazoknak, akik felületesen ítélnek – akár pró, akár kontra. Mert tévedni könnyű, de már a tévedésre sincs lehetősége ennek a társadalomnak.

Figyelmébe ajánljuk