Jirí Menzel: Hát, nem tudom (Álnok filmek, amik túl komolyan veszik magukat)

publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az unalmas filmek olyanok, mint az unalmas emberek. Felejthetők, nem háborgatnak új, addig ismeretlen dolgokkal.

Az unalmas filmek olyanok, mint az unalmas emberek. Felejthetők, nem háborgatnak új, addig ismeretlen dolgokkal.

Az még szörnyűbb, ha valaki mindenáron nevettetni akar. A szimpla humor borzasztó kínos bír lenni, istenem, egy tolakodó bohóc, az szörnyű alak. Ne nekem akarja valaki eladni magát, ne rám sózza áruját, ne röhögtessen, és azon se ügyködjék, hogy sokkot kapjak, hogy felkavarjanak dolgai. Hagyjanak engem békén. Ha kérhetem, ne tanítsanak újdonságokra, ne verjenek a fejembe semmit. Viszolygok azoktól, akiket tisztelni kell, mert épp feltalálták a spanyolviaszt, amire nekem speciel semmi szükségem.

Aki túl komolyan veszi magát, álnok. A méltóság mosoly nélkül fárasztó.

Nagyon kevés olyan film van, ami nem akar tőlem semmit. Ezeket szeretem. Hagyjon engem szórakozni, legyen szíves, s próbálja ezt hazugság nélkül. Hagyja, hogy én kezdjek barátkozni vele. Ne egyenesen a pofámba, hanem a palánkról visszapattanva üzenjen.

Ne is sejtsem, hogy itt most megtanulok valamit a világról vagy önmagamról. Szivárogjon belém, észre se vegyem, és öt év múlva se döbbenjek rá, milyen igaza volt.

Épüljön be csendben, feltűnés nélkül kövessen. A nyugati ember, ha meg akarja ismerni a virágot, darabokra vágja, mikroszkóp alá teszi, s leírja, mit tapasztalt.

A keleti lehajol és megszagolja.

Az én illatos virágom Fellini Amarcordja. Hát, nem tudom.

- Io voglio una donna!!!

- Io voglio una donna!!!

Ugye emlékeznek. A nyolcvanéves nagypapa ordítja egy fa tetején. Kölcsönöznek neki a közeli bolondokházából egy pszichiátert, ugyan szedné már le onnan. Leszedi, de a diagnózis nem túl meggyőző: a tata hol normális, hol nem.

Dehogynem meggyőző. Az öreg én vagyok, aki egyszer normális, másszor meg jó hülye.

Hol jön ehhez egy godard-i vagy bergmani viviszekció? Epigonjaik hókuszpókuszairól nem is szólva. Fellini bölcs és kifejező. Maestro.

Filmet csinálni? Színházat? Hát nem tudom

Mi is a különbség? Ismerünk sztenderd válaszokat. A technika, az idő- és erőigény, ilyenek. Számottevő különbség tapasztalható például a honorárium tekintetében. A bukás, a szégyen nagyságában. Ha megdőlsz a színházban, csak abban a városban félsz kimenni az utcára, ha a mozid bukik, sehol sem maradhatsz, csak otthon, és rendelheted a sok pizzát.

A legfontosabb különbség mégis a végeredményben van. A színházban alig is felelsz valamiért, a szerencsétlen színész viszi el helyetted a balhét.

Vásáron a bőrük, közben meg te tehetsz mindenről.

A filmrendező viszont a kőművesre hasonlít, összerakja, fölépíti a művet. A színházi rendező kertész, ültet, öntöz, kapirgál, és lesi, mi nő ki az egészből. Közben egy csomó áldott pillanatot élhet meg. Ennél szebbet csak a lányokkal éltem át. A Függöny nélkül majd´ tíz évig ment a Cinoherny´ Clubban, annyi, de annyi nagyszerű dolgot láttam benne az évek során, amihez voltaképp már semmi közöm sem volt, mégis, én ültettem el, s mennyire szép lett. Színészek. A kezükben vagyok, semmi tennivalóm, csak hogy ki tudjam mutatni a hálámat.

Különben egyszerű az egész, százszor elmondták, leírták: a színházban az a szép, hogy minden egyes alkalommal egyszeri és megismételhetetlen. Olyan dolgok döntenek életről, halálról, hogy az a csinos asszony a nyolcadik sor egyes székben milyen lábbal kelt föl aznap. Mi történt az éjszaka.

Az az egy és egyetlenegy este az összes jelenlévő néző, tűzoltó, színész nyugalmától függ.

Itt mindenki számít.

A film mindig egyforma. Ott csak a publikum változik. Nézem a filmet, és mindig látom ugyanazokat a hibákat. A betege bírok lenni a dolgoknak. A hibák, amik a saját hülyeségemből fakadtak, mert sietni kellett, a statiszták a Vencel tér helyett Jicinbe lettek diszponálva satöbbi. Rémálmok, amik mindig visszatérnek. A premier után ugyanúgy ver a víz, mint egy életműsorozat vetítésén. Sokszor még kötelező is megjelenned, még szép, a saját akasztásodon.

Amit elrontottál, nem bírod kijavítani. És meg sem tudsz bocsátani magadnak, mert újra látod, egész addig, míg képes leszel megnézni saját filmjeidet.

Hát, nem tudom.

Nincs túlságosan sok örömöm a munkámban, de azért ugyancsak örülök, hogy az apám rendezőnek adott és nem horizontálesztergályosnak.

Nagy égéseim

Ez egy iszonyú hosszú sorozat lehetne, de elköszönésképp csak egyet.

Mindig is roppant büszke voltam magamra, hogy milyen ügyes és erős vagyok. Az én külsőmmel ez azért bír meglepetést okozni. Mindenkinek leesik az álla, ha nekiállok szerelni például, fúrni-faragni, az ilyesmi nagyon megy, néha még magam is elcsodálkozom. A nagyerejű kisműveletek, ez az én asztalom. Kihúzom magam és büszkén császkálok ilyenkor. Igazán csak nagyon ritkán esik meg, hogy valami kínos blamázzsal szerzek örömöt barátaimnak.

Nagyon régen történt, gyönyörű tavaszi nap volt. Kerskóba látogattam Hrabal úrhoz és kedves feleségéhez. Az asszony a szomszédban kanasztázott, mi meg sörökkel sütkéreztünk a napon, mígnem jól megéheztünk. Hol az asszony, hogy főzzön nekünk? - így Hrabal úr. Mondom, idehozom, barátom, a lábaid elé. Átnyargaltam a szomszédba, se szó, se beszéd felnyaláboltam azt a törékeny teremtést, és hajrá, a pikk dámát már ki se tudta játszani, pedig nyerő lap volt. Vittem hölgyem, mint egy lovag, büszkén, sebezhetetlenül. De egy hülye gyökér lesben állt, és akkorát estünk, mint egy nagykabát. Így tettem Hrabal lábai elé azt a szegény asszonyt. Jól megütötte a hátát. Elmaradt a vacsora. Hrabal napokig ápolni kényszerült sérült feleségét. Én meg egy óvatlan pillanatban hazaszöktem. Mint most.

(fordította: Sch. A. és T. S.)

publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk