Kacziba Antal: Robbanó lufik (Merényletek és politika)

publikálva
2001/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

ADembinszky utcában történt robbanás szele némileg átrendezte a nemzeti mennyboltot díszítő imázslufikat. Egy picit láttuk az eget. Sajnos nem olyan tiszta kék, mint amilyennek azt az attitűdmódosító vállalkozók szerint látnunk kellene. Pedig nem kevés pénzt és energiát fordítottak arra, hogy a fanyalgásra hajlamos polgárt meggyőzzék mindannak az ellenkezőjéről, amit naponta tapasztal. Nevezetesen arról, hogy a közbiztonság Magyarországon nem közepesen rossz - amint ezt a legtöbben gondolják -, hanem nagyon is jó, sőt egyre jobb. Némelyek már kezdték elhinni azt is, hogy a lakásbetörések száma azért csökken, mert száz esetből a rendőrség közel tizennyolc ügyben leleplezte a tettest, és emiatt a betörők megfutamodtak. Csakúgy, mint a gépkocsitolvajok, amikor kiszivárgott, hogy minden kilencedik (8,8-ik) lebukik közülük. Nyilván átálltak a biciklilopásra. Ami mindenkinek jó (kivéve azt, akinek a biciklijét ellopják), hiszen tavaly márciustól a 10 000 forint értékhatár alatti tolvajlások már nem számítanak bűncselekménynek. Következésképpen nem rondítanak bele szépülő biztonságunk látványába.

ADembinszky utcában történt robbanás szele némileg átrendezte a nemzeti mennyboltot díszítő imázslufikat. Egy picit láttuk az eget. Sajnos nem olyan tiszta kék, mint amilyennek azt az attitűdmódosító vállalkozók szerint látnunk kellene. Pedig nem kevés pénzt és energiát fordítottak arra, hogy a fanyalgásra hajlamos polgárt meggyőzzék mindannak az ellenkezőjéről, amit naponta tapasztal. Nevezetesen arról, hogy a közbiztonság Magyarországon nem közepesen rossz - amint ezt a legtöbben gondolják -, hanem nagyon is jó, sőt egyre jobb. Némelyek már kezdték elhinni azt is, hogy a lakásbetörések száma azért csökken, mert száz esetből a rendőrség közel tizennyolc ügyben leleplezte a tettest, és emiatt a betörők megfutamodtak. Csakúgy, mint a gépkocsitolvajok, amikor kiszivárgott, hogy minden kilencedik (8,8-ik) lebukik közülük. Nyilván átálltak a biciklilopásra. Ami mindenkinek jó (kivéve azt, akinek a biciklijét ellopják), hiszen tavaly márciustól a 10 000 forint értékhatár alatti tolvajlások már nem számítanak bűncselekménynek. Következésképpen nem rondítanak bele szépülő biztonságunk látványába.

H

Rendőrségünk csodákra képes - legalábbis a statisztikák szerint. És akkor megint felrobban egy bomba, ami azért is kellemetlen, mert már elmúltnak hitt rossz élményeket idéz, és ígéretekre, sőt a megszámlált és rács mögé dugott maffiacsoportokra emlékeztet.

A Horn-Kuncze-kormány idején a közvélemény az elszaporodott és sikertelenül nyomozott robbantásokkal hozta összefüggésbe a rendőrség szinte teljes vezérkarának a leváltását. Később, a választási küzdelemben az akkori ellenzék a szociálliberális kormány támadására használta fel a polgárokban félelmet keltő brutális gyilkosságokat, pokolgépes merényleteket, a szervezett bűnözés elterjedését. Az argumentumok a választások után tovább éltek, és a parlamenti jogalkotásban már az aggályoskodó ellenzék defenzívába szorítását és a jogállami kereteket sok tekintetben átlépő, néha kifejezetten alkotmányellenes törvénykezés indokolását szolgálták. Nem csoda tehát, ha a közvélemény a rendszertelen időközönként bekövetkező detonációkat a szervezett bűnözés jelenlétének csalhatatlan jeleként érzékeli, és úgy gondolja, ha van robbantás, akkor van maffia, ha nincs, akkor meg kevésbé van, sőt visszavonult.

Pedig ez nincs így. Ilyen típusú bűncselekményre ugyanis többféle okból vetemedhet az elkövető.

H

A bűnözés és általában a devianciák megjelenési formái, elkövetési módjai divatszerű hangulati áramlatok hatására is változnak. Igazi világtrendnek számítanak a politikai motivációjú merényletek, amelyekből néhány nekünk is jutott. Méghozzá a politikai pluralitás jegyében, érzékelhető nemzetközi vonásokat sem nélkülözve. Ehhez a kategóriához tartoznak a vallási vagy faji (etnikai) gyűlölködést kifejező merényletek, ezekből szintén volt néhány az országban. Érdemes a manifeszt elmebetegek vagy a kórosan túlfűtött fantáziájú, legtöbbször ifjú kísérletezők bombáit is megemlíteni. Minthogy a merénylő és áldozata között a bűncselekmény elkövetésekor rendszerint nincs személyes vagy fizikai kapcsolat, ez a "távolságtartó" támadási módszer csábítja az egyébként nem feltétlenül deviáns, bosszúálló szomszédokat, és ez a mód dívik a különböző szórakozóhelyek, üzletek közötti eldurvult konkurenciaharcban is. Végezetül léteznek - mint hagyományos alvilági akciók - a szemben álló bűnözőcsoportok vagy árulóvá vált bűntársak, vagy néha (szerencsére nálunk még nem) a túlzottan aktív bűnüldözők figyelmeztetését, megfélemlítését vagy megölését célzó merényletek.

Talán a bűncselekmények és az elkövetők osztályozása nem egészen pontos, de annak érzékeltetésére mindenképpen elegendő, hogy a különböző okokból és eltérő módon végrehajtott robbantásokkal kapcsolatban csak kevés közös jellemző fedezhető fel. Az egyik ilyen az, hogy kevésszer sikerült a hatóságoknak a tettesek nyomára bukkanni. Emiatt az ügyeket sajátos misztikum veszi körül: az MTI például a Dembinszky utcában történt robbantás hátterét és az előző évek robbantásait a Fátimai titok felcímmel taglalta. Társadalmi szempontból az ügyek további közös vonása, hogy a robbantások és a felderítésükre irányuló nyomozások sikere a szemben álló politikai tömörülések között mindig is vita tárgya volt, s e vita az 1998-as választások után csak kiéleződött. Mint több más túlpolitizálódott társadalmi probléma esetében is érzékelhető, e konfliktus önmagában most sem kecsegtet semmiféle hasznos eredménnyel, viszont elfedheti a valódi problémákat.

Nehéz - és nem is biztos, hogy igazságos - kívülállóként a rendőrséget csupán azon az alapon bírálni, mert eddig kevés eredményt tudott felmutatni a robbantások tetteseinek felderítése és a szervezett bűnözés visszaszorítása terén. A politikai indítékú cselekmények feltárása - bár mint nyomozó hatóság a rendőrség ebben is részt vesz - nem elsősorban a rendőrség dolga, hanem nemzetbiztonsági feladat. El kell ismerni azt is, hogy a bűnügyi területhez tartozó robbantások felderítése talán a legnehezebb rendőri feladat, megelőzésük pedig csak elméletileg lehetséges. A merénylet elkövetésében érdekelt és a tett végrehajtója legtöbbször nem ugyanaz a személy, sőt ha a dolog a klasszikus szabályok szerint történik, nem is ismerik egymást. Az elkövetőt semmi sem köti áldozatához, és mire az érdemi nyomozás elkezdődik, valószínűleg már az országban sem található. Ami pedig a robbantásokat és a szervezett bűnözés összefüggéseit illeti, korántsem feltételezhető, hogy minden ilyen jellegű cselekmény az alvilággal áll kapcsolatban. A bűncsoportok feltételezett konfliktusainak előterében álló robbantások számának időleges növekedése vagy csökkenése, esetleg szünetelése sem feltétlenül tükrözi a szervezett bűnözés dinamikáját. Esetleg csak az történik, hogy vitáikat csendesebb módszerekkel intézik, és a hullákat az eltűnt személyek között kell keresni. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy esetenként maga a rendőri felderítés, annak sikerei vagy kudarcai, netán szakmai ügyetlenség, fecsegés, legrosszabb esetben árulás is okozhatnak fegyveres bűnözői összecsapásokat.

H

A valóságban persze még bonyolultabb a helyzet, és nem állítható, hogy a rendőrség nem foglalkozik kellő szorgalommal a szervezett bűnözés ügyeivel. Sőt úgy tűnik, hogy a testület tevékenységének túlzottan is nagy hányada kezd e probléma köré rendeződni. Ezzel szemben súlyos aggályok merülnek fel az e területen alkalmazott titkos információgyűjtés eszközei és módszerei, de főként ezeknek az igazságszolgáltatásra, a jogbiztonságra, illetve a jogállami berendezkedésre gyakorolt hatásait illetően. Különösen akkor, ha a szervezett bűnözés megítélése túlpolitizálódott, az alkotmányos jogok és a törvények értelmezését és alkalmazását a "kreatív jogalkalmazásnak" is nevezett jogi nihilizmus kíséri, és a kormány a rendészeti szerveket, de különösen a rendőrséget egyfajta omnipotens problémamegoldó intézményként kezeli. Az általánosan ható tekintélyelvű pöffeszkedés és a hisztérikus megfelelni akarás könnyen azt az érzetet keltheti, hogy a szervezett bűnözés elleni küzdelem érdekeire hivatkozó felderítők gyakorlatilag bármit megtehetnek, ami eredményre vezet. Csakhogy az eredmény egyre gyakrabban csupán látszat, aminek áldozatai is lehetnek.

H

Nem megnyugtató az a tudat sem, hogy a titkos információgyűjtés arzenálját a nagymértékű fluktuáció következtében egyre képzetlenebb és tapasztalatlanabb munkatársak és vezetők alkalmazzák, láthatóan nagy hibaszázalékkal és elégtelen hatékonysággal. Csakhogy a selejt ez esetben is emberek sorsát jelentheti. Félő, hogy a politikailag motivált selejtgyártásban többek olyan mértékben kompromittálódnak, hogy esetleg elvtelenül is érdekeltté válnak az adott politikai kurzus bármi áron történő megőrzésében, és lojális tisztviselőkből politikai mamelukokká degradálódnak.

A rendőrségi törvényben szabályozott és belső utasításokban is meghatározott eljárási rend szerint folytatható titkos információgyűjtést a rendőrség, illetve az erre feljogosított nagyszámú szervezet a bűncselekmény elkövetésének megelőzésére, felderítésére, megszakítására, az elkövető kilétének megállapítására, bizonyítékok megszerzésére kezdeményezhet. Saját belátásuk szerint eldöntve, hogy a fenti szempontok alapján kit és miért tartanak gyanúsnak. Az igazság kedvéért persze meg kell jegyeznünk, hogy a felderítő munka ellehetetlenítésének veszélye nélkül a felderítés megindítására okot adó gyanú fogalmát elég nehéz lenne megalkotni, ezért a dolog nyugodtan tekinthető egyfajta általános felhatalmazásnak, generális klauzulának. Ennek alapján a felderítésre jogosult szerv lényegileg azt von érdeklődési körébe, akit akar. Abban kell bíznunk, hogy az elkerülhetetlen szakmai melléfogásoktól eltekintve, a valóban gyanúsakra esik a választás. De tény, nyugtalanító tény, hogy ilyen módon nem zárható ki az sem: bizonyos esetekben az válik gyanússá, akit valamely, a bűnüldözésen kívül eső okból annak szeretnének látni, vagy esetleg az nem kelti fel a gyanakvásra szakosodottak érdeklődését, akiről már az újságok is megírták, hogy lop, csal, sikkaszt, és még kutat is mérgez. (Megfeledkezve arról, hogy hatályos jogunk egyik alapelve a bűncselekmények hivatalbóli üldözése - ilyenkor szokták vérforraló cinizmussal közölni, hogy nem érkezett feljelentés, meg hogy ők nem az újságokból tájékozódnak.) És az sem lehetetlen, hogy maga a felderítő szerv teremt alapot arra, hogy gyanakodhassék. E tekintetben az olvasó nyugodtan rábízhatja magát filmélményeire és fantáziájára.

Téved azonban az, aki azt hiszi, hogy a már kihalni látszó telefonjog lépett ismét működésbe. Ez a rendszer sokkal intelligensebb. Aki akarja, és erre hajlamos, az pontosan tudja, hogy a kis- vagy nagyfőnök meg azok barátai kit szeretnének leginkább rács mögé dugni vagy legalább kompromittálni. Mint ahogy képben vannak a tekintetben is, hogy kivel vagy kikkel nem tanácsos kikezdeni, ki kivel milyen viszonyban van, és ez a körülmény miként érlelheti vagy altathatja a gyanakvást. Néha persze kiderül, hogy nem mindenki ilyen jól tájékozott, és a Karancsi-félék képesek belegyalogolni a porcelánbolt kirakatába.

H

Aki gyanúsnak minősül, arra különösebb engedélyezési procedúra és külső kontroll nélkül informátor küldhető, leplezetten kikérdezhető minden ismerőse és rokona (minek következtében azok szemében is gyanússá válik), megfigyelhető életének minden lényeges mozzanata, sőt csapdát is állíthatnak neki. Nem sorolom, hisz a lehetőségek és azok kombinációi szinte határtalanok, és a hatóságok számára elérhető információk mennyisége ma már szinte áttekinthetetlen. A többnyire számítógépre szervezett adattárak közül a jogszabály csak néhány esetet sorol fel, amely a hatóság számára engedélyhez köti az adatállományba történő betekintést, illetve abból adatok bekérését. Így, ha a nyomozó hatóság valakit két évnél súlyosabb büntetéssel fenyegetett bűncselekménnyel gyanúsít, az üggyel összefüggésben megismerheti a delikvens devizaügyeit, bank- és értékpapírtitkait, üzleti titkait, telefonjai híváslistáit, még egészségi állapotát is. Amennyiben ez nem elég, minden további feltétel nélkül, tehát pusztán azért, mert gyanúsnak találtatott, bírói engedéllyel titokban átkutatható bárki lakása, irodája, lehallgatható telefonja, hálószobája és nappalija vagy lakásának bármely helyisége, megismerhető e-mail levelezése és a számítógépén lévő teljes adatbázis.

H

Bármennyire hátborzongatók is a privátszféra intimitásaiba is behatoló állami fürkészés lehetőségei, mégis azt kell mondani, hogy szükség van rájuk. A modern államokat sújtó bűnözéstől, de különösen annak szervezett formáitól más módon aligha lehetne megvédeni a társadalmat. Amiben persze az a kihívás, hogy a társadalmat irányító tényezőknek egyúttal helyes választ kell találniuk a szabadság és a biztonság dilemmájára. Nem állítható, hogy ez most sikerült.

A titkos információgyűjtés eszközeinek és módszereinek közös jellemzője, hogy azok alkalmazásának indokoltsága, szakszerűsége és főként törvényessége a tételes jog határain belül sok tekintetben nem kontrollálható. A meglévő ellenőrzési formák és módok főként egyes, az információgyűjtés során felhasználható eszközök bevetésének alakiságaira koncentrálnak, és nem vagy csak korlátozott mértékben alkalmasak a bűnügyi felderítés törvényes feladataitól eltérő érdekek vagy célok érvényesítésének megakadályozására. Ugyanez mondható el a fedett nyomozó vagy a "vádalku" intézményével kapcsolatban is. A meglévő jogi eszközök legfeljebb a törvénysértés utólagos szankcionálásához elegendők, azonban ennek realitása éppen a tevékenység konspiratív jellege miatt erősen kétséges. Az 1997-ben elfogadott új büntetőeljárási kódex épp ezért vonta a jog uralma alá a titkos információgyűjtés egészét, megteremtve ezzel a felderítés megindítására és teljes folyamatára rálátó külső törvényességi felügyelet érvényesülésének jogi feltételeit is. Súlyosan hibázott tehát a kormány, amikor az új büntetőeljárás eme intézkedéseinek hatálybalépését halasztotta későbbre.

A jog határainak ilyen módon történő kiterjesztése lényegesen növelhetné a felderítő tevékenység kontrolljának hatékonyságát. Kár lenne azonban csak a jogi eszközök mindenhatóságában bízni. E sajátos rendőri munkának ugyanis mindig maradnak olyan lényeges, sokszor ügydöntő mozzanatai, amelyek még a legprecízebb jogi kontroll számára is elérhetetlenek, és ezért pusztán jogi eszközökkel nem teremthetők meg a felderítés alkotmányos és törvényes működésének garanciái. Ebben a szürke mezőben nyújthatna biztosítékokat a bizalmi elv érvényesítése. Olyan helyzetet kell tehát teremteni, amelyben az emberek többsége bízik abban, hogy a rendőrség még a titokban folytatott nyomozómunkája során is az alkotmányos jogokat tiszteletben tartva, törvényesen és tisztességesen jár el. Ilyen elv elfogadtatásának azonban számos feltétele van, amelynek rendőrségünk a jelenlegi politikai, államirányítási, jogi és szakmai körülmények miatt ma még nem képes megfelelni. A bizalmi elven történő működéshez a rendészeti tevékenység külső kontrolljára hivatott parlamenti, önkormányzati és egyéb szervezetek működése szintén nem elégséges. Emiatt a rendőrség a testületet ért vádakat csak önmagára vagy önvizsgálataira hivatkozva képes visszautasítani.

Ez pedig kevés.

A szerző nyugalmazott rendőr vezérőrnagy, az ORFK volt bűnügyi főigazgatója, majd 1998-ig a BM rendvédelmi helyettes államtitkára.

publikálva
2001/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk