Karóba varjút

  • 1999. október 29.

Publicisztika

Mint arról beljebb is harangozunk, van ez az öncélú problematikum, miszerint az erőszak és egyebek ábrázolása akkor gáz, ha valaki azt mondja rá, hogy öncélú.

Mint arról beljebb is harangozunk, van ez az öncélú problematikum, miszerint az erőszak és egyebek ábrázolása akkor gáz, ha valaki azt mondja rá, hogy öncélú.

Mármost a nemzeti ünnepen tévéztünk is. Láttuk egyebek mellett Kósa Ferenc Ítélet című filmjét, melyben Dózsa Györgyöt izzó trónuson, miegymás. Valamelyik közszolgálatin délután, főműsoridőben, a gyerek már az első, nonsallansszal odavetett, és egyébiránt minden tekintetben teljesen funkciótlan hullahegy láttán sírva menekült a vécébe. Érdekes, a közszolgálatit mégsem tiltották be emiatt egy percre sem.

A mű bemutatásának apropója konkrétan a forradalom lett volna. Mert ez a Dózsa voltaképpen Nagy Imre lenne, és az az ő világnagy baja, hogy most az élire álljon-e, vagy nem-e, hogy mi szükség van erre az egészre, meg hogy kivégződni tulajdonképpen távolról sem fájdalommentes dolog.

Ebben voltunk mi nagyok, az üzengetésben. Ha egy 1960 és 1990 között készített magyar filmben megjelent valami obskurus mellékalak, délceg főhős, bennfelejtett kellékes, akkor a mögött rögtön Nagy Imrét kellett sejtenünk.

Szögezzük le, Dózsa Györgynek pont annyi köze van Nagy Imréhez, mint Kovács Lászlónak. De az Ítélet nem ettől rosssz film. Voltaképpen tökmindegy, mitől rosssz film. Az a lényeg, hogy szinte minden percében karóba húznak, kerékbe törnek valakit, aki ezért keservesen ordít.

Persze, a megtorlás, na ja.

Mi ez, ha nem az öncél maga? Ha egy alkalmasint nem túl jelentős alapszervezeti filmrendező üzengetés útján akarja a világ tudtára adni, hogy ő nem olyan komcsi, mint a többi komcsi?

Mi ehhez képest a Született gyilkosok?

Kik a született gyilkosok?

Figyelmébe ajánljuk