Kazahsztán, harmadszor: Kelet ez nekünk

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1999/1. (01. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Közép-ázsiai riporterünk két év alatt immáron harmadjára járta meg Almatit, Kazahsztán volt fővárosát. És jó volt neki. Ebben talán zaklatott gyermekkora a ludas, talán az, hogy Kazahsztánban tényleg történnek dolgok. Hogy mik és miért, és miért lehet ez érdekes nekünk, magyaroknak is, arról következik most tudósítónk harmadik elmélkedése.

Közép-ázsiai riporterünk két év alatt immáron harmadjára járta meg Almatit, Kazahsztán volt fővárosát. És jó volt neki. Ebben talán zaklatott gyermekkora a ludas, talán az, hogy Kazahsztánban tényleg történnek dolgok. Hogy mik és miért, és miért lehet ez érdekes nekünk, magyaroknak is, arról következik most tudósítónk harmadik elmélkedése.

Magyarországról Közép-Ázsiába utazni nem egyszerű feladat. Pedig a jódliban erős osztrák, a lengyel, sőt a mélán rágózó jenki is sűrűn jár ide: Eurázsia csaknem minden fontos légikikötőjéből tömött gépek hozzák az utasokat. (Az Austrian Airways pénteki járata egyenesen egy alsó-ausztriai bányászbusz családiasságát árasztja.) Nem hiába. Miután a jövő század földgázüzletének ígérkező tengizi koncesszióból sikerült önkezünkkel kifúrni magunkat, a nyomorgó sógoréknak még az amerikai Chevron alvállalkozóiként is megérte beszállni. Közép-Ázsiába egyelőre kizárólag az a fajta magyar érkezik, akinek tekintete őshazakergető álmoktól ködös, és aki azt keresi, melyik ötcsillagos szálloda mellé verhetné le jurtáját. Más frontokon, például a bizniszben még mindig az a hetvenes években kialakult magyar jóléti sovinizmus domborodik, ami miatt Magyarország nemhogy nem vált regionális középhatalommá, de elvesztette a kelet-európai térségben négy-öt éve még birtokolt pozícióit is. Vagy öt évvel ezelőtt egy jeles irodalomtörténészünk szalonjában - Üzbegisztánról szólva - ilyet szólt egy kelekótya hazánkfia: "Csak nem képzelik ezek, hogy még a végén követséget nyitnak nálunk?!" Pedig képzelték, istenuccse, s miután nem sikerült nekik, megszakították velünk a frissen felvett diplomáciai kapcsolatokat. A belgáké és az amcsiké az a gyapotüzlet, amit hét éve könnyedén a magunkénak tudhattunk volna. Hiszen a térségben a kilencvenes évek elején Magyarország volt a legfejlettebb gazdasági tényező. Mármost jól tudjuk: egy gazdasági térség fejlődésének alapja az, hogy egy nálánál gyengébb térség erőforrásait tudja a maga számára kihasználni, miközben segít modernizálni azt. A magyar sznobizmus azonban történelemalakító erővel bír. Magyarország, miközben a perifériáról való elszakadást és a fejlett régiókhoz való csatlakozást prédikálja, éppen azokat a pozícióit adta fel keleten, amelyek lehetővé tették volna, hogy kellően felpörgetett gazdasággal landoljon az Európai Unióban. A gazdasági globalizáció nem szól pedig másról, mint hogy a maláj ringgit, a mongol tugrik vagy a kazah tenge éppoly fontos résztvevői a világgazdasági folyamatoknak, mint a japán jen, az angol font és a dollár. A délkelet-ázsiai és oroszországi válságok során éppen a kazah tenge viszonylagos stabilitása jelentette a tőzsdéken az egyik reménysugarat (amint azt Jaksity György is megírta a MaNcsban).

Az oroszországi válság amúgy is átértékelte Közép-Ázsia, jelesül Kazahsztán helyét a világban. Megdőlt a Szovjetuniót szétverő orosz politikai elit ama szemfényvesztő állítása, miszerint annak idején a fejlődőképes orosz gazdaság szabadult meg a zűrös perifériáktól. Jelenleg a krónikus válságövezetté vált Oroszországgal szemben Közép-Ázsia köztársaságai jelentik a stabilitást (na jó, Tádzsikisztán kivételével). Oroszországnak a térségben legfeljebb a Tádzsikisztán és Afganisztán közötti határ őrzésében van szerepe. Kérdés, hogy meddig.

Orosz bajok

Oroszország ugyanis megőrizte az egykori Szovjetunió Európában és a moszkvai mosókonyhákban soha komolyan nem vett államszövetség-jellegét, amelyben a központ széles autonómiájú vidékekkel alkudozik a hatalomról. A csecsenföldi piszkos háborúval Moszkva azt igyekezett e régiók tudomására juttatni, hogy mostantól kezdődik a centralizáló nemulass. Ám ez éppolyan balul sült el, mint Gorbacsov támadása az egykori tagköztársaságok autonómiája ellen. Csecsenföldön Oroszországot éppen Dagesztán és Ingusétia - gyakran megalázó feltételek mellett nyújtott - segítsége mentette meg a teljes vereségtől: a kaland az autonóm régiók megerősödését hozta magával. Amelyeket Oroszország gazdasági összeomlása még inkább arra sarkall, hogy az orosz föderáción kívül keressék a boldogulásukat. A krónikus válságövezetnek, Szibéria Csecsenföldjének számító Tuván kívül a végleges szakítással kacérkodik a Mingtimer Sajmijev vezette Tatársztán is. (Sőt szerkesztőségünk információi szerint lapunk régi munkáslevelezője, dr. Jeszajan P. Jeszajan jereváni fürdőkádjából kikiáltotta a lichthofba az általa elnökölt Autonóm Hátasztánt, és rögtön statáriumot is vezetett be a fürdőkádba illegálisan bevándorolt rovarokkal szemben - a szerk.) Tatársztán kapcsolatai Moszkvával olyanok, mint Budapestéi voltak Béccsel a Monarchiában: csak a hadügy, a pénzügy és a nagyköveti szintű külügyi kapcsolatok közösek, ráadásul Tatársztán számos országban tart fenn önálló képviseletet. (Végül ezt a megoldást kínálta Moszkva a csecseneknek is.) A kiválás gondolatával kacérkodik Kalmükia is; a Lebegy tábornok vezette Krasznojarszk és a teljesen elszigetelt Távol-Kelet is a lefalcolást fontolgatja. (Ha addig meg nem fagynak az ottaniak: az orosz állam összeomlását most a városok fűtési rendszerének csődje tette ismét nyilvánvalóvá.) Ha e tendenciák erőre kapnak, az Orosz Birodalom ötödfél évszázados története véget ér.

A büszke és boldog Kazahsztán

tehát már most nagyjából a FÁK legerősebb tagállama. Kábé úgy néz ki, mint Magyarország a hetvenes évek vége felé, bár Almatiban gomba módra nőnek ki a földből az ötcsillagos szállodák, a magyar zsebnek megfizethetetlen luxuséttermek és night clubok. Az egykori Szovjetuniót senki nem emlegeti itt. Birodalmi nosztalgiákról, titkos restaurációs álmokról, klánokról és maffiákról csak a borzongatni vágyó honi bulvársajtó ír. Persze itt is történnek súlyos dolgok, engem például elutazásom estéjén akart letartóztatni s némi vodkák elővezetésére rávenni a szállodámmal szomszédos rendőrőrs személyzete, de Timothy Garton Ash és más kóklerek valószínűleg hosszú esszékben írhatnák le hasonló magyarországi élményeiket a hetvenes évekből. Kirgiziában néhány ezer dollárért vásárolhatunk a kábítószer-csempészetet leleplező riportot is, általában a hatóságok félhangos röhögése közepette. Tele is van velük minden harmadosztályú amerikai napilap. De a lényeg nem ez.

Hanem ami az országban ezenkívül történik. Nemcsak az amerikai és nyugat-európai tőke beáramlása imponáló - amerikai kormánysegélyekben főként az Afganisztánnal határos és ezért frontországnak minősülő Üzbegisztán részesül -, de az is, ahogy a nyugati civil szervezetek megvetik a lábukat Kazahsztánban. Azok a szerencselovagok, akik a kilencvenes évek elején még Kelet-Európában keresték a boldogulásukat, ma errefelé húznak. Nem nehéz megjósolni, hogy (Budapest mellett) lassan Almati lesz a Soros Alapítvány legfontosabb központja. Rólunk is szól tehát e történet. Ha nem sikerül megfelelő pozíciókat biztosítanunk, Közép-Ázsia elszipkázhatja előlünk azokat az erőforrásokat, amelyeket mi a legvidámabb barakk népének kötelezően kijáró segélyként kasszíroztunk.

De rólunk szól a mese kifordítva is, hiszen nem titok, hogy a magyar nemzeti jobboldal, annak is a kungőztől mámoros része úgy tekint Kazahsztánra, mint az ottani főmufti Mekkára. Kazahsztán - amely egyébként anno a Magyarországon állomásozó szovjet haderő fő sorozási területe volt - már az ottani Kádár, Kunajev elvtárs uralma alatt arra törekedett, hogy a távoli, nyugatra szakadt kun testvérekkel különleges viszonyt építsen ki. A kazah nacionalizmus magyarbarátságát erősíti az a tény is, hogy a kazah törzsszervezetben tekintélyes pozíciót foglal el a Mazsar törzs, amely úgy tudja magáról, hogy a keleten maradt és a mongolok által legyőzött magyarok leszármazottja. Kazahsztán tiszteletbeli konzulátust tart fenn a magát a Nagykunság központjának tartó Karcagon, ahol éppen a napokban alakult meg a Kun Szövetség.

A kazah értelmiség

egyre határozottabban mutatja a hetvenes évek Magyarországának népi-urbánus ellentéteire emlékeztető törésvonalakat: a nyugatos elit mellett vígan piszmog a magát a nemzeti mitológia letéteményesének tartó szárny is. Jellemző viszont, hogy az egyik, e körökből származó barátom egy ízben súlyosan szentségelt, amiért a Uriah Heep almati koncertjén kevesebben voltak, mint Szofia Rotaru posztmoldván táncdalénekesnő - a kisinyovi Lagzi Lujzi - helyi hakniján. Ebből nemcsak az következik, hogy az oszétok és szerencsétlen jászaink sincsenek biztonságban a kazah nemzeti eszme terjedése előtt, hanem azt is láthatjuk, hogy a jelenlegi kazah értelmiség hova számítja önmagát. Kelet-Európához. Miközben az örök vetélytárs Üzbegisztán értelmisége megőrizte nyelvét és kötődését az iszlám világhoz, a kazah értelmiség orosz nyelvűvé lett - de ezzel párhuzamosan büszke arra (a szükségből kovácsolva erényt), hogy számára a Nyugat az első számú viszonyítási alap.

Fel, Nyugatra!

Ezt a Nyugatot pedig nem Törökország jelenti. Törökország, bár a kilencvenes évek elején sokan modellként állították Közép-Ázsia elé, csak Azerbajdzsánban rendelkezik pozíciókkal. Nem kis részben köszönhető ez annak a török gőgnek, amely a közép-ázsiai nyelveket és kultúrákat a török rossz, helyi változataiként kezelte. (Ekkora tahóságra még az oroszok sem vetemedtek.) Törökország ma csak az építőiparban és a járműpiacon rendelkezik kazahsztáni gazdasági pozíciókkal. (Almatiban török MAN-ok váltják fel a lerobbant Ikarusokat.) Szellemileg csak a török iszlamisták vannak jelen a kazah piacon, igaz, ők is alig. (Almatiban önálló mutációt ad ki, kazah és török nyelven, a legprofibb törökországi iszlamista napilap, a Zaman.) A liberális törökországi sajtó alig ír Közép-Ázsiáról. Törökország jószerivel nem is pályázik már többre, mint a kazah földgáz átvezetésének a jogára. Törökországot, Grúziát és Azerbajdzsánt, valamint Üzbegisztánt jelenleg szerződés köti, hogy a tengizi és a kaspi shelfben talált gázt a törökországi Ceyhun kikötőjén át vezessék ki a Földközi-tengerre. Ha ez a merész terv sikerül, akkor Oroszország és Irán egyaránt foghatja a fejét, Törökország pedig bőséges kárpótlást kap az iraki embargó okozta veszteségeiért. A kazah szénhidrogénbiznisz egyébiránt más perspektívákkal is bír. Pakisztán éppen abban a reményben támogatja a tálibok rezsimjét Afganisztánban, hogy kellő feltételek mellett Tádzsikisztánon, Afganisztánon és rajta keresztül folyjon a kazah nafta. Persze ezt a tervet már végképp nem e világi fejekben szövik.

A kazah anyanyelv és az írás

kérdése továbbra sem megoldott. Mostanában kezdődött el a propaganda a cirill betűket majdan felváltó latin írás bevezetésére. Ám az érvek gyengék: az óhajtott egységes török ábécé messzi álom csupán. A török helyesírást csak Azerbajdzsán vezette be, és használata ott sem általános. Türkménia és Üzbegisztán rendelkezik ugyan saját - a törökökétől eltérő - latin betűs írással, de a mindennapi életben rendíthetetlenek a cirill ábécé pozíciói.

A latin betűk ügye Kazahsztánban tehát reménytelennek tetszik - de emiatt aligha tör ki az országban ribillió. Nagyobb gondot jelent az a tény, hogy az ország lakosságának valamivel kevesebb, mint negyven százaléka kazah nyelvű. Az Almatiban fogható hat országos tévécsatorna közül jó esetben, ha egy ad kazah nyelvű műsort, a többi oroszul sugároz. Az orosz nyelvű, nyugatiasan élő lakosság lassan fogy, miközben a falusi kazah tömegek, Nazarbajev elnök szisztematikus telepítési politikájának hátszelével, lassan demográfiai fölénybe kerülnek. Valószínűleg ez jelenti majd a jelenlegi törékeny etnikai béke végét is. Kazahsztán kettős kultúrájú állam, ahol két nyelv, két vallás és két identitás között lavírozik a politikai vezetés.

Bár Nazarbajev a demokrata pózában tetszeleg, a

kazah demokrácia

alulfejlett. Az elnök hatalmi technikája Kádár laza diktatúrájára emlékeztet: Nazarbajev a nyugatos és a nacionalista értelmiséget, valamint az orosz bürokráciát egyaránt jóllakatva építette ki személyi hatalmát. Ami ma már erősebb, mint a diktatórikusnak kikiáltott üzbég elnök, Iszlám Karimov vagy a tőrőlmetszett türkmén diktátor, Nijazov hatalma. Nazarbajev és családja kezében iszonyatos gazdasági potenciál összpontosul. A törekvő államférfi októberben keresztülverte az elnöki hatalom hétéves kiterjesztéséről és saját ismételt jelöléséről szóló parlamenti rendeletet, és kizáratta a versenyből legveszélyesebb ellenfelét: a januári választásokra gyúr. Ha győz, akkor 2005-ig biztosan elnök marad, sőt titkos reményei szerint ő lesz a FÁK első embere is. Ambícióira jellemző, hogy az almati függetlenségi emlékmű reliefje az ő arcképével végződik, s a pletykák szerint nemsokára az egykori főváros utolsó, még a szovjet időkből maradt utcanevét Nazarbajev sugárútra változtatják. Ha valamiért, hát azért tartják őt sokan demokratának, mert szabad mozgást enged a nyugati tőkének, megtűri a nyugati civil szervezeteket - köztük a kelet felé tekintő Soros Alapítványt -, és nem támadja a szinte többségnyi orosz kisebbséget.

A kérdés csak az, hogy meddig tartható fenn mindez. Oroszország esetleges összeomlásával éppen az északi és nyugati kapcsolatok beszűkülése fenyeget; és annak sem szokott jó vége lenni, ha egy államelnöknek uralkodói ambíciói vannak.

Az olajbiznisz mindenesetre nem finnyás. Az marad.

Dobrovits Mihály

A szerző nagylelkű segítségükért köszönetét nyilvánítja a Soros Alapítvány budapesti és almati munkatársainak, különösen Amir Jelcsibekovnak.

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1999/1. (01. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk