Sándor Judit

Kegyelet és ráció

Jog a halál után
szerző
Sándor Judit
publikálva
2016/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alistair Cooke, a BBC riportere 95 éves korában hunyt el. Ismert ember volt, szép, hosszú életet élt, s hamvait a Central Parkban szórták szét. A hozzátartozók gyásza mégsem volt háborítatlan. Manhattanben ravatalozták fel a hamvasztás előtt, de ekkorra már eltávolították testéből a csontokat, és úgy hétezer dollárért el is adták őket fogászati és ortopédiai csontpótlással, implantátumokkal foglalkozó cégeknek.

Az ügy egyik főszereplője, Michael Mastromarino eredetileg csontpótlással foglalkozó fogorvos volt – aztán ő lett a ravatalozói csontlopások egyik legfőbb irányítója az Egyesült Államokban. Ebbéli igyekezetében okirat-hamisításra is vetemedett: más betegséget tüntetett fel a halál okaként az AIDS-ben elhunytaknál, vagy épp a hozzájáruló nyilatkozatokat igazította át. Mindezekért 2008-ban 58 év szabadságvesztésre ítélték. A sors különös fintora, hogy Mastromarino 2013-ban, 49 évesen csontrákban halt meg.

A köztiszteletnek örvendő BBC-riporter esete nagy hullámokat vert. A holttestek felhasználása ugyanis máig tabunak számít, s talán csak a szervátültetés nem tartozik e körbe, hisz az életmentő volta okán nemhogy elfogadottá, de követendő mintává vált a modern világban. A szövetek felhasználása viszont bonyolultabb, áttételesebb eljárás, mint a transzplantáció. Nem közvetlenül kerül a ki­emelt szerv a recipiens szervezetébe, s így nehezebb a szövetek útját követni. Az is kérdés, hogy nem veszélyezteti-e az élőket az, ha olyan pótlást ültetnek be nekik, amely például idős, tüdőrákban elhunyt halottakból illegálisan kioperált csontokból származik.

És felmerül számos etikai dilemma is. Hol a határ a kegyelet és a holttestek felhasználása között? Míg a vese, tüdő és más belső szervek kiemelése az agyhalottnak minősített személy testéből akár több beteg életét is megmentheti, elborzadunk, ha fogászati csontpótlásnál vagy kozmetikai beavatkozásnál alkalmaznak halottból vett csontot, szövetet, kollagént. De ha a vesét ki lehet venni, miért nem lehet egy kis csontot eltávolítani egy halottból?

 

Az élők szolgálatában

A holttestek kereskedelme évszázadokra nyúlik vissza. Az egyiptomi múmiák gyógyászati célú kereskedelme még a 20. század elején is virágzott. A múmiapor több gyógyszer alkotó­eleme volt, s a mezőgazdaságban használták. A holttestek felhasználása ezzel együtt is viszolygást vált ki. S nem csupán azért, mert az illegális szervkereskedelemhez, tehát bűncselekményhez kötődik, hanem azért is, mert a halál utáni csonkolás megalázó is lehet. A holttestek felhasználása a náci koncentrációs táborokban azt sugallta, hogy az áldozat végső tiszteletet sem érdemel, és utólagos hasznosításával végképp tárgyiasul a benne egykor megtestesült élet is.

Vannak persze olyan beavatkozások, melyek mára már teljesen természetesek, ilyen a kórboncolás, a halál okának megállapítása, ami az orvosi tevékenység utólagos kontrolljának is tekinthető. A boncolást pár évszázada még elsősorban bűnelkövetőkön végezték – jószerivel oktatási, illetve demonstrációs célokból. Ezt örökíti meg Rembrandt híres Anatómiai lecke című képe, mely a rablásért felakasztott Aris Kindt tetemének boncolását ábrázolja.

A büntetés és a holttest felhasználásának összekapcsolódására persze ma is tudunk példát. A kínai elítéltek szervtranszplantációs kihasználása ellen sokan emeltek kifogást; a nemzetközi nyomás hatására Kína meg is változtatta a szervátültetés szabályozását, ám a gyanú, hogy elítéltekből tesznek szert szervekre, nem csitult egy hangot sem. Kínában tavaly több mint 1600 embert végeztek ki, s úgy 100 ezer transzplantációra kerül sor évente – míg az önkéntes szervadományozások száma nagyon alacsony. Az elítéltek esetében a szervkivételt ugyanakkor sokan a bűnbocsánat részének tekintik, mondván, ezzel csökkenti bűnének súlyát az elítélt.

De ellenérzéseket válthat ki a demonstrációs célú testfelhasználás is. A plasztináció (halott­preparálás) 1977-es szabadalma óta számos Bodies Worlds kiállítást rendeztek szerte a világban, nemegyszer heves tiltakozások kíséretében. A kínai halottak preparált testét életképekbe rendező tárlat bejárta a világot. Hans Martin Sass amerikai bioetikus megvizsgálta az egyik kiállítás anyagához csatolt beleegyezési nyilatkozatokat, és nagy részüket jogilag megfelelőnek találta. Azt viszont már sokkal nehezebb utólag tisztázni, hogy a nyilatkozatok vajon valóban az érintettek szabad, befolyástól mentes elhatározásából születtek-e.

Számos szakember érvel viszont a halottak transzplantációs célú felhasználásának könnyítése mellett. Harry Edmund Emson patológus szenvedélyes hangú cikket közölt a holttestek státuszáról. Szerinte az ember csak kölcsönkapja azt a „biomasszát”, amit saját testeként birtokol – a halála után már nem rendelkezhet felette. John Harris angol bioetikus szerint a holttesteket automatikusan az élők szolgálatába kéne állítani.

 

1750 szemüveg

A holttestek jogi státusza máig is élénk viták tárgya. A halál körüli pillanatokban még egy konkrét személy megjelenését látjuk a testben, amelynek végső ellátása az elhalt életében tett nyilatkozatai alapján történik, majd a kegyeleti és közegészségügyi szempontok következnek. De kinek a joga csorbul, ha felhasználunk egy holttestet? Ha ma már általánosan elfogadott és támogatott az agyhalottaknál a szerveltávolítás, és annyi is elég hozzá, ha az illető életé­ben nem tiltakozott ellene, akkor vajon miért súlyos jogsérelem az autonómia halál utáni csorbítása, például egy olyan esetben, amikor egy halottból több szervet vesznek ki, mint amire felhatalmazást adott?

Ilyenkor a felháborodás lehet jogos, de érvekkel alátámasztani bonyolultabb dolog. Hiszen az elhunyt már nem tudja autonóm döntését érvényesíteni, érdek- és jogsérelme pedig nehezen értelmezhető. A holttest feletti rendelkezés az elhunyt legvégső akaratán nyugszik, rendszerint a hozzátartozók közvetítésén keresztül.

Tony Wilson 2013-ban megjelent, Grave Anatomy című művében a holttestek használatának 101 különböző módozatát elemzi. Köztük számos, a holttestet alkotó elemek újrahasznosítására épül, s nehéz eldönteni, hogy a mű csupán elgondolkodtató szembesítés-e az anyagszerűségünkkel, vagy valami szélsőséges környezetvédelmi röpirat. Wilson szerint ugyanis egy holttest csontozatából 1750 darab szemüvegkeretet lehetne készíteni. De van ötlete a tetem szelén-, cink-, kalciumtartalmának kivonására is. Bármennyire is meghökkentők a példák, a szerző semmiképp sem a holttestek jogosulatlan kihasználásának gondolatát veti fel. Nem mondja azt, hogy mindez a temetkezési vállalkozóval a hozzátartozók háta mögött összejátszó bűnbandák dolga lenne.

1994-ben a Perry v. St. Francis Hospital perben valaki azt sérelmezte, hogy az engedélye nélkül távolítottak el szerveket halott hozzátartozójából. De miben is áll a hozzátartozók joga? Milyen alapon kifogásolhatják az engedélyen túlterjeszkedő szervkivételt? Milyen jog fűződik a holttest érinthetetlenségéhez?

Inkább személyes, kegyeleti jog ez, mint valamiféle dolog feletti rendelkezés alapján megítélhető igény. Az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt az Elberte esetben vetődött fel hasonló panasz. A kérelmező férje autóbalesetben halt meg. A holttestet később Siguldából Rigába szállították, és amikor a kórbonctani vizsgálat után kiadták, feltűnt a hozzátartozóknak, hogy a halott lába össze van kötözve. A temetés után két évvel, egy bűncselekmény nyomozása során derült rá fény, hogy egy németországi gyógyszercég részére illegálisan távolítottak el holttestekből szerveket, szöveteket. A feleség az emberi jogi egyezmény 3. és 8. cikkének sérelmét kifogásolta, mondván, az ő beleegyezése nélkül távolították el férje testéből a szöveteket, és férjét összekötözött lábbal kellett eltemetnie. 2015 januárjában a bíróság Lettország kormányának érvelésével szemben elfogadta a feleség közvetlen áldozati státuszát, és a bíróság mind a 8., mind a 3. cikk sérelmét megállapította – tehát nemcsak a magánéleti jogok sérelmét, hanem a 3. cikkbe foglalt kínzás, embertelen, megalázó bánásmód tilalmának megsértését is. Ez azért is érdekes, mert az elhunyt megalázó körülmények közötti eltemettetése a hozzátartozó számára is jogsérelmet eredményezett. Az ítélet alkalmasint a kegyeleti jogok széles elismerésére utal.

 

A végső jószándék

A holttest még kegyeleti szempontból elfogadható használatának mértékét nehéz meghatározni, mert kultúránként, egyénenként más és más lehet elfogadott. Jobb híján vissza kell kanyarodni az elhunyt – rokonok útján közvetített – kívánságához. Ezt kell tennünk, még ha nem is lehet egyértelműen alátámasztani ezen eljárás jogfilozófiai alapjait. Az élők gyógykezelésének biztonsága és az elhunyt végakarata, valamint a hozzátartozók kegyeleti jogainak tisztelete juttat arra a végkövetkeztetésre, hogy függetlenül attól, hogy mit gondolunk a holttestek jogi státuszáról, megengedhetetlen a holttestek bárminemű titkos kihasználása.

Fiatal jogászként az egyik első ügyfelem testileg, lelkileg egészségesen és fiatalon azért keresett fel, hogy megtudakolja, hogyan biztosíthatná be, hogy az élete végén egy embertársán segíthessen a szerveivel. Neki nem volt elég a szervkiemelés elleni tiltakozás hiánya, s ezáltal a szervkiemelés esélyének a megteremtése – ő egyenesen biztosítani akarta, hogy szervdonor lehessen. Ha automatikusan biztosítjuk a test kiaknázásának e lehetőségét, épp ezen utolsó jó szándék megvalósulása elé gördítünk akadályt.

szerző
Sándor Judit
publikálva
2016/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
kegyelet
jog
halál

Kommentek

Rendezés:
  1. 3 rworse
    rworse
    2017. január 08., 20:57
    A halottak feletti döntési jogot meg kell hagyni a hozzátartozóknak - illetve a halott végrendeletének. Nem kell ezen könnyíteni akarnia orvosoknak, tudósoknak vagy akárkiknek.


    -.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

    tiszapolgári

    Nem helytelen a megbocsájthatatlan, sőt, szerintem még Gyurica se vetődne rá (vagy már volt úgy, hogy rávetődődött?).
  2. 2 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. január 08., 19:55
    megbocsájthatatlan > megbocsáthatatlan
  3. 1 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. január 08., 19:52
    Az ember a leölt haszonállatok testét is ugyanígy, az utolsó darabkákig hasznosítja, amikor a létfenntartása érdekében a szőrméből bundát, a csupasz bőrből cipőt, a csontokból szerszámot készít vagy enyvet főz.
    Az ember akkor sem különösebben szokott finnyás lenni, amikor a meghalt rokon személyes tárgyait, pláne értéktárgyait „hasznosítja”, azaz magához veszi.
    Azonban Michael Mastromarino megbocsájthatatlan bűnt követett el, az egyik legnagyobb tabunkat sértette meg, amikor megfosztotta a halottakat az őket megillető tisztelettől.
    Sajnos nagyon is valószínű, hogy ezt a tiszteletet másutt, például a magyarországi kórházakban vagy temetkezési vállalatoknál sem feltétlenül tartják be.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Betyárok, új nyilasok, neonácik
Pártot alapít a legszélsőjobb
Várhegyi Éva: Ekotrip
Cinkelt lakáslottó
Balaton-melléklet
Kis-Balaton, madármentés, fürdőélet
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Narancs

Blog

még több cikk