Kell a dili

publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lapzártánkkor már jóval több mint kétszázezren voltak, és csak Belgrádban - a vidéki városokat még nem is számoltuk. Ha forradalom lesz belőle, és miért is ne lehetne, és ráadásul nem olyan, aminek valamilyen karhatalom tesz pontot a végére, akkor ez lesz Ká-Európa legvidámabb forradalma. Ami váratlan fordulat lenne: a rendszerváltás legvidámabb forradalma a rendszert váltó Kelet-Európa (1990-től egészen idén november végéig) egyik legkilátástalanabb helyén. Mert az, amit a negyedmillió belgrádi heppeningművész most a szerb főváros utcáin elővezet, leginkább ´88-89 jelentős eseményeire emlékeztet: a Duna-tüntetésre, a Vencel téri csilingelésre meg a Fal tövében zajló dilire. Iliescu bukása után az utolsó olyan volt kommunista távozna, aki még soha senkinek nem adta át a hatalmat. Talán ezért is megy neki olyan nehezen; és talán ezért bírta elkövetni azt az ostobaságot, hogy meghamisítsa a novemberi helyhatósági választások eredményeit. Rendes volt kommunista így nem viselkedik: rendes volt kommunista megérti az idők szavát, tárgyal, részt vesz a kerekasztalon, aztán elkullog, meghúzza magát, szorgoskodik, és adott esetben visszajön. No, ez az, ami Szerbiában nem történt meg. 1990-ben a (korántsem volt) kommunisták formailag alkalmassá tették ugyan az alkotmányt arra, hogy többpárti választásokat lehessen a segítségével lebonyolítani, de ezzel vége is szakadt a dolognak. Lett helyette a Szlovénia, Horvátország és Bosznia elleni háború, háborús propaganda és virtuális egypártrendszer, nyomor meg a kollektív megaláztatások sorozata, a balkáni puha zsarnokság unalomig ismert változata (nem hiába szereti azt Slobodan Milosevic, ha Nikola Pasichoz, a két háború közti jugoszláv miniszterelnökhöz hasonlítják dalnokai).

Lapzártánkkor már jóval több mint kétszázezren voltak, és csak Belgrádban - a vidéki városokat még nem is számoltuk. Ha forradalom lesz belőle, és miért is ne lehetne, és ráadásul nem olyan, aminek valamilyen karhatalom tesz pontot a végére, akkor ez lesz Ká-Európa legvidámabb forradalma. Ami váratlan fordulat lenne: a rendszerváltás legvidámabb forradalma a rendszert váltó Kelet-Európa (1990-től egészen idén november végéig) egyik legkilátástalanabb helyén. Mert az, amit a negyedmillió belgrádi heppeningművész most a szerb főváros utcáin elővezet, leginkább ´88-89 jelentős eseményeire emlékeztet: a Duna-tüntetésre, a Vencel téri csilingelésre meg a Fal tövében zajló dilire. Iliescu bukása után az utolsó olyan volt kommunista távozna, aki még soha senkinek nem adta át a hatalmat. Talán ezért is megy neki olyan nehezen; és talán ezért bírta elkövetni azt az ostobaságot, hogy meghamisítsa a novemberi helyhatósági választások eredményeit. Rendes volt kommunista így nem viselkedik: rendes volt kommunista megérti az idők szavát, tárgyal, részt vesz a kerekasztalon, aztán elkullog, meghúzza magát, szorgoskodik, és adott esetben visszajön. No, ez az, ami Szerbiában nem történt meg. 1990-ben a (korántsem volt) kommunisták formailag alkalmassá tették ugyan az alkotmányt arra, hogy többpárti választásokat lehessen a segítségével lebonyolítani, de ezzel vége is szakadt a dolognak. Lett helyette a Szlovénia, Horvátország és Bosznia elleni háború, háborús propaganda és virtuális egypártrendszer, nyomor meg a kollektív megaláztatások sorozata, a balkáni puha zsarnokság unalomig ismert változata (nem hiába szereti azt Slobodan Milosevic, ha Nikola Pasichoz, a két háború közti jugoszláv miniszterelnökhöz hasonlítják dalnokai).De ezek az idők, lehet, most véget érnek.

Lapzártánkkor talán már útnak indultak Belgrád felé azok a nisi egyetemisták, akik rendőrségi jegyzőkönyveket visznek gyalog Belgrádba (240 kilométer), hogy megmutassák őket az Elnöknek. Az Elnök ugyanis azt találta mondani, hogy hamisításokról márpedig nem tud. Az említett jegyzőkönyvek igen. A nisi városi bíróság érvénytelenítette a helyhatósági választásokat érvénytelenítő (azaz a hamisításokat szentesítő) határozatot. Nisben minden jel szerint ellenzéki polgármester lesz, és lehet, hogy Belgrád sem ússza meg; a hatalom engedni kényszerül. És ez fényes perspektívákkal nem kecsegteti.

Mert nem csak arról van szó, hogy negyedmillió embert még Milosevic, a balkáni társadalomtechnológia zsenije sem tud szétlövetni, megverni, bezárni (legalábbis nem így, egyik napról a másikra; ilyen munkát csak hosszabb határidővel vállal), hogy erre talán még az ő hű rendőrsége sem lenne képes. Az úgynevezett nemzetközi közösség is elkezdte nagyon nem szeretni őt. Az EBESZ megfigyelőket küld Jugoszláviába, akiknek - a szervezet történetében eddig példa nélküli módon - nem a szavazócédulák leadását, hanem utóéletét kell megfigyelniük; és ajánlásaikat sem az EBESZ-ből már rég kinézett Jugoszláviának, hanem - jól értsük - az Egyesült Államoknak kell megtenniük. Közben az EU-csúcson csúnyán megfeddik Szerbiát (és Horvátországot) a sajtószabadság csorbításáért, valamint nyilatkozatban szögezik le, hogy Boszniának egységessé kell válnia. Közben Vuk Draskovic meg egy Vojin Dimitrijevic nevű jogászprofesszor Genfben tárgyalnak John Kornblummal, az amerikai elnök balkáni különmegbízottjával. Az ellenzék minimális követelésének teljesítése, a csalás visszacsinálása nélkül Milosevic a gazdasági és politikai karantén visszaállítására számíthat. Meg arra, hogy a szerb pozíciók jelentősen meggyengülnek Boszniában. Hogy a közvélekedés által amúgy is vereségként felfogott daytoni rendezés még rosszabbra is fordulhat - erre Michael Steiner, az ENSZ boszniai különmegbízottjának, Carl Bildtnek a helyettese célzott.

De a szerb ellenzék most már egyre többet akar (a több mint három hete tartó tüntetéssorozat elején csak azt kérte: Milosevic fogadja el a vereséget). Azt például, hogy a jövő májusi szerbiai parlamenti választások nemzetközi felügyelet alatt folyjanak. Meg hogy Milosevic benézhetne Hágába is. Hátha ott tartják.

Ha Milosevic addig ügyeskedik is, hogy megússza azt, ami Szerbiában zajlik, a mostani események mindenképpen forradalomnak számítanak. A szerbek civilizáltan, kitartóan, fegyelmezetten - végső soron roppant szimpatikusan - mondták ki, hogy elegük van. Az, ami Belgrádban történik, talán csak Prágához hasonlítható, itt az ideje, hogy Magyarországon (is) árnyaltabban alkossanak véleményt róluk.

Azt a kommunistát, aki legutóbb lövetni próbált a távozását követelőkre, egy Daciából rángatták ki nem sokkal utána; későbbi sorsa ismeretes. Milosevic most talán rendes kommunista módjára fog viselkedni. Májusig még meghúzza magát, aztán elkullog: ha ügyes, még Hágát is megúszhatja. Azok meg, akiknek kételyeik vannak azokkal kapcsolatban, akik utána jöhetnek, gondoljanak 1990 májusának Magyarországára.

publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk