Kettős leléptetés

  • 1999. április 15.

Publicisztika

Kettõs leléptetés

Túlságosan is kézenfekvõ dolog a Nemzeti Színház építése körül kerekedõ háborúságot színházi metaforákkal megközelíteni - úgymint sokfelvonásos tragikomédia, színház az egész világ, és színész benne minden ember satöbbi -, de ez a nyelv tûnik a legalkalmasabbnak. Szóljon, akinek nincs olyan érzése, hogy õ a közönség, befizette a jegyárat (közadakozott Gobbi Hilda szavára, márciusonként lerótta adóját), minek fejében a komédiások kapitális abszurd elõadást produkálnak neki, lehetõleg úgy, hogy õ abból árva mukkot se értsen, viszont kötelezõdjön el érzelmileg, tapsoljon és fütyüljön hevesen.

A lapzártánkig utolsó felvonásban a fõváros - amely még az elõzõ kormánynak ajándékozta az Erzsébet téri telket a Nemzeti Színház felépítése céljából - úgy értelmezte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma legutóbbi lépését, mintha a kormányzat eleve nem is akarna megállapodni a belvárosi gödör eltüntetésérõl és egy városligeti gödör kiásásáról, hanem újabb és újabb cikcakkjaival csak azt szeretné elérni, hogy a tárgyalások a fõváros miatt szakadjanak meg. Ha ez volt a cél, akkor kipipálhatják, hiszen Demszky Gábor bejelentette, fölállnak az asztaltól, mert a kormány csak színleli megállapodási, sõt színházépítési szándékát. A fõpolgármester ezt arra alapozta, hogy a minisztérium által megfogalmazott legújabb feltételrendszer visszalépést jelent a korábban mindkét fél által elfogadottakhoz képest. Akkor pedig nincs mirõl tárgyalni, ti borítottátok fel az asztalt, mutogatnak a 4-es metróper elsõ fokú nyertesének önbizalmával a Városházáról a Szalay utcába. De, de, tárgyaljunk még, mondogatják arcukra erõltetett mosollyal miniszterük távollétében az ottani ifjú államtitkárok.

E ponton kellene a közönségnek tüzetes vizsgálat alá vennie azokat a papírokat, amelyeket a politikusok lobogtatnak - van ugye egy 24 pontos verzió (a fõváros szerint közösen dolgozták ki, a minisztérium másképp emlékszik), egy 7 pontos verzió (ezt Demszky azzal a záradékkal írta alá, hogy csak a 24 ponttal együtt érvényes, Hámori miniszter pedig Demszky záradéka fölött írta alá), és van egy 17 pontos verzió (amit a fõváros elfogadhatatlannak talált) -, de ezeket még itt is, pláne egy tévétudósítás perceiben képtelenség részletekbe menõen összevetni, marad hát a színház: ki alakít hitelesebben. Ez pedig nemcsak a szereplõktõl függ, hanem attól is, ki nézi. És bármit mondanak, egyre inkább olyan párviadalhoz kezd hasonlítani a dolog, ahol az egyik hõs maga vesz részt a harcban, a másik meg csak a segédeit küldi oda (Orbán Viktor már a kezdet kezdetén közölte, nem tárgyal Demszkyvel, forduljon Hámori József miniszterhez bizalommal). Mindkettõ le akarja gyõzni a másikat, mindkettõ a másikra akarja hárítani a felelõsséget a kudarcért, ez egyértelmû. De az is egyértelmû, hogy a miniszterelnök kezdte, aki - miután hagyta, hogy beosztottjai hónapokig összevissza beszéljenek - nyilvánvalóvá tette: szó nem lehet arról, hogy a Magyar-Horn-alapra építsenek Nemzeti Színházat. Orbán Viktor számára érezhetõen az az elsõdleges, hogy az ne épüljön meg, a csereépület pedig - ami Schwajda György kormánybiztosnak sokkal fontosabb, mint neki - leginkább csak Demszky pofozásának eszközeként érdekli. De a homokzsák visszaüt. A publikum meg visszakérheti a jegy árát, nem erre fizetett be.

Figyelmébe ajánljuk