Egy kérdőíves felmérés során 1995-ben a magyar felnőtt lakosság 23 százaléka értett egyet azzal a kijelentéssel, miszerint "Jézus Krisztus keresztre feszítése a zsidók megbocsáthatatlan bűne", és a felnőtt magyarok 17 százaléka gondolta úgy, hogy "a zsidók szenvedése Isten büntetése volt". Egy pár évvel korábbi másik felmérésből pedig az derül ki, hogy a mai magyar egyetemisták 42 százaléka szerint nem antiszemita az, aki "úgy véli, hogy a mai zsidókra is háramlik felelősség Krisztus meggyilkolásáért". Úgy látszik, egy egyházfői üzenet valahol félúton elakadt. Ezekhez a többségükben katolikus, többnyire mélyen vallásos, templomjáró emberekhez harminc év alatt jutott el hiteles forrásokból annak a híre, amit a II. Vatikáni Zsinat már 1965-ben kimondott: a zsidók nem felelősek Krisztus szenvedéseiért, "Krisztus mérhetetlen szeretetből és önként vállalta szenvedését és halálát", és nem szabad "úgy szólni a zsidókról, mintha kárhozatra szánta és megátkozta volna őket Isten, és mintha ez a Szentírásból következnék" (Nostra Aetate).
Ha ebből az esetből kell következtetnünk a vatikáni állásfoglalások normális terjedési sebességére, akkor sajnálhatjuk csak igazán, hogy oly sokáig késett, és csak most látott napvilágot az a dokumentum, amely a katolikus egyháznak a második világháborús zsidóüldözésekért való felelősségét tárgyalja.
Az Emlékezünk: elmélkedés a Soáról című dokumentum tizenegy évig készült és kb. tíz gépelt oldalt tesz ki. Olyan szöveg ez, mint amilyet általában szövegező bizottságok írnak, és amit avatott szövegező körökben úgy hívnak: kiegyensúlyozott. "Az igazat mondja, de nem a teljes igazat" - kommentálta a dokumentumot Robert R. Rifkind, az American Jewish Committee, a legbefolyásosabb amerikai zsidó szervezet elnöke; "a francia, német, magyar és lengyel püspökkari konferenciák nyilatkozatai messzebb mentek, mint a vatikáni irat" - nyilatkozta David Rosen rabbi, az Anti-Defamation League nevű régi és nagy tekintélyű nemzetközi szervezetnek a Vatikánnal való kapcsolatokért felelős tisztségviselője; "túlontúl óvatos, nagyon tartózkodó és diplomatikus" - mondta Richard McBrien, a University of Notre Dame neves teológiaprofesszora, aki azt is megjegyezte, ha a dokumentumot nem a bizottság, hanem maga a pápa írta volna, akkor sokkal erősebb hangon szólna. S valóban: II. János Pál, az első pápa, aki felkeresett egy koncentrációs tábort, és imádságot mondott egy zsinagógában, a zsidó-keresztény viszonyról meg az antiszemitizmusról való megnyilatkozásaiban sokkal erőteljesebben és egyértelműbben fogalmaz, mint a vatikáni dokumentum. Ez nyilván nem véletlen, hiszen a lengyel pápának személyes élménye a zsidók - köztük jó barátok - elhurcolása Lengyelország német megszállása idején, és a hatvanas években krakkói érsekként azt is megélte, hogy hogyan használta ki cinikus módon az antiszemita érzületeket a kommunista diktatúra. II. János Pál meglehetősen erős nyelvet használt teológiai szempontból érzékeny kérdésekben is - kimondta például, hogy akik Jézus zsidóságát elhanyagolható történelmi véletlennek tekintik, rossz szolgálatot tesznek az egyháznak, és kijelentette, hogy az antijudaista teológia az Újszövetség téves és igazságtalan értelmezésén alapul -, a holocaustot pedig egyenesen "irtózatos bűnnek", a rasszizmust az Isten teremtette ember legbensőbb identitása megtagadásának, a Soát a történelem lemoshatatlan szégyenfoltjának nevezte, és - többek között a vatikáni dokumentumhoz írott kísérőlevelében - lelkiismeret-vizsgálatra, felelősségvállalásra és bűnbánatra szólított fel minden hívőt a múltbéli eltévelyedésért és a hithez való hűtlenségért. Nos, talán éppen a pápai szavak keltette fokozott várakozás is magyarázza a vatikáni dokumentum miatti csalódást. A szöveg nem mond sok újat annak, aki valamennyire is követte az elmúlt évtizedek egyházi megnyilvánulásait a kérdésben. Megismétli és megerősíti az antijudaista teológiai nézetek elutasítását, kinyilvánítja az antiszemitizmus valamennyi formájának elfogadhatatlanságát és a keresztényi felelősségvállalás követelményét.
Az ördög azonban - ha egy vatikáni szöveg kapcsán ilyesmit egyáltalán szabad mondani - itt is a részletekben rejlik. Két nagy kérdés körül zajlanak viharos csaták évtizedek óta a kereszténység és a modern antiszemitizmus viszonya kapcsán - és a vatikáni dokumentum mindkét kérdést felteszi. Az első az, hogy vajon van-e folytonosság a hagyományos keresztény antijudaizmus és a gyilkos 20. századi antiszemitizmus között, a másik pedig, hogy terheli-e politikai és erkölcsi felelősség az egyházat és az egyház vezetőit a keresztény egyházak viselkedéséért a második világháború időszakában. Ami az első kérdést illeti, a dokumentum - anélkül, hogy a vallási eredetű antijudaizmus létét tagadná - a teljes diszkontinuitás álláspontjára helyezkedik: "A Soa egy teljességében modern, újpogány rezsim műve volt. Antiszemitizmusának forrásai a kereszténységen kívül fakadtak" - mondja -, és ez alapjában igaz is, hiszen a fajelméleti antiszemitizmus tényleg mindenben ellentmond az emberi nem egységét és minden egyén egyenlő méltóságát hirdető keresztény tanításnak. (Az persze más kérdés, hogy a fajelméleten innen létezett egy modernnek nevezhető - hogy Bibó Istvánt idézzem - "egyházias antiszemitizmus, amely az egyház megszabta elvi és gyakorlati határok között a zsidók hátrányos megkülönböztetését sem ítélte el", és ebbe a megkülönböztetésbe belefért a zsidók állampolgári jogainak megcsonkítása.) A nagy kérdés azonban az, hogy az évezredes keresztény antijudaizmus nem készítette-e elő a talajt a gyilkos, fajelméleti antiszemitizmus számára: "A keresztények közötti zsidóellenes érzületek nem tompították-e a keresztények érzékenységét, nem tették-e őket egyenesen közömbössé, amikor a nemzetiszocialisták hatalomra jutásuk után nekikezdtek a zsidók üldözésének?" - teszik fel a dokumentum szerzői is a kérdést. A kérdés erős, a válasz azonban elmarad: az emberek attitűdjeit, gondolkodásmódját oly sokféle tényező befolyásolja - lamentálnak a szerzők -, hogy minden esetet külön kellene megvizsgálni.
A felelősség kérdésében még tátongóbb a válaszhiány hagyta űr. Úgy tűnik, a vatikáni munkacsoport mintha inkább hajlana az egyszerű keresztények, mint az egyházi intézmények és személyiségek felelősségének elismerésére. A zsidómentő bátor keresztények méltatása után a szöveg elmarasztalja a passzívakat és közömbösöket, mondván, az általuk "tanúsított szellemi ellenállás és a konkrét tettek nem voltak olyanok, mint ami Krisztus követőitől elvárható lett volna", azonban az egyház kollektív megnyilatkozásairól, egyházi vezetők magatartásáról, a Vatikán és az egyházfő cselekedeteiről (vagy azok hiányáról) és - ha van - a reájuk háramló felelősségről a dokumentumban szinte szó sem esik. XII. Pius pápa neve kétszer fordul elő a szövegben, mindkétszer csak abban a defenzív összefüggésben, hogy zsidó vezetők is elismerték életmentő aktivitását a világháború után. Ennél azonban itt többre lett volna szükség, hisz éppen XII. Piusszal szemben hangzott el a legtöbbször a bűnös passzivitás - sőt a csendes kollaboráció - vádja: emlékezzünk csak Rolf Hochhut nagy hatású darabjára, A helytartóra. "Mindezek csak az első lépések, céljuk csupán a színdarab által ébresztett benyomások korrigálása - hárította el a heves ellenvetéseket, amelyek a dokumentumnak XII. Pius szerepével foglalkozó részét érték, William Keeler bíboros, baltimore-i érsek -, most végre megindulhat a vita és a kutatás." Hozzátehetjük: különösen akkor, ha a Vatikán végre megnyitja a korszak iratait őrző levéltárakat.
Mindazonáltal, bármennyire jobb lett is volna, ha a szövegben több a történelmi önvizsgálat és kevesebb a mérlegelés meg az egyensúlyozó politika, fel kell tennünk a kérdést: a történelmi igazságok kinyilvánítását, szentesítését kell-e valójában várnunk nagytekintélyű intézmények autoritatív megnyilatkozásaitól - vagy inkább valami mást?
Azt hiszem, elsősorban valami mást. A vatikáni dokumentum üzenete egyértelmű: a keresztény számára mindenfajta antiszemitizmus bűn, amiért bűnbánattal tartozik. Sőt, bűnt követett el akkor is, amikor nem követte a hit parancsát, és nem állt ki az üldözöttek mellett. "Ez a dokumentum több mint bocsánatkérés - mondta a szövegezést végző bizottság vezetője, Edward Cassidy bíboros -, ez bűnbánati aktus." Hogy mennyiben tett eleget az egyház, az egyházi vezetők és a hívek a hit parancsának a múltban - ez történelmi kérdés, amely körül még biztos sok vita zajlik majd. Ahhoz azonban többet nem férhet kétség, hogy az Elmélkedés megjelenése óta valamennyi katolikusnak tudatában kell lennie annak: nincs módja mérlegelni, van-e a zsidóellenességnek - és a rasszizmusnak általában - olyan foka vagy formája, amely még elfogadható lehet a keresztény ember számára. Nincs ilyen - és ennek kijelentése a vatikáni dokumentumnak olyan gesztusa, amelynek nemcsak teológiai és erkölcsi, hanem gyakorlati jelentősége is van. Az persze nem várható, hogy a vatikáni állásfoglalás hatására egy csapásra megszűnik a vallási gyökerű és a többi antiszemita előítélet a katolikus hívők körében. Általában véve: kár lenne hitegetni magunkat azzal, hogy felvilágosítás, meggyőzés, nevelés, politikai és erkölcsi állásfoglalások révén megszüntethető a bármiféle előítéletesség - különösen ha olyan évezredes előítéletekről van szó, mint a zsidóellenesség. Mégsem mindegy, hogy mi áll a világi és felekezeti tankönyvekben, hogy mit mondanak azok, akik tekintéllyel bírnak a társadalomban. Ezeknek a megnyilatkozásoknak az a feladatuk, hogy kijelöljék a legitim és illegitim, a szalonképes és szalonképtelen nézetek és hiedelmek határait. Az emberek nem szívesen hangoztatnak olyan véleményeket, amelyekről azt hiszik, hogy azokat a számukra mérvadó körök, intézmények és személyiségek elutasítják. Ha ez az elutasítás kemény és tartós, van rá esély, hogy ezek a nézetek lassanként kikopnak a nyilvánosságból, visszasüllyednek a magánhiedelmek szintjére, és még itt is csak egyre óvatosabban és ritkábban adnak hangot nekik. Így van ez az antiszemita előítéletekkel is: az antiszemitizmus társadalmi súlya a mintaadó elit magatartásának függvénye. Ahhoz, hogy antiszemita politikai erők komoly befolyásra tegyenek szert, mindenkor arra volt szükség, hogy a társadalmi elit egy része aktívan hirdesse, egy másik része pedig legalábbis elfogadja, vagy politikailag felhasználhatónak vélje az antiszemita előítéleteket. Ismeretesek azok a történelmi helyzetek, amelyekben a lapuló antiszemiták hirtelen felfedezték, hogy amit addig csak otthon mertek mondani, tekintélyes közszereplők által nyilvánosan felkínált politikai áruvá vált. De lehetséges olyan helyzet is, amelyben sok antiszemitának csalódással kell nap mint nap tudomásul vennie, hogy nézeteit, érzületeit és indulatait a legitim és illegitim vélemények közötti határokat meghúzó tekintélyes intézmények és a mintaadó elit minden adandó alkalommal, egybehangzóan és hangosan elutasítja. Az Elmélkedés megjelenése egy lépés ebbe az irányba. Most már csak az lenne a fontos, hogy az üzenet eljusson a magyar társadalomnak ahhoz a bizonyos, néhány fejezettel és évtizeddel lemaradt ötödéhez is.
A szerző szociológus az ELTE Szociológiai Tanszékén.
