Krizsán Andrea: Késrátétel (A romák iskolai szegregációjáról)

publikálva
1998/40. (10. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szeptember 3-án egy ámokfutó tanárnő, Kerényi György szavaival élve, "végigkaszabolt" nyolc kisiskolást és három tanárt Hajdúhadházon (MaNcs, szeptember 10.). Az eset különlegessége nemcsak az ámokfutásban rejlik, hanem abban is, hogy valamennyi gyermek cigány volt, és valamennyien a Szabó Gábor utcai tagiskola cigány felzárkóztató osztályaiban tanulnak. Nem utolsósorban az elégedetlenkedő cigány szülők megmozdulása és a felsorakozó cigány szervezetek nyilatkozatai hatására, joggal tehetjük fel a kérdést: vajon nem merítik-e ki a szegregáció fogalmát az efféle cigány felzárkóztató osztályok, sőt (tag)iskolák?

Szeptember 3-án egy ámokfutó tanárnő, Kerényi György szavaival élve, "végigkaszabolt" nyolc kisiskolást és három tanárt Hajdúhadházon (MaNcs, szeptember 10.). Az eset különlegessége nemcsak az ámokfutásban rejlik, hanem abban is, hogy valamennyi gyermek cigány volt, és valamennyien a Szabó Gábor utcai tagiskola cigány felzárkóztató osztályaiban tanulnak. Nem utolsósorban az elégedetlenkedő cigány szülők megmozdulása és a felsorakozó cigány szervezetek nyilatkozatai hatására, joggal tehetjük fel a kérdést: vajon nem merítik-e ki a szegregáció fogalmát az efféle cigány felzárkóztató osztályok, sőt (tag)iskolák?

A válaszadáshoz először megvizsgálom, hogy mit értünk szegregáció alatt, és hogy miért elítélendő ez a jelenség; azután elhatárolom az oktatásban megjelenő kisebbségi elkülönülés egy másik formájától, a kisebbségi tannyelvű osztályoktól, iskoláktól. Azt próbálom bebizonyítani, hogy Hajdúhadház annyira a szegregáció esete volt, hogy jobban már nem is lehetne az.

A szegregáció klasszikus példája az amerikai feketék elkülönítése volt a rabszolgaság eltörlése után. Érdemes ezért körülnézni az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának háza táján. Eme intézmény két olyan ítéletet hozott, amelyeket a szegregáció elleni harc mérföldköveinek tekinthetünk: az egyiket a Plessy v. Ferguson- (1896), a másikat a Brown v. Board of Education-eset (1954) során. A Plessy-eset egy nyolcadrész fekete utasról szól, aki 1892-ben Louisiana államban, egy vasúti kocsiban egyszerűen szeretett volna (a látszatnak megfelelően - hiszen fehérnek tűnt) a fehérek számára kijelölt utastérben utazni. Ezt a kalauz megakadályozta, sőt a tiltakozó Plessyt börtönbe is zárták. E perben fogalmazták meg először az "elkülönítve, de egyenlően" doktrínát. Az ítélet szerint nem megy az egyenlőség rovására, ha feketék és fehérek, a törvény által szentesítve, elkülönítve utaznak, járnak iskolába és így tovább, amennyiben az adottságok (a vasúti kocsi, az iskolaépület, a tanerő képzettsége) egyenlők, azonos szintűek. A peranyag legfontosabb része Harlan bíró ellenvéleménye, amelyben már ekkor megfogalmazódtak a szegregáció körüli alapvető gondok. Harlan megpróbálta szociális kontextusba helyezni az elkülönítést szentesítő törvényt: az egyenlő, de elkülönített bánásmódot előíró törvények valós célja nem az egyenlőség szentesítése, hanem a feketék alacsonyabbrendűként való megbélyegzése és a fehérektől való távol tartása. Harlan egyszerű érvvel támasztotta alá ezen állítását: "ezt mindannyian tudjuk" - a társadalom így fogja fel ezt a rendelkezést. Így fogják fel a fehérek (és egyet is értenek vele, ha ezt be nem is vallanák), és így fogják fel a feketék is, akik a "szolgaság stigmáját" (badge of servitude) viselik. Ez a jogszabály, érvelt Harlan bíró, szabadságukban korlátozza a polgárokat. A feketéket megakadályozza abban, hogy a fehérek kocsijába üljenek, a fehéreket megakadályozza abban, hogy a feketék kocsijába üljenek. És ha ez talán még indokolható is lenne, azt mindannyian tudjuk - így Harlan -, hogy a fehérek egyáltalán nem akarnak a feketék kocsijába ülni. Ezért a korlátozás csak az egyik csoportot korlátozza szabadságában, pusztán faji alapon. Ami az Egyesült Államok alkotmánya és Harlan bíró szerint - elfogadhatatlan.

Ennek ellenére az amerikai feketéknek közel hatvan évet kellett várniuk a fordulatra, amit végül 1954-ben a Brown-ügy hozott meg. Ekkor az iskolai szegregáció miatt négy állam, Kansas, Dél-Carolina, Virginia és Delaware panaszosai együtt fordultak bírósághoz, hogy aztán a legfelsőbb bíróság először cáfolja meg az "elkülönítve, de egyenlően" doktrínát. A perben olyan szegregált iskolákról volt szó, amelyek adottságaik szempontjából egyenlőnek mutatkoztak. A Brown-ügy előtt ugyanis többször előfordult, hogy a bíróság megállapította ugyan az egyenlőség hiányát, de az "elkülönítve, de egyenlően" doktrínát nem kérdőjelezte meg. Ezekben az esetekben a fekete tanulók nemcsak hogy elkülönítetten tanultak, de iskoláik adottságai gyengébbek is voltak a fehérekéinél. A Brown-eset viszont bebizonyította, hogy hiába egyenlők adottságaikban a feketék és a fehérek számára fenntartott iskolák, hiába kapnak a fekete és fehér gyermekek egyenlő juttatásokat, az elkülönítés önmagában is egyenlőtlenséget szül. Vagyis az "elkülönítve, de egyenlően" elv tarthatatlan, hiszen a "de" ellenére is egyenlőtlenséghez vezet.

Az érvelés - akárcsak Harlan bíró különvéleménye - szintén a társadalmi kontextusban kereste a magyarázatot. A bíróság szerint a szegregáció már önmagában, függetlenül attól, hogy a külön iskolák adottságai egyenlők-e, megfosztja az elkülönített feketéket az egyenlő esélyektől az oktatásban. Márpedig, szólt az érvelés, az oktatás a modern demokratikus állam egyik legfontosabb feladata, megfelelő szintje nélkül a jó állampolgár kötelezettségeit nem tudja ellátni. Ha az állam vállalta, hogy állampolgárait oktatásban részesíti, ezt egyenlően kell biztosítania mindenki számára. Az, hogy egyformán nagyok a tantermek, egyformán jó állapotban vannak az iskolaépületek, hogy a tanárok képzettségi szintje azonos, hogy ugyanazt a tananyagot tanítják, hogy ugyanannyi gyerek jut egy tanárra a feketék és a fehérek számára fenntartott iskolában, mondja a bíróság, önmagában még nem elég. Valami sokkal kevésbé megfoghatóról van itt szó, ami anyagiakban nehezen írható le, mégis egyenlőtlenné teszi az elkülönített iskolákat. Arról, hogy a gyermekek faji alapon való elkülönítése más hasonló korú és képességű gyerekektől az alacsonyabbrendűség érzetét kelti a fekete gyermekekben. Az ezt szentesítő oktatáspolitikát általában úgy interpretáljuk, mondja ki a döntés, mint a feketék kisebbrendűségének megpecsételőjét. Az üzenet, ami a szegregált iskolák létében rejlik - "ti azért vagytok külön, mert alacsonyabbrendűek vagytok" -, meghatározza a kisebbséghez tartozó gyermek motivációját, rossz hatással van mentális és tanulmányi előmenetelére. A szegregált oktatás attól fosztja meg a kisebbségi gyermekeket, amit az integrált oktatásban megkaphatnának: az önbecsülésüktől. A faji alapon szegregált iskolák tehát eredendően egyenlőtlenek, a közoktatás esetében az "elkülönítve, de egyenlően" doktrína elfogadhatatlan - mondja ki a Brown-döntés.

E két esetben a szegregációt elítélő érvek a faji semlegesség követelményéből indultak ki. Azóta a fajsemleges állam elképzelését számtalan támadás érte. Manapság viszonylag kevesen kérdőjelezik meg a megerősítő intézkedések (affirmative action) szükségességét. A két történelmi fontosságú döntésben elhangzott érvek ma már csak kiindulási pontot jelentenek (vagy kellene hogy jelentsenek), igazságukat megkérdőjelezni jobb helyeken legalábbis illetlenség. Tanulságuk az, hogy a szegregáció eredendően elfogadhatatlan, és különösképpen az az oktatásban. Ha valaki mégis etnikai vagy faji alapon elkülönített osztályokat, iskolákat akar létrehozni, annak jó oka kell legyen rá, és minden esetben el kell tudnia határolni az elkülönítést a szegregáció leghalványabb gyanújától is.

A fajsemlegességtől való elmozdulást s így a megerősítő intézkedések érdekében szükséges etnikai vagy faji hovatartozás szerinti besorolást indokolni kell. A kérdés az, hogy tehetünk-e különbséget az állampolgárok között etnikai vagy faji hovatartozásuk alapján. Valamint: ha ezt tesszük, akkor nem sértjük-e meg a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, ezúttal a fehérekre nézve? Ronald Dworkin amerikai liberális jogfilozófus szerint nem a faj az egyetlen velünk született tulajdonságunk, amelynek alapján a törvények, rendeletek besorolnak bennünket. Az oktatásban az okosabb gyermek például (csak azért, mert okosabb) sokszor előnyösebb helyzetben van - amin nem is háborodunk fel. A faji alapon történő kizárással az a baj, hogy van egy, a többi besoroláshoz képest eltérő aspektusa is: nem pusztán instrumentális, hanem magában hordozza a besorolt és kirekesztett faj iránti lenézést és sajnálatot is. A faj alapján történő kirekesztés, mondja Dworkin, önmagában sértés, hiszen hordozója e sajnálatnak és lenézésnek. Amikor mégis faji alapú besorolás alkalmazása mellett döntünk, ettől a sértő és lenéző tartalomtól kell a faji, illetve etnikai kategóriát megfosztanunk. Ha nem hordozza ezt a jelentést, akkor ugyanolyan kategóriának számít, mint bármely másik besorolásra használt kategória, és használható a megerősítő intézkedések alapjaként. Az, hogy a fekete felvételiző más elbírálás alá esik, mint a fehér, semmilyen lealacsonyító értelemmel nem bír a fehér diákra nézve.

Mielőtt visszatérnénk a hajdúhadházi esethez, két alapvető különbséget szeretnék megjelölni a kisebbségi tannyelvű és a szegregált iskolák között. Először: a kisebbségi tannyelvű iskolákba a gyermekek kizárólag önmeghatározás, illetve szüleik önmeghatározása folytán kerülnek. A szülő dönt arról, hogy gyermekét, annak kisebbségi identitását védendő, a kisebbségi iskolába adja, vagy az identitás ápolását házi feladattá minősítve, inkább a magyar iskolába küldi. Ez utóbbi esetben, és ez a második alapvető különbség szegregált és kisebbségi tannyelvű iskolák között, mivel a gyermeken nincsenek látható jelei kisebbségi mivoltának, ha egy kicsit nehezebben is (az esetleges nyelvi nehézségekre gondolok), de nagy valószínűséggel pont olyan státusú diák lesz, mint az összes többi. A döntést a kisebbségi hovatartozásról egyedül a kisebbségi szülő, illetve gyermek hozza meg.

Vizsgáljuk most meg a hajdúhadházi felzárkóztató osztályokat a fentiek fényében. Tekintve, hogy a cigányság meglehetősen alacsony presztízsű csoport, ami a történelemből, a csoport hátrányos helyzetéből és a többség előítéletes magatartásra való hajlamából adódik, és tudva, hogy a cigányok elleni diszkriminációnak immár hagyománya van Magyarországon, e csoport tagjainak bármiféle elkülönítését legalábbis gyanakvással kell kezelnünk. Akárcsak az amerikai feketék, az ő esetükben is nagy a valószínűsége annak, hogy az elkülönítés a szabadság egyoldalú korlátozását célozza, és nem a magyar gyermekeket fogja kitiltani a cigány osztályból, hanem inkább a cigány gyermekeket a magyar osztályból. Ha mégis elkülöníteni szeretnénk, akkor arra jó okunk kell legyen. Indoklásra szorul egyrészt az elkülönítés célja, másrészt az eszközök, amelyekkel a célt meg szeretnénk valósítani.

Mivel alkotmányunk nemcsak a hátrányos megkülönböztetés tilalmát tartalmazza, de az esélyegyenlőség megvalósítása érdekében pozitív lépéseket is szorgalmaz, az állam etnikai semlegességétől való elmozdulása indokolt az esélyeiket tekintve egyenlőtlen helyzetben lévő cigányok esetében. Ám meg kell fontolnunk, hogy ha etnikai hovatartozásuk szerint soroljuk be e kisebbség tagjait, akkor ennek nincs-e meg az a bizonyos lenéző, sértő felhangja. Ezt két mércével mérhetjük: egyrészt saját jóérzésünkkel, másrészt a cigány szülők véleményével.

A felzárkóztató oktatás célja - állítják hívei - egyrészt pedagógiai megfontolásokban keresendő. Az óvodába nem járó, esetleg nyelvi nehézségekkel küszködő cigány gyerekekkel iskolai éveik elején így egy kicsivel többet törődnek, hogy aztán mihamarabb helyt tudjanak állni a normális iskolai oktatásban. A célhoz rendelt eszköz azonban már elméleti alapon is nehezen indokolható. Ha a cigány gyermekek nem járnak óvodába, akkor arra kellene rávenni a szüleiket, hogy gyermekeiket járassák óvodába, nem pedig olyan kétes segédeszközöket alkalmazni, mint a felzárkóztatás. Az óvodai képzés talán a nyelvi nehézségeken is segítene. Enyhébb formája a cigány felzárkóztatásnak az, amikor csak kiegészítő jellegű a felzárkóztatás, tehát az általános elkülönítés helyett külön délutáni foglalkozásokon "zárkóztatják föl" a cigány gyerekeket. Ha már az óvodába járás elmaradt, és tényleg szükséges a pótlása, akkor a felzárkóztatás eme enyhébb változata elfogadhatóbb, hiszen nem jár az elkülönítés stigmájával.

Másik lehetséges interpretációja a cigány felzárkóztató programok céljának az, hogy a cigány identitás ápolásában van szerepük (kérdés persze, hogy akkor miért hívjuk felzárkóztatásnak): a cigányok azért járnak (járjanak) cigány osztályba, esetleg külön iskolába, mert (azért, hogy) speciális órákon, speciális tanrend szerint tudják ápolni kultúrájukat és hagyományaikat. Ez esetben azonban elengedhetetlen (lenne) a szülők hozzájárulása, mi több, kimondott kérése arra vonatkozóan, hogy gyermekeik elkülönült, más tanrend szerinti oktatásban vegyenek részt.

Ám a cigány felzárkóztató oktatás a hajdúhadházi Szabó Gábor tagiskolában minden eddig felvetett problémára rossz megoldást nyújt. Mivel a szülőket a kutya sem kérdezte arról, hogy hova kívánják járatni a gyermeküket, a cigány kisebbségi iskola mint a cigány kultúra és hagyományok ápolásának színtere szóba sem jöhet. Hajdúhadháznak semmi köze a kulturális autonómiához. Ugyancsak hamis az állítólagos pedagógiai célzatról szóló érv, hisz Hajdúhadházon a cigány gyermekek válogatás és arra való tekintet nélkül, hogy jártak-e óvodába, vagy sem, pusztán cigány mivoltuk miatt a felzárkóztatóba kerülnek. Ilyen körülmények között az eszközök teljesen lényegtelenné válnak. Az iskolaigazgató által "formalizált" követelmények egyértelműen a szegregáció szándékára utalnak: nem jöttek áprilisban beíratni őket, s így nem maradt hely számukra a magyar iskolában (akkor miért nem indítanak eggyel több magyar és eggyel kevesebb felzárkóztató osztályt?), valamennyien fertőző betegségben szenvednek, nem tudják az evőeszközöket használni stb. Ha még ezután is kétségünk lenne afelől, hogy itt szegregációról van szó, hallgassuk meg a cigány szülők tiltakozását, akik megalázónak érzik, hogy az ő gyermekeiknek külön iskolába kell járniuk; vagy magát az iskolaigazgatót, aki szerint ha lesz valaha integráció, akkor is csak lassan, lépésről lépésre valósítható meg, hiszen "olyan társadalmi jelenségek kezdődhetnek, amik ezt nem engedik"; és nyilván a magyar szülők tiltakozásának társadalmi jelenségére gondolt. Mi ez, ha nem a szabadság egyoldalú korlátozása?

Akár saját jóérzésünk, akár a cigány szülők véleménye tükrében szemléljük a hajdúhadházi esetet, az kimeríti a szegregáció tényét. Lehet, hogy a NAT mást képzelt el cigány felzárkóztatás címen, a valóságban azonban a hajdúhadházi Szabó Gábor utcai tagiskola lett belőle.

publikálva
1998/40. (10. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk