László Ádám: A hetvenkedés ára (Régi és új magyar külpolitika)

publikálva
2002/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az Egyesült Államok és Európa közötti politikai nézeteltérések, illetve a gazdasági befolyás természetéről vallott eltérő vélemények mostanáig elterelték a figyelmet az egyes európai államok s különösen az unió kapujában toporgó kisállamok gyakorta kétértelmű transzatlanti viszonyulásáról. Ugyanakkor - különösen Kelet-Európából nézve - egyértelműen megállapítható: e kapcsolatok korábbi fontossága leértékelődött, és az együttműködés jövőjét illetően komoly kételyek merültek fel meghatározó amerikai körökben.

Az Egyesült Államok és Európa közötti politikai nézeteltérések, illetve a gazdasági befolyás természetéről vallott eltérő vélemények mostanáig elterelték a figyelmet az egyes európai államok s különösen az unió kapujában toporgó kisállamok gyakorta kétértelmű transzatlanti viszonyulásáról. Ugyanakkor - különösen Kelet-Európából nézve - egyértelműen megállapítható: e kapcsolatok korábbi fontossága leértékelődött, és az együttműködés jövőjét illetően komoly kételyek merültek fel meghatározó amerikai körökben.

Magyarországon a tavaszi és az őszi választási kampány hevében sok minden elhangzott külkapcsolatainkról, ám kevés olyan megállapítás volt, amely - józan mérlegelés után - általános érvénnyel megvonta volna európai és transzatlanti viszonyulásaink mérlegét. És arról sem esett sok szó, hogy kié a felelősség azért, hogy Magyarország nyugati pozíciója 1998 és 2002 között feltűnően romlott.

Manapság egyre markánsabbak azok a nemzetközi folyamatok, amelyek alapján felvethető néhány, a magyar külpolitika lehetőségeit behatároló szempont. Számolni kell például a közösséget megosztó európai csődpolitikával.

A francia-német szembenállásról

van szó, amelyen az a szükségmegállapodás sem változtathat, amit Jacques Chirac elnök és Gerhard Schröder kancellár kötött a bővítés - elsősorban az agrárfinanszírozás - ügyében. E gazdaságpolitikai megállapodás egyrészt erősíti a két fél uniós pozícióját, másrészt gyengíti az unió összetartó erejét; hisz létrejöttének oka főként az, hogy Franciaország és Németország megakadályozza a brit-olasz-spanyol szövetség fe-lülkerekedését. E furcsa hármas egymásra találását részint a jobboldali Berlusconi és Aznar látványos elszigeteltségének oldása, részint Tony Blair azon szándéka motiválta, hogy Nagy-Britannia ily módon enyhítse az amerikai "hódoltság" kritikáját, amely Londont kívülről és belülről egyaránt éri.

Az efféle csaták alig hagytak teret azon államoknak, amelyek az unión kívül próbáltak a kontinentális események szereplőivé válni. Hasonló okok miatt szorultak háttérbe eme országok azon külpolitikai akciói is, amikkel lavírozni próbáltak az amerikai elvárások és az európai halogatások között. Ám aligha vitás: csak idő kérdése volt, hogy a kelet-európaiak külpolitikai ballépései mikor válnak széles körben is evidenciává. Már csak azért is, mert az uniós bővítés tükrében, de főként az Egyesült Államok geopolitikai (azaz erőpolitikai) lépéseinek következményeként a színvallást és az új helyzet tisztázását semmiképp sem lehetett megúszni.

A közép-európai országokra a NATO-csatlakozás után irányuló korábbi figyelem ma már a múlté. A november közepi újabb bővítést követő vadonatúj helyzet pedig még inkább leparancsolja térségünket a világpolitikai színtérről. Oda visszakapaszkodni csak azok az országok tudnak majd, amelyek a megváltozott szituációban igazi partnerré képesek válni. Ilyen a terrorizmus elleni fegyveres, logisztikai, illetve hírszerzési harc; és ilyen a kedvezőtlen világpolitikai folyamatokat ellenpontozó európai kurzus kijavításában, az ilyen irányú befolyásolásban játszott szerep; esetleg a NATO keleti - azaz partnerségi (Ukrajna, Fehéroroszország, Moldávia) - politikájának a segítése.

Noha a legtöbb európai kisállam gazdasági reményeit az unió válthatja valóra a legkönnyebben, a nemzetközi hatalmi és biztonságpolitikai érdekek érvényesülésekor pozíciójukat kizárólag a Washingtonhoz fűződő egyértelmű kapcsolatok tudják csak jobbítani. Márpedig nem árt tudni: az Egyesült Államok figyelme végzetesen elterelődött Európáról, főként a korábbi biztonságpolitikáját meghatározóan formáló balkáni helyzetről. A nemzetközi terrorizmussal való szembeszállás, a "tágabb értelemben vett" Közel-Kelettel (Marokkótól Indonéziáig) való hatalmi szembesülés idején a balkáni háborúkban partnerszerepet vállaló és szövetségi áldozatokra kész országok érdemei mára megfakultak.

A novemberi NATO-bővítéssel Amerika végképp letudja a rá eső penzumot a szabad és egységes Európa megteremtésében. A NATO mostani bővítése nemcsak a szövetség, de Európa hatalompolitikai leértékelődésének a jele is; annak beismerése, hogy a NATO-ra a következő évtized releváns konfliktusaiban nemigen számít a világhatalmat gyakorló Egyesült Államok. Ennek az üzenetnek a másik - de legalább ilyen fontos - olvasata, hogy mindenki, aki újra akarja fogalmazni önmaga fontosságát és önmaga érdekeit az új geopolitikai helyzetben, az nem az unió (mai vagy holnapi) részállamaként, hanem az Egyesült Államokkal kialakított bilaterális viszony segítségével teheti ezt meg kellő hatékonysággal. Ez nemcsak

a NATO inflálódása,

de mérhetetlen szkepszist jelez mindazzal kapcsolatban, amit a közös kül- és védelmi politika (CFDP) vagy az európai biztonsági és védelmi politika (ESDP) jelent.

A kormányváltás utáni új magyar külpolitika számára azért lényeges mindez, mert az elmúlt négy esztendőben Magyarország az európai színtéren fokozatosan izolálódott az Orbán-kormány nacionalista doktrínája miatt, míg Amerika előtt az 1990 után szerzett politikai tőkénket játszottuk el igen "hatékonyan". E lehangoló folyamathoz néhány olyan ügy adta a konkrét keretet, melyeket vagy megörökölt az Orbán-kormány (és csak bevégezte az előző rossz döntéseket), vagy ő maga teremtett saját ideológiai megrögzöttségei miatt. Például azt, hogy az amerikai vadászgépek helyett svédeket szerezzünk be, először a Horn-kabinet vetette fel; a végeredményt viszont Orbánék mondták ki. Igaz, a Gripen-vásárlást financiális szempontok is alátámasztották. Csakhogy amerikai szempontból mindez annak a világos jele volt, hogy a magyar kormány a biztonságpolitikai és szolidaritási szempontok helyett kizárólag a gazdasági megfontolásokra helyezte a hangsúlyt; azaz eleve másod- vagy harmadosztályú taggá minősí-tette le önmagát, csupán szimbolikusan (vagy még úgy sem) vállalva a NATO-tagsággal járó kötelezettségeket. Ezt nem vették jó néven azok, akiknek a szimpá-tiája besegítette az országot az Észak-atlanti Szövetségbe. (Ráadásul azóta kiderült: a feljavított Gripenek majdnem ugyanannyiba kerülnek, mint az F-16-osok; és még így sem felelnek meg teljesen az elvárásoknak.)

Nem növelte a Magyarország iránti szimpátiát az a nehezen védhető "tolerancia" sem, amelyet Orbánék a társadalmi szélsőségekkel, a kisebbségellenességgel és az antiszemita hangvétellel szemben tanúsítottak. E magatartás, valamint a választási kampányok és az egyre gyalázatosabbra sikeredő "nemzeti" "ünnepek" tanulságai mára "polgári körökben" valóban elfogadottá tették a balkáni politikai stílust. Washington szemében még inkább elmélyítette

a Magyarországgal szembeni kétségeket

az a támogató egyetértéssel felérő némaság, ami - a Fidesz részéről - a MIÉP vezetőjének 2001. szeptember 11-ével kapcsolatos kijelentéseit és Szaddám Huszeinnel szembeni szolidáris megnyilatkozásait követte. Akkor, amikor a világ biztonságpolitikai prioritásainak élére ugró terrorizmusellenesség lett a mérvadó az amerikai gondolkodásmódban, e kihívó magyar magatartást sok mindennek lehetett nevezni, csak értelmes politikai lépésnek nem.

Betetőzte mindezt a kedvezménytörvény körüli erőszakos fellépés, amit kiegészített az Orbán-kabinet egyszerre nevetséges és kihívó törtetése a regionális középhatalmi státusért. Az a külpolitikai aprómunka, amelynek révén az előző kormányoknak sikerült elhitetniük a Nyugattal, hogy Budapest nem érdekelt a konfliktusok elmélyítésében, 1998 és 2002 között semmivé vált; s már olyan esetekben is a magyar álláspont "gyanús hátsó szándékairól" kezdtek beszélni külföldi diplomáciai körökben, amikor ilyesmiről valójában szó sem volt.

Csak idő kérdése, hogy Washington mikor számolja föl európai jelenlétét; a tengerentúli biztonságpolitika minimalizálni akar minden olyan elkötelezettséget, amely erőforrásokat vonhat el a terrorizmus prioritásként kezelt visszaszorításától. Ezt számára nemcsak megkönnyítette, de globális szinten hitelesítette is az orosz külpolitikai fordulat, azaz a különleges amerikai-orosz partnerkapcsolat létrejötte, továbbá a hasonló lehetőségekkel kecsegtető "kínai kapcsolat" (ez volt a fő témája Jiang Zemin [Csiang Cö-min] államfő múlt héten zárult, történelminek nevezett amerikai látogatásának).

A Medgyessy-kormány helyzete egyszerre lesz könnyű és nehéz, ha javítani akar az ország elrontott tengerentúli imázsán. Bár Orbánék jóvoltából ma Magyarország a szövetségesi álnokság, az ingyenélő társutas iskolapéldája, mindennek az ellenkezőjét - a felzárkózás szándékát és az elkötelezettség őszinteségét - következetes gesztusokkal könnyű lesz bizonyítani. Perspektivikusan ugyanakkor

Magyarország aligha térhet ki

olyan beruházások elől, amelyek eddig is lényegi feladatai közé tartoztak volna, csak éppen az ezekre költhető pénz másfajta "imázsformálásra" ment el (méghozzá nyomtalanul). Az sem megkerülhető, hogy Magyarország akár katonai felajánlással is vállaljon szövetségesi szolgálatot a már meglévő (Afganisztán) és a közeljövőben valószínűleg bekövetkező (Irak) válságok kezelésében.

Ami az Európai Uniót illeti: a fontos feladatok között szereplő balkáni "utómunkák" új prioritások kijelölését és új biztonságpolitikai koncepciót igényelnek. Ennek kidolgozásában igencsak hasznosíthatók a magyar szempontok - már ha azokat tisztázzák a közeljövőben, s ha azoknak a Medgyessy-kormány - az Orbán-kabinet kártételeit ellensúlyozva - hitelt tud szerezni. Ám nemcsak és nem elsősorban a Balkán az együttműködés fő terrénuma, hanem a növekvő európai aktivitás támogatása - illetve a transzatlanti érdekek aktív képviselete - az európai posztszovjet térségben és a már említett "tágabb" Közel-Keleten.

Ugyanez áll a külpolitikai célok belpolitikai megjelenítésére is. Az elmúlt hónapok világossá tették: a jobboldali ellenzék képes elmenni a legvégsőkig, hogy ellenpontozza a gazdasági és politikai integrációs törekvéseket, illetve hogy ellehetetlenítse a transz-atlanti politikai és biztonságpolitikai kapcsolatokat. Az euroszkepticizmus MIÉP-es ihletét valóra váltó Fidesz nem habozik majd nemzetietlennek nevezni a transzatlanti prioritások kormányzati megjelenítését, szolgálja az bármennyire is a magyar érdekeket. A Medgyessy-kabinetnek ellen kell állnia ennek a hosszú távon amúgy is önleleplező belpolitikai nyomásnak, hiszen ezzel az Egyesült Államok iránti szolidaritást - különös tekintettel a sorsdön-tőnek ígérkező washingtoni kormányfői látogatásra, továbbá ismerve az Orbánékkal szembeni ottani fenntartásokat - javarészt már demonstrálhatja is.

A szerző költő, esszéista, politológus.

publikálva
2002/45. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk