Lesz, ami lehet

publikálva
1999/1. (01. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ezt az évet Jugoszlávia grandiózus mutatvánnyal kezdi: nagyobb csődtömegként fut neki 1999-nek, mint futott neki 1998-nak (pedig ez már nemcsak tavaly, de tavalyelőtt is és azelőtt is kivitelezhetetlennek tűnt).

Ezt az évet Jugoszlávia grandiózus mutatvánnyal kezdi: nagyobb csődtömegként fut neki 1999-nek, mint futott neki 1998-nak (pedig ez már nemcsak tavaly, de tavalyelőtt is és azelőtt is kivitelezhetetlennek tűnt).

Jugoszlávia úgy tántorog, mint a részeg bútorszállító szakiparos százhúsz kilós mosógéppel a vállán: ahhoz már túl ittas, hogy képes legyen biztosan megállni a lábán, de még elesni sem bír; megrázza magát, amikor vészesen közel kerül a vízszinteshez, ellenáll a gravitációnak; kileng, de nem dől el. És a mosógépet sem engedi el.

Jugoszlávia széthullásának és a maradék szétzüllésének esetét még akkor is tanítani fogják, amikor az első telepesek unokái születnek a Marson, a telepátia pedig engedélyhez nem kötött, bejegyzett távközlési vállalkozási forma lesz, és amikor már senki sem fog emlékezni arra, kicsoda is volt bizonyos Torgyán doktor. A délszláv nemzetek fiai erre akkor sem lehetnek majd büszkék.

Belgrádban - ahol több botcsinálta politológus és polito-spekuláns van, mint meteorológus - jóformán fel sem merül már, hogy lehet-e még rosszabb. Magától értetődik, hogy az lesz. Pedig már most is elég szar: a munkanélküliek száma hivatalosan is millió körül van (és megbecsülhetetlen azoknak a száma, akik ugyan bírnak munkahellyel, de ott nem dolgoznak, és pénzt sem igen kapnak), az állam több mint háromhavi nyugdíjjal tartozik tavalyról (1997-ről szintén legalább annyival), az átlagjövedelem mintegy tizenötezer forint (ha egyáltalán kifizetik) - és ezek csak a szociális jellegű problémák. Privatizáció nincs, vagy ha van, hát annyit tesz, hogy a hatalom közeli káderek kisajátítják a gyárakat, és nincs pénz. Nincs pontos fegyvernyilvántartás sem (pedig eddig is példátlanul liberális volt a fegyvertartás engedélyezése) -, voltak és vannak viszont véres leszámolások, soha fel nem derített merényletek. Az átlagos szerbiai fiatal azért tanul, hogy diplomásként húzzon el az országból.

Szerbiában közben regnál egy vörös-fekete koalíció is - a szerbiai szocialisták és az egyesült baloldal jeles képviselői a fasiszta radikálisokkal kormányoznak -, Belgrádban most azt találgatják, meddig. Egyesek tudni vélik, hogy a házasság nem sikerült, ideje elválni. Új választásokról álmodnak, és egy olyan koalícióról, amit a Slobodan Milosevic jugoszláv elnök által kézivezérelt szocialisták (SPS), valamint az elnök feleségének, Mira Markovicnak a pártja (JUL) a jelenleg ellenzékben lévő Vuk Draskovic Szerb Megújhodási Mozgalmával (SPO) hoznának össze. Nem mintha az bármivel is jobb vagy több lenne a mostaninál.

Merthogy: a szerbiai politika nem a felsorolt problémákról szól. Hanem Kosovóról.

Kosovóban háború dúl, de a szerbiai ellenzék túlnyomó többségének az a baja, hogy Milosevic a helyszínre engedte a nemzetközi megfigyelőket, és halvány ígéretet tett arra: nem mészároltat le mindenkit. Az ellenzék túlnyomó többsége szerint az elnök kapitulált. Egy olyan háborút propagálnak, amit képtelenség megnyerni. Olyan területért harcolnak, amit nem tudnak megtartani: a lakosság mintegy kilencven százaléka nem szerb, és évek óta semmilyen módon nem vesz részt Szerbia és Jugoszlávia életében.

A kosovói válság pedig csak nem akar magától megoldódni, az anyja kiskésit, hiába cirkálnak és szemléznek nemzetközi megfigyelők. Bár elvileg mindkét fél betartja a tűzszünetet, az albán gerillaszervezet, a Kosovói Felszabadítási Hadsereg (U‚K) indíttatást érez magában, hogy szerb civileket és rendőröket öljön meg, valamint fegyveresen próbáljon átkelni az albán-jugoszláv határon, ami után a szerbiai rendőri-katonai alakulatok kénytelenek kisebb megtorló akciókat indítani, amiért persze az albánok azonnal nemet mondanak a tárgyalásokra, amiért pedig a szerb fél sajnálkozik, sóhajt, és csípőből tüzel a távozókra.

És szólni kell még Crna Goráról, a renitens tagköztársaságról is. Milo Djukanovic elnök azt nyilatkozta a napokban, hogy ha Milosevic nem változik meg, akkor a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak befellegzett. Szerinte a közös állam napról napra gyengébb, és - bár tagadta, hogy Podgorica a kiválásra készülne - elmondta, hogy Crna Gora bizonyos funkciókat elvett a szövetségi államtól. Ha kell, Crna Gora kész saját pénzpolitikát folytatni. Szlovénia és Horvátország is így kezdte.

A Milosevic-rezsim persze nem adja fel: nincs már a helyén a szerbiai titkosrendőrség feje, a hadsereg vezérkari főnökét leváltották, menesztették a légvédelem vezetőjét, és leváltottak pár hadtestparancsnokot is. Közös bűnük, állítólag, hogy ellenezték Crna Gora megleckéztetését, és azt tanácsolták Milosevic elnöknek, hogy lehetőség szerint ne indítson háborút az egész világ (és némely szomszédos naprendszerek) ellen. A Szerbia-párti erők január tizenharmadikát - az ortodox újévet és a tavalyi podgoricai zavargások évfordulóját - készek az utcán megünnepelni. Legyen, ami lehet.

Nincs tanulság. Ez nem olyan szerkesztőségi cikk, amelyik után csettinthetünk, lám, megint okosabbak lettünk. Ez a cikk csak egy ország sötét jövőjéről szól.

publikálva
1999/1. (01. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk