A magyarországi közéletben a szegénységről szóló diskurzust az utóbbi két évben két intézkedés, az Út a munkához program és a szociális kártya dominálta. Mindkét eszköz a segélyezés szigorítására irányul, és így tartósan a segélyezés került a közbeszéd középpontjába: úgy tűnhet, mintha a segélyezési rendszer "bőkezűsége" egyszerre lenne a legfőbb oka a munkanélküliségnek, az államháztartási hiánynak és a közpénzek rossz célú felhasználásának. A két intézkedés körül kialakult diskurzusban az a nézet vált uralkodóvá, hogy a segélyezett állampolgárok maguk tehetnek a helyzetükről, mert nem akarnak dolgozni, és mert elisszák a segélyüket. Mindennek nem sok köze van a valósághoz.
Először is, nem a segélyek kerülnek sokba a jóléti kiadásokban. Rendszeres szociális segélyre 2008-ban 70 milliárd forintot költött a magyar állam, ami az összes szociális célú támogatások (nyugdíj nélkül) 3 százalékát, a GDP három ezrelékét sem érte el. A költségvetési kiadások csökkentésével kapcsolatban gyakran merülnek fel problémaként a segélyek, és csak ritkán a középosztályt vagy a kifejezetten jómódúakat támogató transzferek. Például az, hogy a magyar állam 2003 és 2008 között minden évben több mint 100 milliárd forintot, a segélyezés akkori költségeinek többszörösét költötte olyan lakástámogatásokra, amelyek túlnyomó többsége a társadalom gazdagabbik feléhez jutott.
Másodszor, abból a szempontból sem tekinthetőek magasnak a segélyezés költségei, hogy a segély milyen "magas" életszínvonalat tesz lehetővé a szegény családok számára. A segélyezéssel nem az a fő baj, hogy túl sokat ad, hanem inkább az, hogy keveset és túl keveseknek. Segélyt csak az kaphat, aki nem dolgozik, ami eleve kizárja a jövedelmi határ alapján rászorulók egy jelentős részét, és becslések szerint a jogosultaknak is csak alig több mint fele kapja meg az ellátást; a többiek nem tudnak róla, alaptalanul utasítják el kérelmüket, vagy megbélyegző jellege miatt nem is igénylik. A családi segélyezés 2006-ban bevezetett rendszerében a támogatás a jogosultsági jövedelemhatárig egészítette ki a család jövedelmét: ez a jövedelemhatár egyfős háztartásnál a létminimum 39 százaléka, kétszülős, háromgyermekes háztartásnál a létminimum fele volt. A jelenlegi rendszerben erre már csak az 55 év felettiek és az egészségkárosodottak jogosultak, valamint a 14 éven aluli gyermeket nevelők egy része (a korábban segélyezettek negyede), mindenki más rendelkezésre állási támogatást kap, amely most 28 500 forint, tehát kicsivel kevesebb, mint a nettó minimálbér (58 ezer forint) fele - és családonként csak egy felnőtt kaphatja.
Az Út a munkához program
A programot egy olyan társadalmi nyomás eredményének tekinthetjük, ami abból az előítéletből fakad, amely szerint a segélyezett munkanélküliek maguk tehetnek a munkanélküliségükről, mert "nem akarnak dolgozni". Makacsul tartja magát ez a megbélyegző magyarázat a munkanélküliség egyértelmű strukturális okai ellenére, még akkor is, ha az időmérleg-vizsgálatok tanúsága szerint a legszegényebbek - ha nagy ritkán pénzkereső munkavégzéshez jutnak - mindenki másnál többet dolgoznak.
Az Út a munkához tehát erre a téves diagnózisra adott politikai válasz, a valódi probléma (a segélyezett munkanélküliek munkaerő-piaci kirekesztettsége) szempontjából azonban pótcselekvés, hiszen az eddigi kutatások szerint a helyi önkormányzatok szervezte közmunkának nincsen jelentős pozitív hatása a benne részt vevők munkaerőpiacra való visszajutására, s nem emelik ki őket a mélyszegénységből és társadalmi kirekesztettségből sem. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor szavaival "munkát adnak nekik, de olyan társadalmi összefüggések közepette, amelyek - akarva-akaratlanul is - hosszú távon megerősítik mindazokat a belső tulajdonságokat és külső viszonylatokat, amelyek újratermelik mindazt, ami miatt ezek az emberek támogatásra szorulnak".
A program a korábbi segélyezettek háromnegyedét kizárja a rendszeres szociális segélyből, akik így csak a rendelkezésre állási támogatásra lesznek jogosultak. Ebből is kizárhatók, amenynyiben nem vállalják el a nekik fölajánlott közmunkát, ami azonban nem újdonság: erre már 1994 óta lehetőség volt. Ami új, az nem a munkakényszer, hanem a közmunkára szánt költségvetési források jelentős kibővítése, egy olyan (a 2000-ben bevezetett szigorítások óta hatályos) törvényi keretben, amely jelentős mértékben megnövelte az önkormányzat mérlegelési jogkörét és a segélyért folyamodók kiszolgáltatottságát.
A helyi önkormányzatokhoz delegált újraelosztás egyik legfontosabb következménye korábban is a legszegényebbek intézményes elkülönítése és a tényleges piaci versenytől való távol tartása volt, biztosítva, hogy ők végezzék el a legrosszabb munkákat, ami vagy közmunka, vagy mindenféle munkajogi védelmet és társadalombiztosítási jogosultságot nélkülöző alkalmi munka az informális gazdaságban. Ebben tehát az Út a munkához program sem hoz újat. Avval azonban, hogy tovább erősíti a segélyezettek munkavállalási hajlandóságával kapcsolatos előítéleteket, és hogy sokak szemében valóban egy érdemi állami foglalkoztatási program látszatát nyújtja, tovább ronthatja a legszegényebbek esélyét, hogy visszajussanak az elsődleges munkaerőpiacra.
A valódi probléma nem a segélyezett munkanélküliek vélt munkakerülése, hanem az, hogy a gazdaságpolitika húsz évvel ezelőtt lemondott a képzetlen munkaerő foglalkoztathatóságáról. A gazdasági rendszerváltás társadalmi költségeinek, a szélsőséges regionális egyenlőtlenségeknek (és talán az etnikai feszültségeknek is) a jelentős része megelőzhető lett volna, ha a közpolitika nem a már kialakult munkanélküliség utólagos, tüneti kezelésére helyezi a hangsúlyt. Ebben máig sem történt döntő változás.
Százezrek kirekesztése a munkajogi védelemmel és társadalombiztosítási jogosultságokkal járó rendszeres foglalkoztatásból nem szűkíthető le a segélyezési rendszer problémáira. Hamis tehát az a látszat, amely szerint az Út a munkához ellen érvelők azt akarják, hogy a segélyezettek ne dolgozzanak. Valóban kiemelkedően fontos cél, hogy mindenkinek valódi lehetősége legyen olyan munkát végezni, ami munkajogi védelemmel, társadalombiztosítási jogosultságokkal és társadalmi elismeréssel jár.
Ebből a szempontból azonban az önkormányzatok által jelenleg szervezett, átmeneti jellegű közmunka sajnos nem tűnik jó megoldásnak, még akkor sem, ha a segélyezett háztartások egy része így több jövedelemhez juthat, és akkor sem, ha az állami foglalkoztatással önmagában nincsen semmi probléma. A képzetlenek foglalkoztatási esélyeinek javításához több szakpolitika olyan összehangolt átalakítására van szükség, ami egyszerre ösztönzi a munka keresletét (a minimálbér bérköltségének csökkentésével, az előítéletek enyhítésével) és a kínálatát (az oktatási rendszer reformjával, a helyi közlekedési korlátok enyhítésével, a bölcsődei, óvodai ellátás radikális bővítésével, a munkaerő-mobilitás növeléséhez elengedhetetlen szociális lakásszektor kialakításával, a munkanélkülieknek nyújtott képzésekkel és az egyénre szabott rehabilitációs, egészségügyi és mentálhigiénés segítséggel). A szegénységből kivezető utak megnyitásához a szociális és közszolgáltatások megerősítésére van szükség, különösen a leszakadó térségekben. A gazdaság ökológiai fenntarthatósághoz való közelítése pedig új munkahelyeket hozhatna létre az energiahatékonyság, a közösségi közlekedés, az alternatív energiák, az élelmiszeripar és a természetvédelem területén.
A szociális kártya
A szociális kártya az Út a munkához program párja abban az értelemben, hogy a "nem akarnak dolgozni" előítélet párjára, arra a megbélyegző vélekedésre kíván választ adni, hogy a segélyezett szegények "elisszák a segélyt ahelyett, hogy a gyerekeikre költenék". Ez a valóban elfogadhatatlan helyzet azonban a hozzáférhető adatok alapján csak a segélyezettek töredékére lehet igaz. A rendszeres szociális segélyben vagy jövedelempótló támogatásban részesülő férfiak nagyjából kétharmada, a nőknek pedig több mint fele olyan háztartásban él, ahol nincs tanköteles korú vagy annál kisebb gyerek - a segélyezettek többsége tehát eleve nem tudja elinni a segélyt a gyermekei elől. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat 2007-ben készült felmérése szerint a szociális segélyben részesülők mindösszesen 5 százaléka küzd súlyos alkoholproblémával. Egy 2002-es felmérés szerint pedig a munkanélküli-ellátást (járadékot vagy segélyt) kapók legfeljebb 6 százaléka lehet az iszákos szülő, a többieknek vagy nincs alkoholproblémájuk (88 százalék), vagy isznak ugyan, de nincs gyerekük (6 százalék).
Természetesen az, hogy a probléma a segélyezett háztartásoknak vélhetően csak egy kis részét érinti, még nem jelenti azt, hogy ne lenne probléma: minden gyermek (és minden szenvedélybeteg felnőtt) számít. Amennyiben azonban valóban problémák vannak a segélyek hasznosulásával a segélyezett háztartásokban lévő gyermekek szempontjából, kezelésükre a szociális kártya se nem szükséges, se nem hatásos eszköz. Az önkormányzatoknak senki sem tiltja meg, hogy ha valóban aggódnak a segélyezett szülők gyermekeiért, akkor természetben juttatott gyermekvédelmi támogatással vagy átmeneti segéllyel gondoskodjanak a szükségleteikről. A lakásfenntartási támogatás is adható természetben, és a legtöbb háztartás így is kapja.
Sőt - a segélyezés 2008-as szigorítása óta - a rendszeres szociális segély is adható részben természetben, azonban csak akkor, ha ez valóban indokolt lehet. A hatályos szabályozás szerint védelembe vett gyermekenként a rendszeres szociális segély összegének 20 százaléka, öszszesen legfeljebb 60 százaléka nyújtható természetben (utóbbi egyébként pontosan megegyezik a monoki javaslattal, amely szerint szintén a segély 60 százaléka kerülne a szociális kártyára).
Ha ez sem segít, a gyermekvédelmi törvény szerint lehetőség van a gyermek családból kiemelésére, amennyiben ott testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődése veszélyeztetve lenne. Ezt a végletes eszközt azonban már ma is túl gyakran alkalmazzák: az ENSZ gyermekjogi bizottsága legutóbbi észrevételeiben aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy Magyarországon magas az állami gondozott gyerekek aránya, és hogy sok gyermek anyagi okokból kerül helyettesítő gondoskodásba. Ezt az embertelen és törvénytelen gyakorlatot (törvénytelen, hiszen a gyermekvédelmi törvény szerint "gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani") a családok megfelelő támogatásával fel kell számolni, egyúttal megfelelő eljárási biztosítékokat kell létrehozni, hogy a családból kiemelést ne lehessen - a gyermekek jogaival és érdekeivel ellentétesen -, a legszegényebb családok megfélemlítésére használni.
A mélyszegénységben élő gyermekek jólétét a transzferjövedelmek felhasználásának korlátozásánál sokkal hatékonyabban növelné a korai fejlesztő szolgáltatások elterjesztése, a bölcsőde- és óvodahálózat fejlesztése, a családsegítő szolgálatok rendszerének bővítése, az iskolai étkeztetés színvonalának javítása, ingyenességének kiterjesztése, és szükség esetén a gyermekétkeztetés biztosítása az iskolaszünet idejére is. E szükséges lépésekhez képest a szociális kártya bevezetésének kezdeményezése pótcselekvésnek tűnik.
A függőségek kezelésére a szociális kártya alkalmatlan: szenvedélybetegségeket nem lehet adminisztratív eszközökkel gyógyítani. Ezeket rövid távon a jóléti államokban szokásos módon: szociális szolgáltatásokkal, pszichológiai tanácsadással, addiktológiai kezeléssel lehet enyhíteni. Ezeket az intézményrendszereket Magyarországon fejleszteni kell. A függőségek és egyéb anómiás tünetek megelőzése pedig az ezekért felelős strukturális viszonyok megváltoztatásával lehetséges: a tartós munkanélküliség, az alacsony iskolázottság és a kilátástalan nyomor csökkentésével.
A szociális kártya, mint az uzsorára kínált megoldás azon a tévhiten alapul, hogy ha adminisztratív eszközökkel korlátozzuk az uzsoracsapdába került szegények kizsákmányolását, akkor a probléma evvel meg is oldódik. Ilyen korlátok azonban ma is léteznek. A polgári törvénykönyv szerint amennyiben "a szerződő fél a szerződés megkötésekor a másik fél helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt kötött ki, a szerződés semmis", a büntetőtörvénykönyv szerint pedig az "uzsora-bűncselekmény" alapesetben három évig, bűnszövetkezetben elkövetve pedig öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Továbbá, a mélyszegénységben élőknek ez a végletes kizsákmányolása rendszeresen társul fenyegetéssel, esetenként kényszerítéssel és fizikai erőszakkal, az adós ingóságaitól, lakhatásától való megfosztásával, és előfordul prostitúcióra kényszerítés is a törlesztés érdekében - mindezt szintén törvény tiltja. A legszegényebbek uzsorával kizsákmányolása ma sem azért lehetséges, mert az jogszerű lenne, hanem azért, mert az állam magukra hagyta legszegényebb állampolgárait. Kevés kétségünk lehet afelől, hogy az uzsorások a szociális kártya jelentette akadályt is leküzdenék.
Az uzsorára a kilátástalan szegénység és a jóléti intézményrendszer elégtelensége miatt van szükség, és a legszegényebb állampolgárok jogállamiságból történő kirekesztettsége miatt van rá lehetőség. Visszaszorításához tehát e problémákat kell megcélozni. A Magyar Köztársaságnak ki kell terjesztenie joghatóságát a legszegényebbek településrészeire, és a rendőrségnek biztosítania kell a legszegényebbek jogvédelmét is. A segélyezési rendszer átalakításával pedig mindenki számára garantálni kell a minimális jövedelembiztonságot. Hosszú távon azonban ebben az esetben is csak a kilátástalan szegénység és társadalmi kirekesztés visszaszorítása lehet sikeres.
Miért népszerűek a látszatmegoldások?
Sem az Út a munkához, sem a szociális kártya nem jelent tehát valódi megoldást a fentiekben tárgyalt bajokra. De nem is erre találták ki őket, hanem a politikai demagógia és a média által kínált szegénységképből desztillált fantom-munkanélküli megregulázására. Miért olyan népszerűek mégis? Az egyik magyarázat avval függ össze, hogy azok a segélyezett állampolgárok, akik egész nap a kocsmában vannak, azok láthatóak. Azok azonban, akik otthon nevelik a gyermekeiket, művelik a kertjüket, eljárnak munkát keresni, vagy az informális gazdaságban dolgoznak, sokkal kevésbé láthatók.
Egy másik magyarázat, hogy - bár látszatintézkedések - egyszerű és logikusnak tűnő megoldást kínálnak egy sokakat nyomasztó problémára. Saját társadalmi felelősségünk terhes tudatának egyik ellenszere, ha úgy érezhetjük: a szegények többsége csak magát okolhatja helyzetéért. Az egyszerű és a szegényeket okoló magyarázatra a politikusok is vevők: a nyomasztó probléma egyszerű "megoldása" szavazatokat hoz, és homályban hagyja a probléma kialakulásáért viselt kormányzati felelősséget.
A kártya vagy az önkormányzati közmunka ellen érvelni pedig nehéz, hiszen az "iszákos munkanélküli ne vehessen bort az adófizetők pénzén" vagy a "segélyezett cigányok nem akarnak dolgozni" képlet nagyon egyszerű. Az igazi probléma és az igazi megoldás ennél bonyolultabb - mégis ezeken kellene dolgoznunk inkább.
A szerző a Lehet Más a Politika (LMP) szociálpolitikai szakszóvivője.
