Merre a kijárat?

  • 2004. szeptember 9.

Publicisztika

Hétfõn megkezdõdött az Országgyûlés õszi ülésszaka, ami a kormányfõ elhajtása, a miniszterelnök-jelölt kongresszusi megválasztása és az MDF-es belgyomrozás miatt a megszokottnál érdekesebbnek ígérkezett. A várakozásoknak az elsõ nap összességében nem felelt meg, mivel egyelõre mindenki a régi formáját hozta.

A kijelölésére váró kormányfõaspiráns például beleszaladt az ostoba - és fõképpen életképtelen, lásd az EP-választás végeredményét - szocialista retorika csapdájába, amikor azt bírta mondani, hogy "stabil és nagy a jólét". Ez már nagyon régóta nem jön be, és ezzel az értelmesebbek (például Gyurcsány, akirõl még ellenfelei sem állítják, hogy ne látna az orrán túl) nyilván tisztában vannak az MSZP-ben is. A sportminiszter viszontválaszában aztán árnyalta mondandóját, ezzel együtt a probléma lényege változatlan. Az MSZP ha "eredményekkel" akar dicsekedni, minduntalan a ciklus eleji osztogatást emlegeti. Azt, ami mind politikailag, mind gazdaságilag tökéletesen elhibázott lépés volt: egyrészt ma már az érintettek sem emlékeznek rá (a szakszervezetek már 2003 januárjában újabb emelésért hisztiztek), másrészt a koalíció elvágta a további, mondjuk, ciklus végi közérzetjavító intézkedések lehetõségét. Ennek a panelnek tehát az égvilágon semmi politikai hozadéka sincs: ezt kellene végre felismerni valakinek.

Pontosabban: a szocialisták ragaszkodása a száz nap népboldogító emlékéhez egyvalakinek jön csak jól rövid távon, mégpedig legnagyobb politikai riválisuknak. Orbánék minduntalan az MSZP ígéreteit kérik számon a kormányon - a száz napot annak idején õk is megszavazták -, mi több, Medgyessy 2002-es vállalásainak a teljesítésében partnerek lesznek ezután is. E téren sincs tehát változás: a Fidesz kizárólag a nép javáért hajt, mindegy is nekik, hogyan hívják éppen a kormányfõt. Valaki észrevehetné már a Köztársaság téren: az ellenzék egyik fõ kampány-fogása az, hogy olyan ígérgetési versenybe hajszolják a szocialistákat, amelyben a kezdõ tét mindig az övé. Ebbõl eddig csak jól jöttek ki: ha a baloldal nem vette föl a kesztyût (mint Hornék), akkor azért, mert egyedüliként maradtak a porondon, azt a látszatot keltve, hogy õk legalább akarnak "valami nagyot". (Hétszázalékos növekedés, az egészségügyben dolgozók 400 százalékos béremelése - emlékszik még ezekre valaki?) Ha viszont a szocialisták ráígérnek a fideszes hazugságokra, mint 2002-ben, abból szükségképpen még nagyobb hazugságok jöhettek csak ki - ezeket aztán aggódó arccal és felháborodott hanghordozással lehet számon kérni.

Kérdés, Gyurcsánynak lesz-e ereje kilépni ebbõl. Többen állítják: hívei körében egyfajta csodavárás övezi felléptét. A saját mozgásterét szûkíti le végzetesen, ha azt a tévhitet kelti a benne egyelõre még hinni akarókban, hogy "dinamikusabb", "határozottabb" személyisége okán õ majd elõdjénél dinamikusabban és határozottabban valósítja meg a remélt, ám elmaradt száz napokat. A kormányfõjelöltnek - éppen az MSZP-n belüli kiszámíthatatlan viszonyok miatt - persze óvatosan kell fogalmazni egyelõre, lehetõleg úgy, hogy mindenki azt hallja ki mondataiból, amit akar. Hétfõn például nemcsak nagy jólétrõl beszélt, hanem - e kijelentés korrekciójában - a pénztárcához igazított kiadások szükségességérõl is. (És nem véletlen az sem, hogy miniszterelnöksége országgyûlési megerõsítéséig semmiféle személyi kombinációra nem hajlandó a nyilvánosság elõtt; minek halálos ellenségeket szerezni idõnek elõtte?) De a tiszta beszédet sokáig nem halogathatja, legfõképpen azért, mert az MSZP-nek más esélye nincs már.

Figyelmébe ajánljuk