Mert így érezzük

Hogyan számoljuk az olimpia várható túlköltéseit?

Fontos cikket írt Berlinger Edina (lásd: A hazai pálya hátránya, Magyar Narancs, 2017. február 9.). Fontosat, mert a Budapest 2024 olimpiai pályázatról szóló propaganda- és ellenpropaganda-szövegek között ritka a módszertani kérdéseket feszegető, a számok mögé tekintő, igényes elemzés. Meg hát a számolás után kapott eredmények is sokkolóak, ami különösen jelentős most, amikor népszavazásra készülünk. A szükséges társadalmi párbeszéd is azt kívánja, hogy gondolkozzunk el a szerző érvein.

Kissé kényes helyzetben vagyok. A Berlinger-cikkben elemzett olimpiai megvalósíthatósági tanulmányt (Budapest 2024 Nyári Olimpiai és Paralimpiai Játékok Megvalósíthatósági Tanulmány, 2015. június) az a PricewaterhouseCoopers Magyarország Kft. (PwC) készítette, amely céggel, ha nem is az olimpiai, de más projektekben közösen dolgoztam – felmerülhet tehát velem szemben az elfogultság vádja. De ugyanez az elfogultság a Magyar Narancs iránt is fennáll, hiszen több mint 20 éve publikálok e lapban, évtizedes barátság fűz a lap egy-két munkatársához. 2014 decemberében Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke kért fel az Olimpiai Védnöki Testület tagjának, amit elfogadtam (tehát elfogult vagyok), de valószínűleg rosszul védtem az olimpiát vagy a testületet, mert amikor 2016 januárjában megalakult az „igazi”, az Országgyűlés által létrehozott egyeztető, véleményező és javaslattevő testület, az Olimpiai Védnökök Testülete, annak már nem lettem tagja (tehát sértett vagyok). Ennyit a mögöttes értékhálómról.

 

*

Berlinger Edina szerint a PwC tanulmányírói bár 7–10 éves projektet modelleztek, eltekintettek a pénz időértékétől. Valóban, a tanulmány az olimpiai szervezőbizottság (OCOG) egyéb költségei esetében azt feltételezi, hogy „a nettó kamatköltség nem lesz materiális tétel”. Ám úgy vélem, ez védhető állítás – ellenben amikor az előrejelzéseknél reál (inflációt nem tartalmazó) számokat használ, az már valóban kevéssé. A makrogazdasági elemzésnél viszont – amikor a tanulmány az olimpiai többletberuházások hatását elemzi a külső és belső egyensúlyra, az államháztartásra – előkerülnek a kamatok. Berlinger furcsállja azt is, hogy a tanulmány az általános forgalmi adóval nem számol a költségeknél, de a bevételek komoly részénél igen. Valóban, a tanulmányírók az olimpiát követő értékesítések bevételénél (például az olimpiai falu lakásai) kalkulálnak ezzel a pénzzel, „feltételezve azt, hogy a vevők áfalevonási joggal nem rendelkeznek”. Ez ugyancsak vitatható, de a valóságtól nem teljesen elrugaszkodott állítás.

Az olimpiai megvalósíthatósági tanulmány egyik központi eleme a tovagyűrűző gazdaságélénkítő hatások elemzése. Ezt az általános ágazati kapcsolatok mérlegén alapuló ÁKM modellel végezték a szerzők, „ami a szocialista tervgazdaságban népszerű elemzési eszköz volt”, jegyzi meg gunyorosan Berlinger Edina. Igen, Marjai elvtársék is szívesen használták – mint ahogyan máig a megasportesemények gazdasági hatáselemzésének egyik bevett eszköze ez, az Óperenciás-tengeren innen és túl. Úgy vélem, evvel nincs is probléma – ellentétben a modell leírásában szereplő hibákkal, amikre éles szemmel mutat rá a Narancs-cikk szerzője.

De a közvélemény számára valószínűleg sokkal izgalmasabbak a tartalmi elemzések. Ennek a legfontosabb dimenziói: bizonyos költségelemeket nem vettek figyelembe az olimpiai költségvetésben, nem modellezték a túlköltéseket, viszont túlbecsülték a (pozitív) gazdasági hatásokat.

Az olimpia költségeit a pályázati költségek, a szervezési (OCOG) és az olimpiához közvetlenül kapcsolódó fejlesztési költségek teszik ki (nem OCOG). Ha egy város egyébként minden olyan feltétellel rendelkezik, ami a megaesemény és az ott megjelenő több százezer turista kiszolgálásához szükséges (utak, repterek, szállások, vendéglátási és turisztikai infrastruktúra stb.), akkor a költségek itt meg is állnak. Ez Berlinger összesítése szerint mint­egy 1730 milliárd forint. Ebben viszont – ahogy azt maga a PwC-tanulmány is egyértelműsíti – nincsenek benne a biztonsági kiadások, márpedig ezek Athénban (2004) az egymilliárd dollárt is meghaladták, és valószínűleg mi sem úsznánk meg olcsóbban. Bár Berlinger nem említi, de legalább ugyanekkora hiányosságnak látom a szálláskapacitás kérdését. A megvalósíthatósági tanulmány erősen alábecsüli a külföldi olimpiai turisták várható számát (553 500 fő). Európa szívében egy feltehetőleg még akkor is viszonylag olcsó világváros ennél jóval több, megkockáztatom, a tervezett szám kétszeresét is meghaladó látogatót vonzhat. Márpedig a tanulmány a félmilliós turistatömeg elszállásolására sem kínál megnyugtató megoldást, amikor azt feltételezi, hogy a hiányzó kapacitásokat a magánszektor fogja megépíteni. És mi lesz, ha jóval többen jönnek?
A magánszektor nem fogja tudni „fölszívni” a többletet, mert ha racionális (azaz megtérülő és hosszú távon fenntartható) lenne egy ekkora kapacitásegyüttes kiépítése, akkor az már megépült volna.

E kérdés átvezet a másik nagy problémához. Míg a két versenytárs, Los Angeles és Párizs valószínűleg joggal állítja magáról, hogy a városi kiszolgáló létesítmények rendelkezésre állnak, Budapesten ez egész biztosan nem így van. A szükséges kapacitások kiépítését 2070 milliárd forintra teszi a megvalósíthatósági tanulmány, egyben leszögezi, hogy csak olyan beruházást vesz figyelembe, ami a hosszú távú nemzetgazdasági és budapesti fejlesztési tervekben a rendezéstől függetlenül is szerepelnek. Itt azonban joggal jegyzi meg Berlinger Edina, hogy mivel e beruházások finanszírozásáról nincsenek információk, erősen kérdéses, hogy „olimpiai kényszer” nélkül vajon megépülnének-e. Márpedig ha Budapest lesz a helyszín, akkor a vonatból nincs kiszállás: a beruházásokat meg kell valósítani, különben bukjuk a közvetlen és közvetett bevételek és hasznok jelentős részét. Ez nagyon komoly és lényegi kockázat.

Szintén nagy kockázat, ha a tervekhez képest jelentősen többe kerül a megvalósítás. Berlinger a 2004–2012 közötti három nyári olimpia esetében a nem OCOG-költségek esetében a tényleges és a tervadatok között átlagosan 2,21-szoros különbséget mutat ki, ami Budapestnél kb. ezermilliárd forint többletköltségnek felelne meg. Más tanulmányok csak a szervezési költségekről tudnak nyilatkozni; ugyanezen olimpiáknál átlagosan 42 százalékos a túllépés, ami Budapestnél 350-400 milliárd plusz lenne. E számítás szerint tehát az olimpiához szorosan kötődő túlköltések kockázata nagyjából 1400 milliárd forint.

Ehhez jön az igazán „szaftos” tétel, az egyéb beruházások 2070 milliárdjának túlköltésbecslése. Berlinger a 2010-es budapesti úszó-Európa-bajnokság, a 4-es metró és a Margit híd felújítása túlköltései alapján négyszeres szorzót javasol az általa sajátosan számolt 3000 milliárd forintnyi tervezett olimpiai költség valós becsléséhez, és ezek után azt mondja: 12 000 milliárd az olimpia teljes költsége.

Csakhogy ez önkényes választás, még akkor is, ha rezonál a közhangulatra. A becslés erősen függ a szubjektív kockázatértékeléstől; lehet, valaki úgy érzékeli, hogy az elmúlt másfél évtizedben elköltött uniós és kormányzati beruházási ezermilliárdok mindössze negyede valós teljesítés, a többit elfújta a szél – de én például ezt erős túlzásnak tartom. Ha 50 százalékos túlköltést mondanék, az is nagyon durva lenne, és azt jelentené, hogy beruházási ágon újabb ezermilliárd a többlet a tanulmányhoz képest. Így a cikkben szereplő 4000 milliárdos számolt költség akár 6000 milliárd is lehet. És ebben a logikában ez a legrosszabb forgatókönyv.

 

*

Lehet, hogy figyelmetlenül olvastam, de én nem találtam a PwC-tanulmánynak azt az állítását, amely a 774 milliárdos nettó rendezési költséggel állítaná szembe a 2984 milliárd forintnyi gazdasági hatást. Igaz, a vezetői összefoglaló 1. táblázata részletezi a 774 milliárdos költséget, majd közvetlenül ez után következik – minden magyarázat nélkül – a 2. táblázat a 2983 milliárdos gazdasági hatásokkal. A figyelmetlen olvasó valóban könnyen gondolja, hogy ez a két számsor összetartozik, és az is igaz, hogy „olimpia-politikusok” szájából el-elhangzik ilyesmi.

A gazdasági hatások számítását Berlinger Edina erősen vitatja, részben a számítás módja miatt, részben pedig azért, mert a PwC-tanulmány nem veszi figyelembe az alternatíva költségeit és hasznait, azaz azt az eshetőséget, hogy a más beruházásokra költött pénz is ugyanennyi hasznot hajthatna. Berlinger eme okfejtésével az a komoly baj, hogy a tanulmány alaptézise szerint ezek a beruházások az olimpiarendezés nélkül is megvalósulnak, azaz ebben az összefüggésrendszerben nem is kell foglalkoznia az alternatív beruházások hozadékával. Az olimpia nem „von el” 2070 milliárd forintot más ágazatoktól, mert ezt a pénzt az olimpia nélkül is arra költenék, amire az olimpiarendezés esetén; legfeljebb ezek a „szerencsés” ágazatok vonnak el pénzt más, kevésbé dúskáló ágazatoktól. Hozzáteszem, két éven belül már a sportberuházási nem OCOG-költések sem lesznek kérdésesek; a kormány 2016 végén úgy döntött, hogy olimpia nélkül is megépíti a szükséges sportlétesítményeket. (Majd meglátjuk, persze.) Mindezek alapján – meg amúgy is –, a tanulmány gondolatrendszerét ismerve erős túlzásnak tűnik Berlinger végkövetkeztetése: „Tekintettel mindezen aggályokra, úgy gondolom, hogy igazán jóindulatú vagyok, ha az olimpia tovagyűrűző gazdasági hatását összességében nullának tekintem, azaz feltételezem, hogy a pénz az olimpiai befektetésekben ugyanolyan jól hasznosul, mintha azt a gazdaság más területein költötték volna el.”

Berlinger cikkének logikájából továbbá az sem következik, hogy létez(het)nek hatékonyabb alternatív befektetések, hiszen bárhol is ruház be 2000 milliárd forintot a kormányzat, ott – lásd a budapesti úszó-Európa-bajnokság, a 4-­es metró és a Margit híd felújítása – szükségszerűen négyszeres lesz a túlköltés. Akkor meg nem mindegy? Vagy a túlköltés olimpia­specifikus? Ha az egészségügy­ben, oktatásügyben, a kultúra más ágazataiban építünk, akkor nincs túlköltés? Esetleg építsünk 8000 kilométer utat, vasutat, mert ott mindig tökéletes hatékonysággal hasznosultak a forintok?

 

*

De Berlinger megközelítésével nem is a szubjektív szorzók és a nem reális, mert túlzott kockázat­észlelés a legproblémásabb. Miközben a kockázatok egy részét beárazza (a túlköltés egyaránt jelenthet rossz tervezést, korrupciót, lopást stb.), addig az externáliákkal nem foglalkozik. („Ezeket a kérdéseket most félretesszük.”) Értem én a félelmét, és részben osztom is, hiszen a nem szándékolt gazdasági hatásokkal akkor szoktunk operálni, amikor a direkt gazdasági érvek bizonytalanná válnak. A PwC sem él ezzel az eszközzel, hosszasan sorolja a (sok) pozitív és a (kevés) negatív externáliát – de nem számítja bele ezek egyenlegét a bevételek közé.

Igaz, a kockázatokat sem árazzák be a tanulmányírók. Márpedig ha valamilyen túlköltési becslést adunk, akkor a nem szándékolt gazdasági hatásokra is kellene valamit mondani. Különben az alternatív ezermilliárdok – egy, tizenegy, tizenkettő – nem lesznek mások, mint lottószámok.

A szerző sportközgazdász.