"Vagy korrektül idéz és hivatkozik valaki, vagy nem." (Ungváry Krisztián: Ma Magyarországon nincs igazán jobboldali párt, Szilvay Gergely interjúja a mandiner.hu-n)
Minden óvodát végzett ember tudja, hogy a zsidók mindig is gazdagok voltak. Kivéve, amikor úgy tudja, szegények. Hiába uralják a modern ember képzeletét a zsidókat "rothschildizáló" fantáziák, kavarognak a fejében izraelita bankokraták és tőzsdecápák, nem felejtettük el teljesen az olyan régimódi közhelyeket sem, mint a batyus zsidó, a galíciáner vagy a snorrer figurája. Vélelmeink a zsidó jólétről tehát ellentmondásosak. Magyarországon azonban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a történeti munkák meg tudják mondani, melyik hiedelemben van több igazság: a törvényi diszkriminációt és a népirtást megelőzően a nemzeti jövedelem 25 százaléka, a vagyon 20-25 százaléka volt a zsidóké, ami azt jelenti, a zsidók jellemzően négyszer-ötször gazdagabbak voltak az átlagos jómódban élő polgárnál.
Vajon miként termelődött meg a mai magyar történetírásban ez a jól adatoltnak mutatkozó tudás? A következőkben megkísérlem felgöngyölíteni e szilárdnak tetsző ismeret zavarba ejtő keletkezéstörténetét.
Részesedés a nemzeti vagyonból és jövedelemből
A nemzet jólétének mértéke iránti érdeklődés világszerte, így Magyarországon is megugrott a nagy gazdasági világválság időszakában, s nőtt a kíváncsiság is, hogy az ország javainak vajon mekkora része felett rendelkeznek a zsidók. A zsidó térfoglalásról szóló diskurzus, az őrségváltás politikája igyekezett megteremteni a maga statisztikai hátterét.
| ||
Milyen eredményre vezetett a zsidók és keresztények életnívója közötti különbség fürkészése? Kádár Gábor és Vági Zoltán 2004-ben Self-financing Genocide, majd 2005-ben az ettől kismértékben eltérő Hullarablás, valamint - kevésbé részletdúsan - még 2001-ben, Aranyvonat című könyvében foglalta össze a nemzeti vagyon és jövedelem tortájából a zsidókra jutó szeletről a tudnivalókat, ugyanis a szerzőpáros a zsidók javainak elorzásáról szóló kutatásait e javak felbecslésére alapította.
Négy számításról ejtenek szót. A legkorábbi időpontra, 1930-1931-re a helyét végül a szélsőjobboldalon megtaláló, a szerzők szerint a tárggyal "legmélyrehatóbban foglalkozó" statisztikus, Matolcsy Mátyás számítása vonatkozik, amely szerint a zsidóság a nemzeti jövedelem 24 százaléka felett rendelkezett. A következő számítás Nagykálnai Levatich Lászlóé, a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet majdani munkatársáé, aki a Budai Hírlapban tette közzé eredményeit az 1934. évre vonatkozólag. Eszerint a zsidók a nemzeti jövedelem 28,26 százalékát bírták. Az ő mérését azonban Kádár és Vági nem tartja irányadónak, mert Levatich nem volt szakember (holott igenis megjelentek szakszerű publikációi a Közgazdasági Szemlében).
Az ugyancsak közismerten zsidóellenes szakférfiú, pályafutása csúcsán a KSH elnöki posztját betöltő Kovács Alajos nevéhez is fűződik egy felmérés. ' a nemzeti vagyon 20-25 százalékát számolta zsidó kézen lévőnek 1938-ban. Mint megtudjuk, Kovács felmérése Matolcsyéhoz hasonlóan "Nagy-Magyarországra" vonatkozik. Ez bravúros statisztikusi teljesítmény részükről, hiszen e kutatások Trianon után készültek, amikor Nagy-Magyarország már nem volt statisztikai realitás, csak politikai fikció. Sajnos azonban Kádár és Vági nem közli, milyen leleményes módon volt képes Kovács és Matolcsy kideríteni, vajon ebben a képzetes országban mennyire voltak gazdagok a zsidók.
Kádár és Vági leginkább azonban mintha Fellner Frigyes, a nagy tekintélyű "zsidó statisztikus" (aki, tudomásukkal ellentétben, 1903 óta már református volt) 1930-as évekre vonatkozó felmérésének adna hitelt, hiszen őt irányíthatta legkevésbé antiszemita elfogultság. Eszerint a nemzet vagyonának 20,8 százaléka volt a zsidóké. A szerzők ezzel a statisztikával - bármily meglepő - Bosnyák Zoltán közvetítésével ismerkedtek meg. Sőt, először azt írják, hogy az eredményt Bosnyák következtette ki Fellner adataiból. Később azonban már határozottan úgy tudják, maga Fellner végezte el a számítást.
A méréseknek van egy közös hibájuk: mind a zsidó jóléthez számította ugyan a keresztelkedett nagyvállalkozók javait, de az alsóbb jövedelemsávokból csak a zsidó vallásúakét, mert felekezeti bontású statisztikákból dolgozott. A szerzők azonban nem árulják el, hol lelhetők fel e javak értékének felekezetek közti megoszlásáról tájékoztató statisztikák, és hogy derítették ki a statisztikusok még a zsidótörvények elfogadása előtt, kik az áttért nagytőkések.
A kép tehát aggasztóan zavaros - ám a szavahihetőnek minősített számítások összecsengenek, így a szerzők következtetése meggyőző: a 30-as években az ország lakosságának mintegy huszada volt zsidó, a nemzeti vagyonnak viszont cirka negyede-ötöde, a nemzeti jövedelemnek pedig negyede volt a zsidóké. Következésképp a zsidó polgár átlagosan négyszer-ötször akkora vagyonú volt, és ötször annyi jövedelem folyt be a kasszájába, mint egy átlagos jómódban élőnek. A jóléti egyenlőtlenség mértéke tehát egészen döbbenetes volt. Joggal mondják Vágiék, hogy "a magyar zsidóság kifosztása arányait tekintve Európában példátlan haszonnal kecsegtetett".
Mielőtt azonban elhinnénk mindezt, járjunk kissé utána Kádár és Vági hivatkozásainak. A filologizálás után azt fogjuk látni: amit elmeséltek, csupán teremtő képzeletük műve.
Komoly tudósok komoly számításai?
Először is gyanút kelt, hogy Kádár és Vági semmit sem árul el azokról az eljárásokról, amelyekkel a három szakszerűnek és szavahihetőnek minősített becslés eljutott a végösszeghez. Ráadásul ezek egyikére sem eredetiben hivatkoznak. Fellner, Levatich és Matolcsy eredményeit Bosnyák Zoltán két munkájából veszik át, amelyek közül az egyiknél jelzett oldalszámokon szó sem esik a nemzeti vagyon zsidó/keresztény megoszlásáról. Kovács Alajos mérésénél pedig egy szélsőjobboldali hírlap, a Függetlenség ismeretlen szerzőjű cikkére utalnak.
Eljárásuk persze érthető: nehéz is lett volna a kalkulációk eredeti közlésére hivatkozni. Ilyen számítással ugyanis valójában kizárólag Levatich próbálkozott, de ő is csak tessék-lássék erőfeszítéseket tett. Sem Kovács, sem Matolcsy, sem Fellner nem végzett ilyet. A kérdés tudományos igényű megválaszolására ugyanis a korabeli statisztikai adatgyűjtés nem adott módot: a szokott, kizárólag az elitet leíró adatokon túl csakis a budapesti házvagyon értékének felekezeti megoszlásáról voltak pozitív információik, semmi másról. Így hát a sarki zöldségesnek is megalapozottabb ismeretei lehettek arról, hogy jellemzően gazdagabbak voltak-e a zsidók és mennyivel, mint akárhány íróasztal fölé görnyedő statisztikusnak.
De akkor honnan a Kádárék által közölt számok?
Kádárék legendáriuma a Levatich- és Matolcsy-féle számításról a legnyersebb antiszemita eszméket valló Bosnyák Zoltán Magyarország elzsidósodása (1937) című munkájából tud. Bosnyák ebben a könyvében kétségtelenül hitelesen ismertette Nagykálnai Levatich László írásának konklúzióját. Ha visszakeressük a Nemzeti jövedelem és jövedelemeloszlás című cikket a Budai Hírlapból, akkor világossá válik: Bosnyák épp csak azt felejtette el megemlíteni, hogy Levatich nem körültekintő kalkulációt végzett, hanem a régi jó tippeléses metódust alkalmazta. Kiindulásnak vette az aktuális KSH-adatokat a teljes nemzeti jövedelem mértékéről, majd megpróbálta megmondani, milyen típusú jövedelemből mennyi folyhat be a zsidókhoz, mennyi a keresztényekhez - csak úgy, a szív érzése alapján. Hogy mennyire nem gondolta komolyan maga Levatich sem ösztönös megérzéseit, azt jól mutatja, hogy a nemzeti jövedelem alakulásával kapcsolatos gondolatait közölte a Közgazdasági Szemlében is, de ezen az igényes tudományos fórumon még véletlenül sem ejtett szót a zsidókról és részesedésükről a javakból.
A Bosnyák által a Magyarország elzsidósodásában hivatkozott Matolcsy Mátyás-cikkhez a könyvtárakban nem sikerült hozzáférnem. De Bosnyák nem is állította azt, hogy a megjelölt tanulmányban Matolcsy kiszámolta volna a zsidók részesedését a nemzeti jövedelemből. Csupán azt írta, hogy Matolcsy a teljes lakosság jövedelemeloszlását vizsgálta, tekintet nélkül a felekezeti/faji törésvonalra. Bosnyák átmásolta a könyvébe ezeket az adatokat Matolcsy kutatásából, majd gyártott ő is egy hasonló felépítésű, de most már a zsidókról szóló táblát. Ezután pedig, minden okszerű megfontolás és számítás nélkül, találomra megmondta, hogy az egyes rubrikákba a zsidók hányad része esik, és azok a nemzeti jövedelem mekkora részét bírják. E nevetséges eljárással kapta meg Bosnyák azt a 24 százalékos zsidó részesülésről tájékoztató adatot a nemzeti jövedelemből, amit Kádár és Vági Matolcsy szellemének tulajdonít. Bosnyák innen már könnyen meghatározta, hogy az ő meseországában keresőnként mekkora a differencia: a keresztény átlagember évi jövedelme 427 pengő, a zsidóé 2506 pengő kellett legyen szerinte, vagyis hatszor olyan magas volt a zsidó életszínvonal, mint a keresztény.
Matolcsynak tehát semmi köze ahhoz a konkrét számsorhoz, amit Kádár és Vági a nevéhez rendel - mindazonáltal ő is nyakig benne állt a Bosnyák-féle becslési hagyományban; más szövegeiben ő maga is egyre-másra termelte a hasonló lázálmokat. Például 1938-ban saját lapjában, A zsidókérdés Magyarországon című vezércikkében valamiféle kiismerhetetlen belső késztetésből úgy döntött, hogy az ipari jövedelmek 60, a kereskedelmiek 80 és a lakások értékének 30 százaléka a zsidóké. A máshonnan szerzett jövedelmekkel nem törődött, mert már e három kieszelt, viszont kerek számból is napnál világosabb volt számára, hogy "durván becsülve" a nemzeti jövedelem 30 százaléka kerül a zsidókhoz, sőt az is, hogy a nemzeti vagyonból csak valamivel kisebb a részesedésük. A szerzőben azért maradhatott némi szakmai becsület, mert egy általa jegyzett nyilas brosúrában 1941-ben már csupán annyit bátorkodott állítani: "A zsidóság tulajdonában van tehát a nemzeti vagyon egy tekintélyes része."
Fejtsük fel most a Fellner-féle vonulatot. Fellner Frigyes tényleg úgy került Kádár és Vági könyvének lapjaira, ahogy Pilátus a krédóba, vagy még inkább, ahogy kabátlopási ügybe szokás belekeveredni. Bosnyák Zoltán 1943-ban a Szembe Júdeával! című cikkgyűjteményében idézte Fellnernek az 1929-ben megjelent (tehát - ellenben azzal, amit Kádárék kiötölnek - nem a 30-as évekre, hanem a 20-as évek második felére vonatkozó) Csonka-Magyarország nemzeti vagyona című kötetének adatait. A könyvben szó sem esik a zsidókról - mi több, Bosnyák sem állította, hogy Fellner mondott volna bármit a zsidó részesedésről. Sőt éppen azt írta, "Fellner adatai természetesen nem terjeszkednek ki a jövedelem és vagyon felekezet vagy más szempontokból való megoszlására is". Bosnyák csak azért hozakodott elő a tekintélyes statisztikusnak a nemzeti vagyon összességét felmérő számaival, hogy érzékeltesse, mekkora tömeget képviselnek a különféle vagyontárgyak az országban, és mennyit fog a már jól ismert technikával, azaz találomra elosztani zsidók és keresztények közt. Az például, hogy a bányavagyon 62,2 százaléka volt zsidó kézen, Bosnyák számára azért volt magától értetődő, "mert köztudomású, hogy az ország valamennyi nagy bányavállalata zsidó nagybankok érdekkörébe tartozik és zsidó vezetés alatt áll". Így, saját koholmányait összesítve jött ki Bosnyáknak a 20,7 (Kádárék összegzésében 20,8) százalékos arány, amit szerinte nyugodtan értelmezhetünk 25-nek: csakhogy ennek Fellner nem szerzője volt, legfeljebb elképedt olvasója lehetett.
Szájról szájra
Folytassuk a nyomozást Kovács Alajos esetével. A Függetlenségben valóban megjelent az a cikk, amiből Kovács számításáról Kádár és Vági tudni vél. Az írás A csonka-magyarországi zsidóság a statisztika tükrében című Kovács-könyv fő eredményeit rekapitulálta, és nem szerepel benne olyasmi, ami alapján Kádárék joggal írhatják azt, hogy Kovács kiszámolta, mennyi volt a zsidóké a nemzeti vagyonból a történelmi Magyarország területén. Mint a reklámozott könyv címe is mutatja, az információk a trianoni országterületre vonatkoznak. Ráadásul a nemzeti vagyon megoszlásáról sem esik szó a cikkben, hanem az áll benne, hogy a zsidóság "húsz-huszonöt százalékkal részesedik a nemzeti jövedelemben". Kádárral és Vágival ellentétben megpróbáltam visszakeresni az eredeti műből, hogy kalkulálta ki Kovács ezt az értéket. A körültekintő, szakszerű, hosszas és fáradságos számítást teljes terjedelmében idézem: "Ha pontosan ki tudnók mutatni a múltban és jelenben is a zsidóságnak a nemzeti vagyonban és a nemzeti jövedelemben való részesedését, amit ma hozzávetőleges számítással 20-25%-ra kell becsülnünk..." Kovács tehát közli, hogy igazából nincs mód kiszámolni, mekkora a zsidó tortaszelet, majd mégis megadja a méretét: az ismert hasra ütéses módszerrel, fél mondatban intézve el a jövedelem és a vagyon kérdését.
A Kádár és Vági által hitelesként kezelt becslések tehát kivétel nélkül vagy légből kapottak, vagy meg sem születtek soha; a komoly tudósok komoly számításairól tudósító sztori mese. E számokra napjaink történetírása mégis létező, hiteles mérési eredményként hivatkozik. A hatástörténet legizgalmasabb fejezete minden bizonnyal a legújabb, ami után már abban sem lehetünk biztosak, ki a szerzője. Nem világos ugyanis, hogy Ungváry Krisztián új kötete, amit a napokban az MTA akadémiai díjjal ismert el, A Horthy-rendszer mérlege hatása alatt áll-e a mesének, vagy éppen forrása. Előszavában Ungváry a Hullarablás egy részét munkája kéziratának engedély nélküli "stilizált másolásának" mondja. Meg is jelölte, melyek azok a fejezetek, amelyekhez valamilyen formában köze van az ő szövegének. A zsidóknak a nemzeti vagyonból és jövedelemből kihasított részesedéséről (fiktív) ismeretanyagot közlő rész ezek közé tartozik. És valóban, ahogy Ungváry a számításokat tárgyalja, szavai, okfejtésének szerkezete feltűnően emlékeztet a Hullarablásra. Szó szerinti egyezések is szép számmal találhatók. Ráadásul, tudtommal, a szerzőpáros eleddig nem védekezett a gyanúsítással szemben.
Mégse legyünk meggyőződve arról, hogy Ungváry képzelőtehetségét dicséri a szakszerű számítások mítosza. Munkája ugyanis a fiktív számokat úgy ismerteti, hogy azokat a lábjegyzet szerint a Kádár-Vági szerzőpáros korábbi, 2001-es Aranyvonat c. könyvéből veszi. Furcsamód azonban Ungváry Fellner becslését is említi, amely az Aranyvonatban valójában még nem szerepelt. Az imaginárius Fellner-féle számítás lenne Ungváry leleménye? Akármi is az igazság, filológiai nyomozásom eredménye elsősorban Kádárt és Vágit terheli: ha ők a szerzők, azért, ha nem, úgy azért, mert ráadásul sajátjukként forgalmazták más hibás termékét.
Ungváry könyve mindenesetre nem csökkenti az adatok keletkezési körülményeit fedő homályt, sőt inkább dagasztja a komoly szakemberek komoly számításairól szóló legendát. Ha jól értem, Ungváry azért szentel egy fejezetet annak kiderítésére, mekkora volt a zsidók gazdagsága, mert szerinte a zsidók javai jelentették a fedezetét a (nem zsidó) szegényeket felemelni igyekvő szociálpolitikának, és az ezek megkaparintása érdekében tett lépések képezték a korszak zsidóellenes politikai gyakorlatának a racionális magvát. A szerző összeállítja a holokauszt előtt "a polgári fejlődés egyenetlenségeit" leírni igyekvő jeles magyar statisztikusok névsorát, akik között szerepel a jövedelem és vagyon kérdésével foglalkozó Fellner Frigyes, Kovács Alajos és Matolcsy Mátyás is. Majd körüljárja, vajon mennyire lehettek hitelesek ezek a számítások. Rámutat, hogy kivétel nélkül osztatlan elismertségnek örvendő szaktekintélyekről van szó, illetve megvizsgálja, ki volt a panteonból zsidó, ki antiszemita. Ám ha gyűlölték a zsidókat, ha nem, "akarva-akaratlanul mindegyikük a zsidóság gazdasági erejének túlsúlyát mutatta ki". Vagyis Ungváry már a fejezet elején felmondja a mérvadó statisztikusok szakszerű jövedelem- és vagyonszámításairól szóló, koholt történetet.
Ezután sokféle, jórészt az elitre vonatkozó adatot összehord, a vagyon- és jövedelemkalkulációkból azonban egyet sem tud - létezésük híján - bemutatni, de még csak fellelhetőségét megjelölni sem. Csak a kitalált hagyomány továbbszövésére futja erejéből: egy Hollós István nevű szerző tanulmányára hivatkozva faktumként közli, hogy a keresztény keresők évente átlagosan 780 pengőt, ellenben a zsidók 5200 pengőt vittek haza a borítékban. Azzal már nem terheli az olvasót, hogy Hollós ezeket az értékeket, saját bevallása szerint, egyszerűen Kovács és Matolcsy megérzésének - tendenciózus - pengősítésével kapta, és így e számoknak sincs semmilyen alapjuk. Végül Ungváry a fejezet összegzéseként felsorolja, majd elfogadja a Levatichnak, Kovácsnak, Matolcsynak és az ezúttal már a "Fellner Frigyes adatai alapján" következtető Bosnyáknak tulajdonított képzelt mérések végkövetkeztetéseit. Azonban nagyvonalúan eltekint attól, melyik számadat értendő a nemzeti jövedelemre, melyik a vagyonra. Az összes százalékarányt a nemzeti vagyonra vonatkoztatja.
*
A Horthy-korszak neves magyar statisztikusai tehát azzal ellentétben, amit a szakirodalom konfabulál, nem vizsgálták szakszerűen, mekkora volt a zsidók részesedése a nemzeti vagyonból és jövedelemből. Csak annyi történt, hogy közülük ketten egyszerűen megmondták, szerintük mennyi lehet, de egyetlen észérvük sem volt, amivel meg tudták volna erősíteni béljóslataikat. A harmadik soha nem is gondolt az egésszel. Csupán Bosnyák Zoltán és Levatich László, tehát a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet köre, vagyis két eltökélt antiszemita próbálkozott ezzel, de racionális alapja egyikük eljárásának sem volt. Ezekben a számokban tehát annyira sem bízhatunk, mint amennyire a kutya a vacsorájában.
Azok, akik a zsidó javak elrablásának tervét dédelgették, a jelek szerint csak álmodoztak arról, mekkora lesz a zsákmány. Nagy hibát követnek el azok a történészek, akik ezekre az antiszemita ábrándokra támaszkodva mérik fel a zsidó gazdagságot, ahogy azok az olvasók is, akik rájuk hagyatkoznak.
A szerző történész.
