*
Melyek voltak azok az intézkedések, amelyek megásták volna a sírt, melyben nemzet süllyed el?
Az eredeti előterjesztés szerint a társadalombiztosítás (tb) által nem támogatott gyógyszereket - ezek a patikai forgalom 17 százalékát teszik ki, és olyan termékek tartoznak közéjük, mint a hashajtók, a fogamzásgátlók vagy a nyugtatók egy része - a patikák szabadon árazhatták volna: szemben a jelenlegi szabályozással, amely szerint a nagykereskedelmi árra megha-tározott árrést tehetnek rá. Az új gyakorlat a következő lett volna: a gyógyszergyárak ugyanannyiért adják nekik a készítményeket, mint eddig, de ők a haszonkulcsukat (15-20 százalék) szabadon állapíthatják meg. Vagyis majdnem szabadon: erről később.
A másik fontos változás a gyógyszertárak számát érintette volna. Jelenleg ugyanis a patikák száma korlátozott: egy településen 5000 lakosonként egy gyógyszertár lehet, és két patika nem lehet egymáshoz 250 méternél közelebb. Ezen szabály következtében az ország telítettnek tekinthető: körül-belül 2000 gyógyszertár működik, vagyis újakat már nem lehet alapítani. A tervezet szerint ezt a korlátot feloldották volna, és ha valaki extra szolgáltatásokat vállal (például nonstop nyitva tartás, házhoz szállítás), akkor bárhol alapíthat gyógyszertárat. Vizsgáljuk meg, hogy mit várhatunk (várhattunk volna) egy ilyen liberalizációtól, és mit nem.
Fontos leszögeznünk, hogy a verseny a liberalizáció után is szabályozott lenne. Csak az léphetne be a piacra, aki szakmailag, személyileg stb. megfelel a magas követelményeknek. A patikák működését továbbra is szigorú feltételekhez kötnék, és a tb által támogatott gyógyszerek ára ezután is szabályozott lenne. Sőt: az árrést a hatóság a tb által nem támogatott orvosságok esetében is maximalizálná. A szabályozott verseny annyi változást hozna, hogy aki a felté-teleknek megfelel, az beléphet a piacra, és a tb által nem támogatott gyógyszerek árai lehetnének alacsonyabbak, mint a maximális.
A gyógyszerészkamara elnöke, Hávelné Szatmári Katalin számos veszélyt fedezett fel e lépésekben.
Először is a nem támogatott gyógyszerek ára kiszámíthatatlanná válik; a betegek nem tudnák "követni" őket. Azt se tudnák szegények, hol áll a fejük.
Ez az állítás nyilván igaz, hisz az árak minden piacon változni szoktak - ám az árak változékonyságát a társadalom nem tartja problémának olyan alapvető élelmiszerek esetében, mint a kenyér vagy a tojás. Nem világos, hogy a hashaj-tónál ez miért okozna gondot. A gyógyszerek esetében sokkal kisebb a szezonális változások jelentősége, ráadásul a verseny erősödése mellett - ha demagóg akarok lenni - a változékonyság azt jelenti, hogy időnként olcsóbb a gyógyszer, időnként meg még olcsóbb. Az árak változékonysága a piac velejárója: a legtöbb termék esetén a piaci mechanizmus előnyei jóval meghaladják a változékonyság által okozott költségeket. Jobb, ha valami időnként 80 forint, máskor meg 90, mint ha mindig 100 lenne. A gyógyszerpiac sem kivétel ez alól.
*
A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy milyen irányba mozdulnának el az árak.
Az árak csökkenésének az a feltétele, hogy elég sok patika versenyezzen egymással. Ezért csak a nagyobb településeken számíthatunk jelentősebb ármérséklődésre. A kisebb helyeken a patika gyakorlatilag monopólium, és amennyiben valóban szabadárassá válnak bizonyos gyógyszerek, elképzelhető, hogy az ilyen településeken áremelés lesz. Ezért fontos meghatározni a maximális árrést (legalábbis kezdetben), mert így semelyik település lakói sem járnának rosszul a liberalizációval.
A várható csökkenés mértéke persze nagyban függ attól, hogy az árak most mennyire alacsonyak vagy magasak. A gyógyszerészkamara véleménye szerint a patikai árrés nagyon alacsony: Magyarországon csak 15-20, míg Nyugat-Európában 25 százalék. (Megint bizonyára csak a demagógia mondatja velem, hogy más az ország ár- és bérszintje is, ezért könnyen lehet, hogy ez az árrés nem is annyira kevés.) De akkor hogy fordulhat elő, hogy a piac mégis telített? Miért akarnak folyamatosan új szereplők belépni, még úgy is, hogy extra szolgáltatásokat vállalnának? Azért, mert bizonyos területeken, ahol nagy a forgalom, nagyon nyereségesen lehet patikát üzemeltetni a fix árréssel. Igaz, egy kisebb faluban esetleg csak veszteséggel lehet ilyen üzletet fenntartani. Az egységes árrés ezt nem veheti figyelembe - de pontosan ezért lenne jó a szabályozott verseny. Nem az árrés lenne azonos, hanem a haszon válna hasonlóvá, legalábbis azokon a helyeken, ahol a verseny elég erős.
A gyógyszerészkamara ezzel szemben a végítélet vízióját villantja fel. Ebben a Gonosz maga is megjelenik, mégpedig - mint a közgazdasági demagógiában oly sokszor - a csúnya multik képében. Ezek a következő furmányos taktikával segítenék elő a nemzethalált. Először levinnék az árakat, amitől a becsületes magyar patikusok tönkremennének. Majd - immár versenytárs nélkül maradva - elviselhetetlen drágaságot okoznának. Ez a történet - amit egyébként felfaló árazásnak nevez a versenyjog - a közgazdasági demagógia folklórjának elidegeníthetetlen része, emlékezzünk csak a dömpingár körüli vitákra. De, mint mondtuk, a gyógyszerpiac liberalizációja szabályozott versenyt takar. Amennyiben a patikai árrést maximálják, akkor a multik az utolsó lépést nem tehetik meg, vagyis nem emelhetik az árat az égig. Ezért nem éri meg nekik magas költséggel kiiktatni ellenfeleiket - hisz ezután sem kérhetnek monopolárat, vagyis hiányzik a motiváció. (Más kérdés, hogy erre valószínűleg a teljes liberalizáció esetén sem kerülne sor.) A kamara víziójából annyi igaz, hogy a hatékonyabban működő gyógyszertárak kiszorítanák a kevésbé hatékonyan üzemelőket. Tovább folytatódna a koncentráció, hiszen a patikák szövetségei nagy tételben olcsóbban tudnának vásárolni a nagykereskedőktől, és így akár az áraikat is csökkenthetnék. Úgy, ahogy ez a kiskereskedelemben lenni szokott. Ez a fogyasztóknak jó, a privilégiumaikhoz ragaszkodó patikusok egy részének rossz.
Elvben előfordulhat az is, hogy valaki a minőség rontásával csökkenti költségeit. Ez a veszély az ilyen szerkezetű iparágakban valóban fennáll. Elképzelhető, hogy a hanyag újpatikus nem rendel elég nagy készletet, nem tájékoztatja megfelelően a vevőket, lejárt szavatosságú gyógyszereket hoz forgalomba és a többi. De a minőségrontás elkerülésének eszköze a megfelelő szabályozás. Talán több haszonnal járna a társadalom számára, ha ennek a kidolgozásával foglalkozna a gyógyszerészkamara, és nem közgazdasági demagógiával. A szabályok betartatása azonban az állam feladata lenne. Amenynyiben a minőségi követelményeket sikerül megfelelően meghatározni, akkor a szabályozott verseny nem ronthatja a minőséget.
*
Az előbbiekből az következik, hogy a kisebb településeken nem számíthatunk arra, hogy a szabályozott verseny csökkenti az árakat, sőt itt a kisebb forgalom miatt a patikák fajlagos költségei is magasabbak. Az ilyen települések gyógyszertárait jelenleg is az állami támogatások tartják életben. Ám ez a probléma csupán része az egészségügyi ellátáshoz való egyenlőtlen hozzáférés problémakörének. Valóban méltánytalan, hogy ezekben a helységekben drágábban lehet megvenni bizonyos gyógyszere-ket, mint a nagyobb városokban. (És igazságtalan az is, hogy ezekről a településekről, mert messzebb van a kórház, lassabban ér célba a mentő.) Ezek fontos és jogos kérdések, ám nem hiszem, hogy a nagyobb településeken élőknek csak azért drágábban kell adni a készítményeket, hogy ne kapják meg olcsóbban, mint a kisebb helységekben élő embertársaik. Fontos viszont, hogy a verseny szabályozott legyen - abban az értelemben, hogy a kisebb telepü-léseken se legyen magasabb a gyógyszerek ára valamilyen előre megszabottnál. Azokat a patikákat, amelyek - az adott keresleti viszonyok mellett - ezzel az árréssel veszteségesek lesznek, az államnak kell támogatnia, hiszen egyetemes szolgáltatást biztosítanak. Azt pedig, hogy milyen településen mekkora támogatást kap egy pa-tika, átlátható módon kell megállapítani.
*
A gyógyszerészkamara áldásos tevékenysége az utóbbi években kiterjedt arra is, hogy mindenféle alternatív gyógyszer-értékesítési csatornát betiltasson. Pedig számos ilyen lehetséges. Például az orvosságok házhoz szállítása, internetes megrendelése vagy benzinkutaknál, szupermarketeknél történő értékesítése. Gondoljunk bele, hogy ezek a lehetőségek mennyire megkönynyítenék sok ember életét, és mennyi szenvedéstől vagy kényelmetlenségtől szabadítanák meg őket! Sőt, ez a rend csökkenthetné a területi egyenlőtlenségeket is.
Ez a magatartás mutatja meg leginkább a gyógyszerészkamara álszentségét és közömbösségét az emberi szenvedés iránt. Persze számtalan érvet ki lehet találni, hogy miért lenne felelőtlenség ezeknek a szolgáltatásoknak az engedélyezése. Ezek legtöbbje meg-felelő szabályozással megoldható: ki végezhet ilyen tevékenységet, hogyan tájékoztassa a vevőket, miként kell tárolni a gyógyszereket stb. Miért baj az, ha egy idős ember az általa öt éve szedett vérnyomáscsökkentőt interneten rendeli meg, és nem kell elmennie érte a patikába kéthavonta - azonkívül, hogy a patikus nem keres rajta?
A legtöbbet hangoztatott ellenérv szerint a magyar lakosság egészségügyi kultúrája fejletlen, és ezért a benzinkútnál - megfelelő szakmai tanács híján - mindenféle gyógyszert összevásárolna, aztán jól megbetegedne tőlük. A gyógyszerész jelenléte viszont valamiféle kontrollt jelenthet. Miközben nyilván vannak gondok a magyar lakosság természettudományos műveltségével, sőt szövegértési képességeivel, nem szimpatikus az az érvelés, amely az ország népét 10 millió félanalfabéta drogosnak tekinti. Az emberek a továbbiakban megkérdezhetik az orvost vagy a gyógyszerészt, hogy milyen készítményeket szedjenek. Akik meg önpusztítani akarnak, azokat a patikusok sem igen tudják megvédeni. Ezzel a logikával meg kellene kímélni az embereket az olyan döntések által okozott feszültségtől is, mint amilyen például a kettős állampolgárság (valóban bonyolult) kérdése; sőt, a kamara akár az étrendjüket is előírhatná, vagy azt, hogy kivel házasodjanak; ezek legalább akkora hatással vannak az egészségükre, és legalább olyan rossz döntéseket szoktak hozni e tárgyakban is.
Miért nem lett szabályozott verseny? A gyógyszerészkamara erős lobbiszervezet. Ez már sokszor megmutatkozott. Az egyik legjellemzőbb példa az volt, amikor a kormány - az éppen érvényesnél 15 százalékkal alacsonyabban - befagyasztotta a gyógyszerárakat. Miközben ez rendkívül rosszul érintette a gyógyszergyárakat, melyeket az ember nagy és erős vállalatoknak képzel, azok egész jól viselték. Nem úgy a gyógyszerészkamara, amely kormánybuktatással fenyegetőzött, mert a patikák valamivel később kapták meg a pénzüket. Természetesen gyorsan ki is kellett dolgozni a megoldást, ami némi készpénz formájában öltött testet. A fogyasztók és mindazok, akiknek pénzbeli kárt vagy szenvedést okoz ez a lobbicsoport sokkal rosszabbul szervezettek, sőt időnként el is hiszik, hogy az ő érdekük a liberalizáció késleltetése. Az egészségügy reformja - többek között - azért nem halad sehogy, mert a mindenkori kormány nem mer ezekkel az érdekcsoportokkal szembeszállni.
Pedig egyszer muszáj lesz.
