Mert erről van szó. Baglan tartományban, amelyet 2006-ban még viszonylag stabil állapotban vettünk át a hollandoktól, ma nyílt háború folyik az afgán kormányerők, a NATO és az ellenálló csoportok között. Ahogy az egész országban, itt is eldurvultak a dolgok az elmúlt egy-két évben. A kormány csak minimális ellenőrzést gyakorol a tartomány egyes részei felett. A tartományt átszelő, a NATO egyik utánpótlási vonalául szolgáló főúton rendszeresek a rajtaütések - egy ilyen rajtaütésben halt meg a magyar katona is. A szövetségesek tisztogató műveletek sokaságát hajtották már végre, ezek rendszerint taktikai sikerekkel végződnek, de stratégiailag eredménytelenek: Baglan nem lett biztonságosabb, sőt.
Ebben a küzdelemben a magyar katonák is részt vesznek, harcoló-harctámogató szerepben. Erre egy egész alakulata van kint a honvédségnek, az amerikaiakkal közösen működtetett Műveleti Támogató és Összekötő Csoport, az OMLT. Az OMLT egy afgán zászlóalj kiképzését végzi, de kijár velük műveletre is - együtt harcolnak, ha kell, és elég gyakran kell. Egy másik alakulat, a 2009 elején kiküldött Különleges Műveleti Csoport az ország másik részében hajtja végre a legveszedelmesebb feladatokat. Ez nem békefenntartás, még akkor sem, ha az erők nagyja - mint például a most megtámadott Tartományi Újjáépítési Csoport, a PRT - most sem harcol.
Fontos tudnunk ezt most, amikor elveszítettünk egy katonát. És fontos tudnunk azt is, hogy miért adta az életét. Azt, hogy ez nem egy illegális, gyarmatosító háború, amelyben Amerika és bábjai valami hős szabadságharcot próbálnak eltiporni. Ez dilemmáival együtt is igaz ügy. A magyar katonák segítenek az afgánokon - azzal, hogy járőröznek, azzal, hogy iskolákat építenek, azzal, hogy megtanítják az afgán hadsereg tisztjeit térképet olvasni és rendesen célozni. Esetleg odacsapnak maguk, ha az őrültek nekiállnak robbantgatni a főúton. A misszió az ENSZ égisze alatt zajlik, több tucat ország részvételével (köztük muszlim ország is van, például Törökország), és a demokratikusan választott afgán kormányt támogatja. És ez még akkor is igaz, ha az utolsó választásokon egyáltalán nem biztos, hogy a jelenlegi elnök nyer, ha nem lop el több százezer szavazatot (már csak azért is, mert fő versenytársa még tálibellenesebb volt).
Az összeesküvés-elméletek, miszerint Amerika és a NATO csak azért van ott, hogy ellopja az afgánok ásványkincseit, finom szólva gyenge lábakon állnak. Valójában a NATO alig várja, hogy kiléphessen ebből az egyre reménytelenebbnek tűnő háborúból, aminek egyre nagyobbak a költségei - emberéletben, pénzben és politikai tőkében -, és ami biztosan nem érne meg senkinek néhány réz- és lítiumbányát. Csak éppen nem tudja, hogyan. Nem veszítheti el csak úgy első igazi háborúját, nem futamodhat meg egy csapat rongyos elől. Milyen következtetéseket vonna le abból Oroszország és Kína? Mit mondana az amerikai elnök a választóinak?
Másrészt az ellenállók nem egy vonzó társaság. Részben egyszerű bűnszervezetek, amelyek a kábítószer-termelés ellenőrzéséért, az afgánokra kivetett adókért, vagyis pénzért és hatalomért harcolnak, néha egymás ellen is; és közben terrorizálják az afgán lakosságot. Tény, hogy vannak köztük olyanok is, akik valamiféle vallási és nacionalista ideológiától vezérelve küzdenek a NATO és az afgán kormányerők ellen - ha úgy tetszik, szabadságharcot vívnak. De ez az ideológia, az iszlámnak ez a kicsavart, szélsőséges és groteszk változata nem valamiféle vonzó, haladást, békét, szabadságot és jólétet kínáló dolog, amit az afgánok többsége támogat. Kevesen kívánják vissza a tálibokat, még akkor is, ha a háborúból, az elemi biztonság szinte teljes hiányából már mindenkinek elege van, és ezért sokan a NATO-t vádolják, sokszor jogosan. Ez ugyanaz az ideológia és ugyanaz a társaság, amely 2001 előtt otthont adott az al-Káidának. Torz, brutális rezsimet erőszakoltak Afganisztánra, amelyben bűn volt a borotvált arc, a zene, de még a sárkányreptetés is, és amely népirtó háborút indított az ország "hitetlenjei", a síita hitet követő hazarák ellen - és mindenki ellen, aki máshogy gondolta a dolgokat. Rezsimjük csak egy bizonyos afgán népcsoporton, a pastukon nyugodott, soha nem bírta a tádzsikok, üzbégek és hazarák szimpátiáját.
Hamid Karzai rendszere, amit a NATO és Magyarország támogat, korrupt és béna. De egy fokkal mégis vonzóbb, mint a tálibok elmebeteg rémuralma, mert a változás lehetőségét mégiscsak magában hordozza. Nemcsak azért, mert legalább részben demokratikus, hanem azért is, mert nem zárja el Afganisztánt a világtól - a tálibok még a segélyszervezeteket és az ENSZ-et is elzavarták annak idején, nehogy valaki iskolát építsen az afgán gyerekeknek. Nem próbál ráerőltetni az egész országra egy középkori ideológiát, aminél a mindennapi afgánok többsége sokkal nyitottabb, toleránsabb, kíváncsibb, életigenlőbb - hogy azt ne mondjam, lazább. Lehet, hogy a háború megnyerhetetlen. De legalább a jó oldalon állunk. Vagy legalábbis a jobb oldalon, egy olyan országban, ahol kétségkívül nincsenek igazán vonzó opciók.
*
A háború rosszul áll. De messze nem olyan véres, mint Irak volt. Ez nem Vietnam, és nem is a nyolcvanas évek szovjetellenes háborúja. A tálibok legyőzhetők: nemigen van ütközet, amit ők nyernének meg. A nagyobb baj az, hogy az afgán állam egyedül, a NATO támogatása nélkül képtelen fenntartani a rendet. Az afgán hadsereg nem elég erős, a korrupt, tolvaj, erőszakos rendőrséget gyakran jobban utálják az emberek, mint a tálibokat, és közigazgatás alig létezik a városokon kívül. Ezért az új stratégia, az afganizáció, a lassú kivonulás és a felelősség fokozatos áthelyezése az afgánokra nem biztos, hogy működni fog. De persze örökké ott maradni sem lehet.
De ez csak részben a mi dilemmánk. Magyarország végeredményben azért van Afganisztánban, mert NATO-tagként részt kell vennie a NATO misszióiban. Azzal kell foglalkoznia, hogy amíg ez a misszió tart, addig hogyan vehet benne részt a leghasznosabban. Pappné Ábrahám Judit hadnagy ezt tette. Vigasztaljon minket a tudat, hogy igaz ügyért állt ki, és ezért - ha jelent valamit ez a szó, márpedig jelent - hős.
A szerző könyve a Magyar Honvédség afganisztáni háborújáról 2011 elején jelenik meg az Athenaeumnál
