"It's a long way to Tipperary,
It's a long way to go..."
(Brit katonanóta az I. világháborúból)
Másként szeretném megközelíteni - a szokásos politikai elemzésekhez képest - azt az új rendet, a Neue Ordnungot, amely mostanában van kialakulóban, és főképpen Orbán Viktor személyéhez kapcsolódik. Négy kérdést, témát szeretnék föltenni, fölvetni - az egyértelmű válaszadás oly csábító és szokásos igénye nélkül.
*
A világ, így a mi szűkebb világunk is tele van szervezetekkel. Gazdasági társaságokkal, önkormányzatokkal, oktatási intézményekkel, civilszervezetekkel és sok egyébbel. Az is nehezen cáfolható, hogy egy-egy ország, egy-egy állam valójában óriási (vagy kevésbé óriási) szervezetként is felfogható. Ha egy új tulajdonos vagy meghatalmazottja föl- vagy átépíteni, megújítani, új vágányra akar terelni egy szervezetet (a kormány pedig az államot), akkor három szakaszban teheti ezt meg.
Az első szakaszban meg kell határozni a szervezet filozófiáját (ideológiáját, küldetését, legáltalánosabb célját). A második szakaszban erre a filozófiára építve meg kell tervezni a szervezet hosszú távú stratégiáját. A harmadik szakaszban már "csak" irányítani, működtetni, kormányozni, menedzselni kell - a stratégiának alárendelve - az élő emberekből álló szervezetet.
Mivel egy ország működtetése, kormányzása is a filozófiai alapelvein, majd az ezekből következő stratégián múlik, ezt a két mozzanatot emelném ki a teljes megújítási folyamatból - nem foglalkozva az aktuálpolitikai, taktikai, kormányzási mozzanatokkal. Az első fölvetendő kérdés tehát az: van-e az új rendnek átfogó, összefüggő és egyenszilárd
filozófiája?
És ha van, úgy ez a filozófia illethető-e a korábbi évtizedek rendszereitől eltérően a "konzervatív" jelzővel?
Elsőre a magamfajta átlagos állampolgár azt mondhatja, hogy ilyesfélével nem nagyon találkozott az elmúlt években, az idei országgyűlési választásokat megelőzően. Ám ha nem szeretném hagyni, hogy e kérdések megválaszolatlanok maradjanak, akkor valahogy le kell párolnom a közbeszédből azokat az elemeket, amelyek valamiféle filozófiává összeállnak. Ez azért nehéz feladat, mert a szavak, mint tudjuk, legtöbbször arra valók, hogy elrejtsék igazi gondolatainkat és vágyainkat. Mármost a Fidesz propagandája legtöbbször köszönő viszonyban sincs a Fidesz valódi filozófiai, ideológiai meggondolásaival; a rövid távú döntések pedig már természetüknél fogva sem. A dolgot bonyolítja, hogy némely propagandaszöveg, politikusi megnyilvánulás viszont éppen hogy távlatos meggondolásokat jelenít meg. Ezért kénytelen vagyok mazsolázni, a verbális megnyilvánulásokból egyes elemeket kiemelni, másoknak éppen az ellenkezőjére következtetni.
Az így összeálló kép néhány legfontosabbnak vélt elemét a saját szavaimmal, de a Fidesz filozófiáját képviselő képzeletbeli személy nevében a következőkben foglalhatom össze.
Bár köztudott, hogy az európai kultúra gyökerei a görög-római és a zsidó-keresztény hagyományokban rejlenek, nekünk most - már csak a Szent Istvánig visszavezethető magyar történelmi események miatt is - ebből az együttesből nem annyira a kereszténységet, mint inkább kifejezetten a katolicizmust kell előnyben részesítenünk. Ez konkrétan a római katolikus egyházat illeti, főképpen négy ok miatt.
Egyrészt Magyarországon ennek az egyháznak van a legtöbb híve. Másrészt ez a kétezer éves egyház, ha némi módosulásokkal és fordulatokkal is, de képes volt olyan szellemi és lelki, ha úgy tetszik: ideológiai hatalmat megőrizni Európában, amit érdemes nekünk is példának tekintenünk. Ráadásul ennek a szellemi hatalomnak a megőrzése számos hiba, bűn és iránymódosítás ellenére sikeres volt. Harmadsorban impozáns és eredményes az egyház szervezeti elve és fölépítése: a sokszor sok értelemben máshol használt hierarchikus alá- és fölérendeltség eredetileg a katolicizmus őselve: ott található az eredeti hierarchia, aminek a gondolatát és megvalósítását később oly sok szervezet átvette. A negyedik ok az, hogy a katolikus hierarchia csúcsán olyan személy áll, aki választás útján került erre a posztra, de gyakorlatilag elmozdíthatatlan, aki egyedül jogosult az egyház útját meghatározó kinyilatkoztatásokra, és akire a csalatkozhatatlanság (tévedhetetlenség) dogmája érvényes.
Már korábban is voltak jelei, de az ezredforduló után különösen észrevehető, hogy a világ gazdasági és politikai hangsúlyai lassan, de biztosan eltolódnak a korábbiakhoz képest. Európára, az Európai Unióra, a NATO-ra még jó ideig szükségünk lesz, ámde balgaság volna észre nem venni, hogy egyre inkább Keletről jön a fény. Figyelnünk kell ezeket a folyamatokat, és külpolitikánkat, külgazdasági politikánkat nyitottá kell tennünk az ebből következő hangsúlyváltásokra. Még nem látszanak az új világrend pontos körvonalai, de a régi meggyengülése már igen: az Egyesült Államok és Európa lassú hanyatlása nem a ma meglepetése. Nem tudhatjuk, hogy Japáné, Kínáé, Indiáé, Oroszországé vagy valamelyik egyéb hatalomé lesz-e a jövő, de a váltásra már most föl kell készülnünk.
Magyarország kis ország, amelynek sorsa kétségtelenül mindig össze lesz kötve az említett nagyhatalmakkal mint külső környezettel. Ám az itt élő tízmilliós magyar nemzet sorsa azon múlik, hogy egy nacionalista ideológiára támaszkodva föl tudjuk-e emelni gazdaságilag és életmódja tekintetében, erőt és önbizalmat tudunk-e adni tagjai többségének. Bármily borzasztó volt is Trianon a magyar nemzet számára, azt a kétségtelen előnyös következményét nem tagadhatjuk le, hogy a mai Magyarország lényegében egy nemzetiségek nélküli, homogén nemzetállammá vált. Így amit a belpolitikában teszünk, azt csak a magyar nemzetért tesszük. Egyedül vagyunk itt, a Kárpát-medence közepén, és segítséget kívülről nem várhatunk.
Rövid és középtávon a határainkon kívül rekedt magyarokkal is számolnunk kell. Mindenekelőtt belpolitikai okokból, hiszen negligálásuk már más pártoknak is az életébe került. Külpolitikai szempontból pedig a környező országokkal vívott harcunk fontos ágense az ott élő magyarság. De hosszú távon - ami mintegy két-három, de legfeljebb négy-öt nemzedéket jelent - nyilvánvaló, hogy hol lassabban, hol gyorsabban, de ez a magyarságát még őrző halmaz be fog olvadni az őt körülvevő nemzetbe, avagy többnemzetiségű országba. A két évtizede szabaddá vált Közép- és Kelet-Európa sorsa világossá tette, hogy az asszimilációs folyamat meglehetősen előrehaladt. Nemcsak déli, nyugati és keleti szomszédainknál, hanem a magyarságot nagyobb tömbben tartalmazó Felvidéken és Erdélyben is - a világ egyéb országaiban élő diaszpórákról nem is beszélve. Mindez távlatilag a maitól jelentősen eltérő és fokozatosan leértékelődő külhoni magyarságpolitikát implikál, amire át kell térnünk.
Hosszú távon főleg az itthoni felső és még legfeljebb a felső középosztály lehet a bázisunk. Ugyanis az általában vett középosztály és a lejjebb elhelyezkedő alsóbb osztályok nagyon kevéssé rúgnak labdába az ország felvirágoztatásában. Ezzel szemben a felettük elhelyezkedők statisztikailag kimutatható arányuknál jóval nagyobb szerepet játszanak. Egyrészt mert gazdaságilag a legerősebbek. Másrészt mert megfelelő közeledéssel leginkább ők tehetők szövetségesünkké, aktív támogatónkká, valamint nyertestársunkká - intellektuális képességeik miatt ezt az érdekösszefüggést is ők ismerik föl leginkább. Harmadrészt mert gazdagodásuk, gyarapodásuk, relatív súlyuk növekedése jobban hathat az egész ország fölemelkedésére (vagyis a javak "lecsorgására"), mint ha bármelyik alsóbb osztályt részesítenénk előnyben. És negyedrészt azért, mert a leváltandó régi és a létrehozandó új politikai osztály (a miénk) is odatartozik.
Politikusok, publicisták, egyéb értelmiségiek gyakran udvarolnak a választópolgároknak, a népnek azzal, hogy végtelen bölcsességét hangoztatják. Érdekes módon erről csak akkor hajlamosak beszélni, amikor "az istenadta nép" az ő igazukat látszik alátámasztani - ennek hiányában mélyen hallgatnak, és ekkor mások szavalnak a nép bölcsességéről. Bármilyen istenkáromlásnak is tűnik, ki kell mondani, hogy a nép - más népektől semmivel sem eltérően - meglehetősen és nagyrészt buta, vagy finomabban fogalmazva: kisszerű, földhözragadt, érzéketlen a nagy eszmék iránt. Csak az említett felső és felső középosztályban találhatunk olyan szellemi társakra, akik nem gátolják, hanem előreviszik egyedül értelmesnek és távlatosnak mondható elképzeléseinket.
Ezeket az elképzeléseket pedig nekünk magunknak, főképpen azoknak, akik a hatalmi hierarchia csúcsán állnak, kell kialakítanunk. Nem szabad leragadni semmilyen akár nagyon is szimpatikus eszmerendszernél, hiszen az utóbbi száz év is bizonyította, hogy a dogmatizmus, a fundamentalizmus, az ortodoxia a politikai irányításban kifejezetten kontraproduktív. Ezért egyrészt minden ideológiából ki kell emelnünk azokat az elemeket, amelyeket jónak tartunk, másrészt pedig bíznunk kell saját globális ítélőképességünkben, tehetségünkben és a valóság kontrolljára képes pragmatizmusunkban.
Az államról jó ideje vitatkozók általában dichotómiákban gondolkodnak: kicsi vagy nagy, drága vagy olcsó, erős vagy gyenge, demokratikus vagy antidemokratikus állam stb. Ezzel szemben nekünk egy (majdnem) mindenható állam kell, amely bizonyos területeken igen erős tud lenni, de máshol gyenge; amely odáig terjed hatókörben, ameddig átfogó elképzeléseinket meg kell valósítania, de visszavonul onnan, ahol a ráfordított energia már nincs arányban a várható eredménnyel. Vagyis igazából egy működő hierarchikus szerkezet kell, ahol a csúcson képződő akarat villámgyorsan és kevés torzulással tud végigmenni az összes szinten, egészen a legalul levő végrehajtó szervekig. A demokratikus-antidemokratikus dichotómia is álprobléma; ugyanis ha az államot eredményesen akarjuk működtetni a nemzet érdekében, akkor az eredményes működés a legfőbb szempont. Ez pedig fölülír minden egyéb szempontot, így a - meglehet - demokratikus, ámde fárasztóan nehézkes és redundáns korábbi változatokat. Ezért a szolgáltató állam jelszavát is föl kell cserélnünk a fegyelmező, irányító, egyúttal a nemzetről gondoskodó állam jelszavára.
A megfelelően működő állam azonban nem pusztán hatékonysági és szerkezeti, hanem kulturális kérdés is. A magyar nemzet minimum száz-, de inkább ezeréves történelme ugyanis egy alapjában véve paternalista kultúrát hozott létre. Mostanában divatja van a paternalista állam szidásának. Talán azért, mert nem veszik észre, hogy a paternalizmus is kétélű dolog. Valóban, csökkenti az egyéni és kisközösségi kezdeményezéseket, elkényelmesít, nehezíti az emberek saját lábra állását, a felnőtt és felelős döntéseket, a független gondolkodást és a csodavárás elkerülését. Másrészről viszont, a mi magasztos küldetésünk szemszögéből, elősegíti az értékeink és akaratunk vezérelte hozzáállást, a fegyelmezett munkát, a nemzeti identitás szándékunk szerinti alakítását, valamint annak megértését, hogy ellenfeleink és ellenségeink csak tönkretenni tudják az országot, miközben a legtöbb jót, hasznosat és jövőbe mutatót, valamint a problémák eredményes megoldását mindenki csak tőlünk várhatja. Ha őszintén szembenézünk nemzetünk elmúlt akár csak 150 évével, akkor nem lehet, hogy ne lássuk ennek a paternalista kultúrának a markáns jegyeit. (Ebben az időfolyamban 1956 csak villanásnyi félrelépésként határozható meg.)
Lehet ezzel a kulturálisan meghatározott attitűddel szembemenni, ám botorság volna nem belátni, hogy átalakítása lassú folyamat lehet, amely több emberöltőt igényelne. Az ilyen szembemenés azért sem célravezető, mert valamiféle ködszurkálássá válna. Ehelyett inkább együtt kell haladni az árral, és föl kell használni nemes céljaink megvalósítására, annak a társadalommérnöki munkának az eredményessé tételére, ami szándékainknak és mindenki várakozásának megfelel.
Idáig az összefoglalás. Döntse el a nagyérdemű, hogy a fölsorolt vezetésfilozófiai, az új rend misszióját fölvázoló alapelvek megfelelnek-e az új rend létrehozóiról kialakult képnek, mely szerint a "konzervatív" jelző ragasztható rájuk (akármit jelentsen is ez). Anekdotikus, ámde jelzésértékű a Konzervatórium esete. Az egyik legolvasottabb és legtekintélyesebb minőségi online magazin és blog inkább harmincon inneni, mint túli szerzői, hátterükben idősebb mestereikkel a választások előtti hónapokban aktivizálódtak. Burkoltan vagy kevésbé burkoltan nyilvánvalóvá tették, hogy az a konzervatív szemlélet és eszmerendszer, amit ők is képviselnek, a Fidesz kormányzásának filozófiai alapjául fog szolgálni - s ez nem csupán egyirányú vágyakozás. Azután meglett a győzelem, a kétharmad és a kormányalakítás, az első törvénysorozat megalkotása; a portálon pedig a zavarodottság jelei mutatkoztak. Ritkuló bejegyzések, periferikus témák, személycserék. És burkoltan vagy kevésbé burkoltan a kommentelők ki is mondták: a fiúknak nem rátok van szükségük, nem a ti gondosan kiérlelt javaslataitokat követik. Fél év elteltével pedig a konzisok láthatóan elindultak az illuzionista apológia felől az új rend konzervatív nézőpontú kritikája irányába.
A második kérdésen: a
stratégia
és a stratégiai tervezés témáján viszonylag hamar túljuthatunk. Ugyanis az érdekeltek, vagyis az ilyen ügyek iránt érdeklődő állampolgárok számára stratégiai tervezés nem volt, s ma sem észlelhető; konzisztens, átfogó stratégiát nagyítóval sem találunk. Bizonyos stratégiainak mondható részelemek ugyan azonosíthatók, ámde ezek kevéssé függnek össze azzal a filozófiával, amelyről fent szóltunk, s amelyből optimális esetben le kellett volna vezetni az előbbieket.
Mindez együttesen azzal a következménnyel jár, hogy a stratégiai részelemek meglehetősen különböző kidolgozottságúak; némely koncepcionális darabjaik kifejezetten ellentmondanak egymásnak, de legalábbis nem illeszkednek eléggé egymáshoz, és az előzőekből adódóan némileg önjáróak (aminek ritkább, de ki mégsem zárható változata az elszabadult hajóágyú szindrómája). Tessék csak olyan területekre és társadalmi problémákra gondolni, mint az egészségügy, a romák-nem romák viszonya, a gazdaságfejlesztési stratégia, az oktatásügy, a szociális szféra, a foglalkoztatás ügye, a kultúra jövőbeli irányai, a környezetvédelem, vagy éppen a közigazgatás humánpolitikai (személyzeti) oldala stb. Az eltérő kidolgozottsági szint, a koncepciók széttartása és a sokszor személyi hátterű önjáró jelleg ezekre a fölsorolt példákra éppúgy jellemző, mint az itt föl nem soroltakra.
És akkor még nem is szóltunk a nemcsak ciklusokon, hanem rendszereken is átívelő betegségről: arról, hogy a rövid távú (mert persze hogy rövid távú) taktikai, politikai érdekek és szempontok rendszerint fölülírják még a legjobb koncepciókat, legígéretesebb stratégiákat is. Egyelőre nem látjuk a józan ésszel szükségesnek tartott "váltóállítás" nyomát sem.
A harmadik kérdés is meglehetősen röviden tárgyalandó ezúttal: milyen
paradigmaegyüttes
irányítja az új rend elitjének és vezetőjének mindennapos tevékenységét, politikai és nemzetmentő célú gondolkodását? Címszószerűen fölsorolva: a döntéseket a hierarchia csúcsán kell hozni, és az összes szinteken áttolni; az ismert ókori mondáshoz visszatérni - vae victis (jaj a legyőzöttnek); az embereket igazán fegyelmezéssel, szigorral, szankciókkal és büntetésekkel lehet céljaink és értékeink érdekében motiválni; ha már tudjuk, hogy mit akarunk, akkor a nemzet többi részét együttműködésre kell fölszólítani, aki pedig nem hajlandó velünk együttműködni, az kiírta magát a nemzetből. És ami a fő: háborúban vagyunk, harcolunk, támadunk és védünk (támadva védekezünk), győzelmeket kell fölmutatnunk mindenáron, a földbe kell döngölni ellenségeinket (win-loose), sokszor le kell győznünk a barátainkat is. Ha nem mi nyerünk, akkor meghalunk.
Mármost ezzel szemben az elmúlt több mint fél évszázadban a világ eredményes országai és eredményes szervezetei folyamatosan egymásra rakva munkálták ki és igazolták a gyakorlatban is az olyan - ideológiák iránt meglehetősen immúnis - alapelveket, mint például: a döntéseket nemcsak hogy a megfelelő szinteken (nem feltétlenül központilag) kell hozni, hanem az érdekeltek, a döntések majdani végrehajtói bevonásával (participation); az embereket nem külsőleg, büntetések kilátásba helyezésével kell kényszeríteni a hasznos munkára, hanem belsőleg kell - megfelelő, nem csak anyagi jutalmazással - motiválni; a verseny mellett egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a valódi együttműködésre, ami csak erre önként vállalkozó felek között jöhet létre a szükséges bonyolult feltételrendszer megléte esetén; a hierarchikus piramisokat pedig le kell lapítani (a la Carlzon). És ami a fő: ez nem háború, hanem szorgalmas munka, érték- és érdekvezérelt tevékenység emberek, társadalmi osztályok és nemzetek valódi, nem pedig fölülről rájuk ömlő együttműködésre ítélt csoportjai között. Ahol csak a nyerő-nyerő (win-win) és a nem nulla összegű játékokat játsszák - ellenkező esetben sok jobb sorsra érdemes erőfeszítés megy a lecsóba.
Az elsőnek említett és nálunk mostanában mindenki által megtapasztalható paradigmák meglehetősen dohosak (nehogy valaki pusztán gúnyolódásból konzervatívnak nevezze őket!). Az új rend vezére mégis mellettük tette le a voksot - szembemenve egy fél évszázad vagy még hosszabb idő alatt kiizzadt, sok hozzáértő ember által kikísérletezett és nem kevesek által elfogadott, korunk kényszereinek és feltételeinek megfelelő, a gyakorlatban működő, valóban korszerű paradigmákkal.
Végül negyedik kérdésként: nem szeretném megkerülni Orbán Viktor saját
hatalmi motivációjának
témáját sem. Az bizonyításra nem szoruló axióma számomra, hogy egy vezető politikusnak jó adag belső hatalmi késztetéssel, motivációval kell rendelkeznie - ellenkező esetben ment volna inkább festőnek, fodrásznak, metróvezetőnek az alagútba, de semmiképpen sem a politika aktorának. (A hatalom és a hatalmi viszonyok természetesen nem valami átkozott dolgok, hanem az elmúlt évezredek szükséges termékei és egyúttal okozói.) A humánmenedzsment kiemelkedő amerikai teoretikusa, egyúttal gyakorlatának megtermékenyítője, David McClelland foglalkozott - Freud és E. Erikson nyomán, de őket kissé átalakítva - a szervezetek és a szervezeti vezetők hatalmi ténykedéseivel, ezen belül motivációjával. Anélkül, hogy itt a részleteket akár csak érinteni is tudnánk, azt le kell szögeznünk, hogy az eredményes politikusra, szervezeti felső vezetőre az ún. asszertív cselekvésben, dominanciában, nemegyszer erőszakosságban megnyilvánuló motivációs típus jellemző. Ezzel nincs is baj, ám ez a motívum kétfelé ágazik, két alesetre bomlik.
Az egyik az ún. perszonalizált hatalmi szükséglet. Az ezzel rendelkező személyek rendszerint agresszívak, hódítanak, élet-halál harcokat vívnak, amelyekben mindenáron győzni akarnak. Másokhoz való viszonyukat a dzsungel törvényeire építve alakítják. Az újkor tűzzel-vassal gyarmatosító hőseire utalva nevezi McClelland ezt konkvisztádor motivációs mintázatnak. A perszonalizált hatalmi késztetésű konkvisztádorok - a régmúlttól napjainkig - sok győztes órát, eredményes akciókat, sikeres csatákat hoztak katonáiknak, illetve civil követőiknek. A háborúkat viszont csak elveszíteni lehetett általuk. A perszonalizált hatalmi motivációval rendelkező személyek rendszerint sakkfiguráknak tekintik beosztottjaikat, munkatársaikat, "alattvalóikat". Ha viszont valaki sakkfigurának és egy játékban a játékosoknak kiszolgáltatott bábunak érzi magát, az előbb-utóbb passzívvá és hosszú távon a konkvisztádor számára is haszontalanná válik.
A másik változat a szocializált hatalmi szükséglet. Az ezzel rendelkező személyekre a hatalmi motívum fegyelmezett társadalmi kifejezése jellemző. Az ilyen emberek mások javára igyekeznek gyakorolni a hatalmukat, óvakodnak a személyes erő alkalmazásától, az egyénekre irányuló közvetlen hatalomgyakorlástól. 'k a közös célok kialakításában és a személytelen győzelmekben érdekeltek. Mivel képesek megadni beosztottjaiknak, munkatársaiknak, nemzetüknek a kompetencia érzetét, utóbbiak nem sakkfiguráknak, hanem az akciók kezdeményezőinek tartják magukat.
Hogy konkrét példákra is utaljak, az utóbbi mintázat hordozói voltak az olyan személyiségek, mint például Churchill, Adenauer, De Gaulle vagy Thatcher. A konkvisztádortípusba tartozónak tűnnek - számos jó nevű diktátoron túl - olyan kortársaink, mint például Sarkozy vagy Berlusconi.
Az olvasóra bízom, hogy eldöntse - azért némi gondolkodás után -, hogy az új rend miniszterelnökére melyik leírás illik, és kik a szellemi rokonai és fölmenői.
*
Erősen szubjektív megjegyzéseimet azzal a talán tárgyszerűbb következtetéssel szeretném zárni, hogy sajnos Tipperary még ma is meglehetősen messze van (az általunk ismert legédesebb lányról nem is szólva). Talán húsz, ötven vagy száz év múlva juthat el oda valamelyik utánunk jövő nemzedék. Vagy nem.
A szerző szociálpszichológus.
