Pete Péter: Jöjjön le a miniszter!

publikálva
1997/10. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző közgazdász.

A szerző közgazdász.

A mezőgazdasági kistermelők demonstrációjáról szóló riportokat szemlélve először egyszerűen csak felháborodást éreztem. Napnál világosabb ugyanis, hogy ezeknek a munkagépekkel az utakra vonuló, "az újabb adó- és közterhek miatt" végsőkig elkeseredett embereknek nincs igazuk. Az tényleg csak rágalom, hogy ők ki akarnának bújni az adózás általános, másokra érvényes szabályai alól, hiszen rájuk eleve más, kedvezményesebb szabályok vonatkoznak, s különben is - ha hinni lehet nyilatkozataiknak - egyáltalán nincs jövedelmük, így jövedelemadót jogosan nem fizetnek. Amit nem is akarnak fizetni, az nem a jövedelemadó, hanem a társadalombiztosítási járulék. Mennyit is? Az idén bevezetett és általuk tarthatatlannak tekintett szabályok szerint egészségügyi hozzájárulást és nyugdíjbiztosítási járulékot együtt valamivel többet, mint havonta hatezer forintot.

Mennyit kell egy alkalmazottnak keresnie ahhoz, hogy legalább ennyi járulékot fizessen ő maga és munkáltatója utána (ami szintén az ő bérét terheli) együtt? A béréből közvetlenül 10 százalékot vonnak, a munkáltatója meg a bér 40 százalékánál valamivel többet fizet, 50 százalék tehát alábecsüli a közteher mértékét. Havi 14 ezer forintos jövedelem esetén az alkalmazott már több járulékot fizetett, mint amit a kistermelők tarthatatlannak tekintenek. A Központi Statisztikai Hivatal nemrég közzétett, a tavalyi évet értékelő jelentése szerint a teljes foglalkoztatottak bruttó átlagkeresete 1996-ban 46 800 forint volt, vagyis az átlagalkalmazott havonta 23 ezer forintnál is több járulékot fizetett. Volt is annak helye, hiszen a járulékot nem fizetők, így a mezőgazdasági kistermelők vakbelét is kiveszik olykor-olykor, s az bizony pénzbe kerül. Nekik is vannak idős szüleik, azok nyugdíját is fizetni kell valamiből, ha már ők maguk ezt elutasítják.

Különösen irritált, hogy a kiskőrösiek - miként a zaporozsjei kozákok a cárnővel - kizárólag személyesen a miniszterrel óhajtottak kommunikálni. Miért gondolják a tiltakozók, hogy az elsősorban az átfogó, stratégiai-gazdaságpolitikai kérdésekért felelős miniszter jobban ismeri az őket érintő adójogszabályok részleteit, mint a törvényeket előkészítő hivatalnokok? Nem gondolják, mi több, ez nem is érdekli őket. Sőt a részletekről, az érdemi szabályokról tárgyalni akaró szakértőket gyanakvással fogadták, mert - a nyilatkozataikból jól érzékelhetően - saját maguk sem voltak tisztában a rájuk vonatkozó szabályokkal, a szakértők érdemi kérdéseire nem tudtak válaszolni. Õk sommás, általános, deklaratív eredményt szerettek volna. Jó például az, hogy "maradjon minden a régiben, a törvényeket vonják vissza!". Minthogy ősi privilégiumok megerősítéséről, Aranybulla, Magna Charta kiadásáról van szó, ilyesmiről királlyal kell tárgyalni, vagy azzal, aki éppen most van ott fent. Hogy közben nemcsak a feudalizmus szűnt meg, de a kommunizmus is, s azt, aki a király helyett van, éppúgy kötik a törvények, mint bennünket? Mi több, nemcsak akkor, amikor éppen nekünk jó, hanem akkor is, amikor számunkra kellemetlen dologról van szó? Ennek felismerése jó néhány napot vett igénybe.

A megmozdulás "archaikus" jellegét csak még jobban kidomborították a néhol burkolt, néhol nyílt város-, különösen fővárosellenes felhangok, amelyekkel a nekitüzesedett szónokok cseppet sem takarékoskodtak. ("A budapestieknek bezzeg van 140 milliárdjuk a metrójukra, jönnének csak ide, a harc a vidék megmentéséért folyik.") De ugyanezt a szellemet árasztotta a gazdálkodásról való elszámolások, végső soron az írásbeliség egy fajtájának felháborodott visszautasítása is. Nesze neked, modernizáció. Hiába beszélte fáradtra a száját a mezőgazdasági államtitkár azt bizonyítván, hogy a teljes elszámolást végző gazda az új szabályokkal jobban jön ki, mint régen, s a támogatást is csak annak folyósíthatják, aki tudja igazolni, hogy jogosult rá, az adófizetők pénzét talán mégsem lehet bemondás alapján költeni. A gazdák kikérték maguknak, hogy főkönyvet vezessenek, pláne hogy könyvelőt tartsanak. Az ilyen úri huncutság a városiaknak való.

Aztán a kormány villámgyorsan meghátrált, ha a miniszter nem is ment még Kiskőrösre, adó- és járulékügyben a fentiekhez képest jelentős engedményeket tettek, s az őstermelői igazolványba is csak időnként kell beírni. Eddigre azonban már az is körvonalazódott, hogy a gazdák sérelmei sokkal átfogóbbak, mint holmi adó meg tb, a panaszok az élet minden területéről kezdtek szólni: drága a műtrágya, olcsó a krumpli, bizonytalan az értékesítés, sok az import, ne engedjék a külföldieket földet venni, számolják fel a borhamisítást, adják vissza a gázolaj árából a fogyasztási adót meg az útalapot, mert így nem lehet megfizetni, hogy csak a leggyakrabban elhangzottakat említsük. A meglehetősen szerteágazó panaszokat talán abban lehetne összegezni, hogy a termelők úgy érzik: abból a tevékenységből, amit ők végeznek, nem vagy csak alig lehet megélni.

És ebben minden bizonnyal igazuk van, a kérdés csak az, hogy ebből mi következik. Az-e, hogy a kormány kötelessége a társadalom más csoportjainak terhére (mert hiszen minden kedvezmény és kivétel objektíve ezt jelenti) megfelelő jövedelmet biztosítani nekik, hogy ők abból élhessenek, amit ma csinálnak, vagy pedig az, hogy hosszabb távon az ágazatban annyian maradjanak, ahány embert az ágazat megfelelő jövedelemszinten el tud tartani? Miről szóljon hát az az "átfogó rendezés", a nemzeti agrárstratégia, amelyről a gazdák új érdekképviseletei, de politikai körök (ellenzéki és kormányoldalon egyaránt) is mind gyakrabban beszélnek, s amelynek feladata az agrárium helyzetének hosszú távú megoldása? Ez már tényleg nem az a kérdés, hogy te fizetsz-e több adót, vagy én, itt az érzelmeknek nincs helye, ejtsük a felháborodást is. Már csak azért is, mert objektíven szemlélve a kistermelők esélyei egy hosszú távú, nekik tetsző rendezésre nem túl rózsásak.

Amennyiben a magyar gazdaság az eljövendő évtizedekben az európai normáknak nagyjában és egészében megfelelő módon fog fejlődni (aminek be nem következtétől mentsen meg minket az isten), akkor a mai kistermelők túlnyomó része úgy 10-15 év múlva már nem a mezőgazdaságból él majd. Az Európai Unió tagországaiban, még a jelentős agrárszektorral rendelkezőkben is, a mezőgazdaságban közvetlenül érintettek az összfoglalkoztatottak körülbelül 4-6 százalékát teszik ki, s ebben már azok is benne foglaltatnak, akik gazdálkodást csak rész- vagy kiegészítő tevékenységként folytatnak. Bár lassabban, mint a korábbi évtizedekben, de az agrárszektorban dolgozók létszáma most is csökken, s noha termelékenységük a magyarországinak többszöröse, a mezőgazdaságból ott is nehéz élni.

Ezzel kapcsolatos elégedetlenségüknek a mezőgazdák ott is a múlt heti itthoni demonstrációhoz hasonló formában adnak hangot. Birkanyájakat hajtanak az autópályákra, vagy traktorokkal torlaszolják el a határátkelőket, esetleg rothadt paradicsomot zúdítanak az elnöki palota kertjébe. E zsarolásnak - mert mi más az ilyesmi - jelentős eredménye is van: bár 1992 óta csökkenő mértékben, de az Unió ma is igen erősen védi és támogatja agrárszektorát. A mezőgazdák ezt természetesen teljesen rendben lévőnek találják, ami magyarázatra szorul, az inkább az, hogy a többiek, a társadalom 94-96 százaléka miért hajlandó ezt a magasabb adók és magasabb élelmiszerárak formájában megfizetni. Az ellátásbiztonság hazai termelésből való megteremtésére való hivatkozás egy mai, teljesen globalizálódott világban, ahol a világpiacon mindent és az unióbeli árnál sokkal olcsóbban lehet kapni, éppoly naiv volna, mint a magyarországi narancstermelés meghonosítása mellett érvelni. Erre e lap olvasóit nem kell emlékeztetnem.

Ezelőtt tíz-húsz évvel még biztosan a politikai processzussal, a homogén agrárszavazók megnyerésével érveltünk volna, de a mai arányokat tekintve már senki sem gondolja komolyan, hogy a választások megnyerése az elektorátus 4 százalékán döntően múlhat. Sokak szerint arról van szó, hogy a ma már túlnyomórészt urbánus környezetben élő emberek a vidéki életformával kapcsolatos nosztalgiájukat, a természet iránti szeretetüket vetítik bele a farmok és farmerek iránti rokonszenvükbe, s ezért tűrik el a fenti zsarolást. A másik oldalról pedig kiadási struktúrájukban a jövedelmük élelmiszerekre költött hányada ma már annyira alacsony, hogy az amúgy indokolatlanul magas élelmiszerárak sem igazán húsba vágóak.

A magyarországi helyzet ettől mind a termelők, mind a fogyasztók oldalán ma még, de feltehetően nem örökké, több lényeges ponton különbözik. Félreértések elkerülése végett azonban a fő különbség nem az, hogy a magyar állam ne támogatná a mezőgazdaságot. A tavalyi költségvetésben e célra beállított és főleg exporttámogatásra költött közel 90 milliárd forint a GDP 1,5-1,8 százalékára rúg, ami alig kevesebb az EU-ban található aránynál. Ebből azonban a kistermelők nem részesednek, mert a támogatás termelési méretekhez kötődik, így csak a szövetkezetek és társas vállalkozások pályáznak rá eséllyel. Nem véletlen, hogy a szövetkezetek és a nagyobb mezőgazdasági vállalkozások reprezentánsai és érdekképviselői (így a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége) nemhogy nem támogatták a legutóbbi gazdademonstrációt, de a kormányt elvtelen kompromisszumkötéssel vádolták a tett engedmények miatt. A nagytermelők és kistermelők e dichotómiája nem jellemző az Unió agrárstruktúrájára. Nálunk is a közelmúlt eseményeinek, a rendszerváltás után a szövetkezeti nagyüzemek bomlásának (bontásának?) és a kárpótlás módjának a következménye. A kistermelők nem jelentéktelen része amúgy is kényszerből gazdálkodik, mert lakhelyén az utóbbi évek ipari visszaesése miatt semmiféle egyéb kereső foglalkozás nem maradt.

Azon a kijelentésen, amit az érdekeltek és egyes pártkörök is mind gyakrabban hangoztatnak mintegy fő érvként az agrárium most már halaszthatatlannak tekintett rendbe hozása (értsd: masszív jövedelemátcsoportosítás egyéb szektorokból ide) mellett, hogy tudniillik Magyarország egy agrárország volna, nos, ezen persze csak mosolyogni lehet. Egy gazdademonstráció kellős közepén kétezer kistermelő között ülve lehet valakinek ilyen képzete, de a statisztika elég régóta mást mutat. A mezőgazdaság, vad- és erdőgazdaság, valamint a halászat összjövedelemhez való együttes hozzájárulása már régóta 10 százalék alatt van, ugyanúgy, ahogy az ágazatban dolgozók létszáma sem éri el a foglalkoztatottak 10 százalékát. Ez persze még mindig jóval magasabb, mint az Európai Unióban szokásos arány, ahhoz azonban mégiscsak kevés, hogy a kormányzat gazdaságpolitikai stratégiájában agrárországnak minősíttessünk. Az 1,2 milliós kistermelői tömegről szóló összegzések magukban foglalják a hobbikertek, hétvégi telkek tulajdonosait, a kertészkedő nyugdíjasokat és másokat, akik érzelmileg biztosan nagyon kötődnek a mezőgazdasági tevékenységhez, ám nyilvánvaló, hogy a szektor gazdasági jelentőségéhez számarányuknál kisebb mértékben járulnak hozzá.

És végül korántsem biztos, hogy a társadalom többsége, amely a mezőgazdasági termékeknek csak fogyasztója, és maga is erősen túladóztatottnak érzi magát, a nyugat-európaihoz hasonló toleranciával fog viseltetni a mezőgazdák rétegönzésével szemben. Tudjuk persze, hogy a mi kistermelőink sokkal szegényebbek, mint az Európai Unió-beliek. De mi, fogyasztók, is sokkal szegényebbek vagyunk.

publikálva
1997/10. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk