A miniszterelnök március 31-én, pénteken reggel a Kossuth rádió 180 perc című
műsorában nyilatkozott a törvénymódosítási javaslatról. Ebben a CEU-t „Soros György egyetemének” nevezte, és amellett, hogy nyilvánvaló csalással vádolta (hiszen a „csalás az csalás” – hangzik a sommás megállapítás), a CEU vegzálását a magyar egyetemek védelmével és a hazai felsőoktatás igazságtalan helyzetével magyarázta a következőképpen: „Magyarországon, ha működik egy magyar egyetem, akkor egy diplomát ad ki.
Egy magyar diplomát és kész. Ehhez képest van egy egyetem, amelyik Magyarországon működik, és kiad két diplomát. Egy magyart meg egy amerikait. Ez a magyar egyetemekkel szemben sem fair. Az egyetemek között is verseny van, és fölfoghatatlan, hogy miért kellene nekünk a saját magyar egyetemeinket hátrányba hozni. Másik oldalról nézve igazságtalan előnyt biztosítani a külföldi egyetem számára. Itt valami egyértelmű, világos és fair helyzetre van szükség.”
Az érvelés logikája szerint az az unfair a magyar felsőoktatási versenyben, hogy van egy egyetem, jelesül „Soros György egyeteme”, amelyiknek a diplomája jobb és többet ér, mint a magyar felsőoktatási intézmények által kiadott oklevelek, hiszen két országban is érvényes: Amerikában és Magyarországon. (Arról nem is beszélve, tehetnénk hozzá, hogy milyen előkelő helyen végez a nemzetközi felsőoktatási rangsorokban a CEU magyar versenytársaihoz képest!) Más szóval a CEU diákjai két ország munkaerőpiacára kapnak belépőt a diplomájukkal, míg magyar társaik csupán egyre. Az okfejtés abszurditása úgy volna sportnyelvre lefordítható, hogy a futóversenyt toronymagasan megnyerő versenyzőt azért diszkvalifikálják, mert túl jól és (magyar) versenytársaihoz képest túl gyorsan fut. E szerint tehát versenyhátrány az, ha valaki olyan mezőnyben indul, ahol jobbak is vannak nála. Az így definiált méltánytalan helyzet orvoslására pedig nem az a válasz, hogy a saját indulóinkat helyezzük jobb eredményeket biztosító körülmények közé, hanem az ügyesebbet, a jobbat, azaz a CEU-t – a szabályok önkényes átírásával – kizárjuk a versenyből. Ha valóban fair felsőoktatási versenyt akarna a kormány, akkor a magyar intézményeket kellene olyan helyzetbe hozni, hogy lépést tudjanak tartani nemzetközi versenytársaikkal. Csakhogy éppen a Fidesz-kormány idején történtek olyan mértékű forráskivonások a felsőoktatásból, melyek következményeként folyamatosan csúsznak le a magyar egyetemek a nemzetközi rangsorokban, és egyre csökken az esélyük a felzárkózásra.
„A szabadság szele fúj”
A jobb kizárásával orvosolt „unfair” verseny logikája egyébként legalább annyira abszurd, mint valakit azzal „vádolni” és „megbélyegezni”, hogy a kitűnő Oxfordi Egyetemen tanult, és nem valamelyik alulfinanszírozott magyar intézményben. Ezt tette ugyanis a kormány-közeli Origo hírportál Hajnal Miklóssal, a Momentum Mozgalom vezetőjével a 12 milliót tüntetett el a Momentum dúsgazdag vezetője című cikkében. Értem persze, hogy az ilyen és ehhez hasonló lejárató kampányoknak (amiképpen a kormányzati kommunikációnak régóta) nem a gondolkodó értelmiség a célközönsége, hanem az a választásra jogosult honpolgár, aki körülbelül annyit tud vagy sejt Oxfordról, hogy az nem Magyarországon, hanem egy idegen (sőt, az is lehet: ellenséges) ország területén, nagy valószínűséggel a bűnös város, Brüsszel közelében található. Mert sajnos ilyen okfejtéseket, összefüggéseket sugall a kormány retorikája, plakátkampánya és az úgynevezett nemzeti konzultáció kérdései.
A 180 perc rádióinterjújából az is kihallható, hogy a CEU-n keresztül valójában Soros Györgyöt vádolja a miniszterelnök csalással, hiszen a „csalás” indoklása a következőképpen hangzik: „hiába milliárdos valaki, nem állhat a törvények fölött, ennek az egyetemnek is be kell tartani a törvényeket”. Látható, a vád a milliárdosra, a következtetések pedig már az egyetemre vonatkoznak. Csakhogy Soros Györgyöt támadni a CEU-n keresztül majdnem olyan abszurd, mintha, teszem azt, a patinás Stanford Egyetemet azért lehetetlenítené el az Egyesült Államok kormánya, mert messzemenőkig nem ért egyet Leland Stanford alapító atya és egyben néhai kaliforniai szenátor világnézetével és politikai elképzeléseivel. Hiszen a Stanford Egyetem, amiképpen a Soros által alapított CEU is független intézmény, autonóm vezetőkkel, oktatókkal, és semmiképpen nem az alapító atya szócsöve vagy elképzeléseinek a terjesztője. (A Stanford jelmondata egyébként: „A szabadság szele fúj”.) Továbbá Sorost támadni a CEU-n keresztül megközelítőleg olyan bizarr eljárás, mintha ad absurdum azért tiltanák meg magyar tudósoknak Nyugat-Európában az oktatást, a vendégelőadást, mert a Lajtán túli államférfiaknak nem tetszik a magyar kormány politikája és Európa jövőjéről alkotott véleménye. Hisz mégiscsak a magyar kormány a hazai felsőoktatás fenntartója – és ha a magyar egyetemekre, főiskolákra alkalmazzuk az Orbán-kabinet CEU-logikáját, miszerint a fenntartót, alapítót büntetjük az intézményein keresztül, akkor még jogosnak is tekinthetnénk a magyar tudósok tevékenységének korlátozását Európában. Amiképpen a hírek szerint Viktor Ponta, volt román kormányfő örömmel adaptálná hazájában ezt a nyakatekert, abszurd logikát a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetemmel szemben. Ami ellen ugyanúgy tiltakozni kell, mint a CEU magyarországi működését ellehetetlenítő bármiféle intézkedés ellen.
Viszik már a szomszédot
A törvénymódosítás gesztusértékét tekintve egyetértek Bencsik Gáborral, aki azt írta a Mandineren, hogy a kormánynak a CEU-t támadó törvényjavaslata voltaképpen átlépés a demokrácia Rubiconján, és megérkezés a kiszámíthatatlan következmények földjére. Annyival pontosítanám Bencsik állítását, hogy a demokrácia Rubiconját (oktatásügyben) részben már akkor átlépte a kormány, amikor a magyar felsőoktatási intézmények tanszabadságát és autonómiáját megsértve, valamint a szakmai fórumokat háttérbe szorítva képzési programokat törölt el, illetve politikai megfontolások, alkuk alapján jutalmazott, illetve büntetett egyetemeket, főiskolákat. A rövid távú érdekeknek, hatalmi játszmáknak kitett felsőoktatásban ugyanis a szakmai érveket bármikor felülírhatja a politikai akarat, amiképpen azt a CEU esete is mutatja. És ez a most még favorizált intézményeknek sem jelent semmi jót a távolabbi jövőre nézve. A kalkulálhatatlan következmények földjén ugyanis nem lehetséges a hosszú távú tervezés és a nyugodt, megfontolt – konzervatív! – építkezés.
Ezért is elengedhetetlenül szükséges az akadémiai szolidaritás a CEU ügyében. Mert aki örül annak, hogy az egyik legsikeresebb szereplő eltűnik a magyar felsőoktatásból, az úgy gondolkozik, mint a szűk látókörű ember, aki addig boldog, amíg a szomszédot viszik, és nem őt. Némi ügyeskedéssel, alakoskodással talán még a lakás is megszerezhető, a válaszfalakat ki lehet ütni, és a gyerekeknek máris volna külön szobája. Ám ha a törvényhozás nem az ország, a nemzet érdekeit előtérbe helyező jogrendet, hanem a mindenkori kormány önös érdekeit szolgálja, akkor semmi garancia nincs arra, hogy a váratlan térnyerésnek örülő (vagy csak hallgatva tűrő) emberre ne rúgják rá az ajtót, és hurcolják el bármilyen ideológia vagy mondvacsinált hatalmi érdek nevében. Azt remélni is balgaság, hogy a CEU magyarországi kiebrudalásával az állami egyetemek hallgatókat nyernek. Az előbbi diákjai ugyanis egészen más körből kerülnek ki, mint, teszem azt a Debreceni Egyetem hallgatói. Ráadásul a hazánkból elüldözött intézmény potenciális diákjai sem a magyar nyelvű egyetemeket veszik majd célba, hanem követik a CEU-t oda, ahol az új otthonra lel.
Németh Szilárd törvénymódosítást kommentáló sajtótájékoztatójáról pedig, melynek során a Fidesz-alelnök józan érvek és észszerű indokok nélkül, ámde nagy vehemenciával „csalónak” nevezte a CEU-t, Örkény Istvánnak az In memoriam Dr. K. H. G. című egypercese jut eszembe. A nyúlfarknyi történet szerint Dr. K. H. G.-nek azért kell meghalnia, mert túlságosan sokat tudott német rabtartója költészetéről, íróiról, egyszóval nemzeti kultúrájáról, valamint, mert nem volt annyira jó emberismerő, hogy ezt a tudást mélyen magába rejtse, és némán ásson egy gödröt a parancs szerint. A gödör állítólag nem neki készült, hanem egy lódögnek, ám végül mégiscsak Dr. K. H. G. holtteste került bele. Mégpedig azért, mert a tudatlanságával és műveletlenségével szembesített őr szégyenében a szegény tudóst abba végül belelőtte. Jóllehet a német őr legalább kicsit pironkodott, mielőtt meghúzta a ravaszt.
A szerző művészetelméleti szakember, egyetemi oktató.
