Várhegyi Éva

Sorscsapás vagy mulasztás?

A forint gyengüléséről
szerző
Várhegyi Éva
publikálva
2018/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Újabban nincs nap, amikor ne lenne ki­emelt téma a sajtóban a forint árfolyama, amely két hónap alatt jó 6 százalékot romlott az euróhoz képest.

Hisztériakeltés folyik, vagy valóban súlyos a helyzet? És vajon sorscsapásnak kell-e tekintenünk a forintgyengülést, vagy elkerülhető lett volna, ha az MNB döntéshozói nem súlyosbítják maguk is a helyzetet zavaros kommunikációjukkal és mulasztásaikkal? S vajon képesek lesznek-e még némi kármentésre?

Idén áprilistól a feltörekvő országok szinte mindegyikének a pénze meggyengült az euróhoz és még inkább az amerikai dollárhoz képest. Nem véletlen azonban, hogy a régiós valuták közül a miénk veszített a legtöbbet az értékéből. Míg az elmúlt három évben egy euró jellemzően 310–315 forintot ért, addig májusban tartósan 315, júniusban pedig már 320 forint fölött jegyezték, sőt, egyes napokon a 330-at is átlépte az árfolyam. Az euróval szemben 6,5 százalékkal gyengült a forint, az utóbbi időben megizmosodott dollárhoz képest pedig 10 százaléknál is többet veszített értékéből.

Ha a gyengülés mértéke nem is sokkoló (korábban ennél nagyobb kilengések is előfordultak a forint árfolyamában), gyorsasága és folytatódásának veszélye valóban nyugtalanító. Különösen azon többség számára, akiknek ez drágulást hoz: az importárukat (beleértve az üzemanyagokat, az iparcikkek és tartós fogyasztási javak jó részét) vásárló magánszemélyeknek és cégeknek, valamint a külföldre utazóknak. Kisebbségben vannak a forintgyengülés közvetlen haszonélvezői: az exportáló cégek, a külföldiek vásárlásából profitáló üzletek, a turisztikai célpontok.

 

Tetemre hívás

Sorscsapásról azért nem beszélhetünk. Előre látható volt, hogy az új globális pénzpiaci környezet a magyar jegybanki politikától is változásokat követel meg (miként ezt a román és a cseh kollégák felismerték). Az amerikai Fed ugyanis már 2016 decemberében emelni kezdte irányadó kamatát, idén januártól pedig az Európai Központi Bank is a szigorítás útjára lépett (fokozatosan leépíti a gazdaságélénkítést szolgáló kötvényvásárlásait), így az elmúlt években fellazított hazai monetáris kondíciók alkalmatlanná váltak a forint árfolyamának megőrzésére. Az amerikai gazdaság jó növekedési kilátásai és az emelkedő dollárkamatok egyre inkább vonzzák a pénzpiaci befektetőket, miközben a geopolitikai feszültségek, a kereskedelmi háború, valamint a jelentős pénz­injekciók nyomán felfúvódott részvény- és ingatlanár-buborékok kipukkadásának veszélye óvatosabb magatartásra, a kockázatos országokból történő pénzkivonásra készteti őket.

De miért került a pénzüket biztonságosabb vizekre átirányító befektetők célkeresztjébe a stabil gazdasági alapokkal büszkélkedő Magyarország valutája is? Erre aligha van más magyarázat, mint a magyar jegybank furcsa, a piaci szereplők számára nem megnyugtató reakciója a megváltozott feltételekre. Az MNB ugyanis, fittyet hányva a változó nemzetközi pénzügyi környezetre, még tavaly ősszel is tovább lazított a monetáris politikáján: az ún. kamatfolyosó szélesítésével tovább csökkentette a pénzpiaci kamatokat (és ezen keresztül a forint árfolyamát is) befolyásoló, a bankoknak szóló, már addig is negatív egynapos betéti kamatát, hogy hitelezésre ösztökélje a bankokat és leszorítsa az állampapírhozamokat. Az alapkamat köré felépített aszimmetrikus kamatfolyosó alján (ez lett mínusz 0,15 százalék) az MNB betéteket fogad el, a tetején pedig (ez a 0,9 százalékos alapkamat) egynapos hitelt nyújt nekik. A bankközi kamatok és az állampapírhozamok a nulla közelébe süllyedtek, ám a külső és belső hatásokra felerősödő infláció egyre jobban a negatív tartományba száműzte a reálhozamokat.

Ha valaki szabadon választhat aközött, hogy egy alacsony kockázatú és egyúttal némi reálkamatot is biztosító pénzügyi eszközbe fektesse a pénzét (mint amilyen például az amerikai államkötvény), avagy kockázatosabb és még az érték megőrzésével sem kecsegtető forintbefektetéssel éljen, vajon melyiket választja? És hogyan bízzon egy olyan ország valutájában, amelynek a jegybankja nemcsak tétlenül szemléli működési környezetének megváltozását, hanem kilátásba sem helyezi a szükséges intézkedéseket, sőt a veszélyeket bagatellizáló közléseket tesz? Az MNB alelnöke még februárban is úgy nyilatkozott, hogy a nullaközeli bankközi kamatokat akár 2019 végéig is fenntartják, holott már akkor látható volt, hogy a forint kamatelőnye mindinkább elolvad a dollárral szemben, ami a magyar valuta leértékelődéséhez vezet, és – a megdráguló import révén – az inflációt is táplálja.

 

Ki beszél? Mit motyog?

Pedig a jegybanknál különösen fontos, hogy ne csupán a döntéseit, hanem a szándékait is jól kommunikálja. A monetáris politikai célok érthető megfogalmazásával és vele adekvát, hiteles viselkedésével a piaci szereplők várakozásait is alakíthatja. Nem mindenki tartja persze ezt fontosnak. Az amerikai monetáris politikát csaknem két évtizedig irányító Alan Greenspan például egy szenátusi meghallgatáson állítólag azt mondta: „Amióta jegybankár lettem, megtanultam, hogy miként motyogjak összefüggéstelenül.” Az MNB vezetői rajta is túltesznek. Matolcsy jegybankelnök láthatóan hallgatási fogadalmat tett, sőt legutóbb egy parlamenti meghallgatási meghívásnak sem tett eleget. A helyettesei is inkább kitérnek a válasz elől: valami olyasmit „motyognak”, hogy az MNB-nek nincs árfolyamcélja. A jegybank Monetáris Tanácsának közleményei pedig változatlanul azt szajkózzák, hogy az inflációs cél nincs veszélyben, ezért belátható időn belül nincs szükség a monetáris politika szigorítására.

A forintbefektetésektől való szabadulás, ami az árfolyamgyengülésben tükröződik, azt jelzi, hogy az emberek kevéssé hisznek ebben. Pedig a jegybanki kommunikáció hitelessége hasznos lehet az inflációs várakozások „lehorgonyzásában” – elvégre a jövőre irányuló várakozások alakítják a bérköveteléseket, és a megtakarítási, beruházási és vásárlási döntéseket is befolyásolják. Ha a gazdaság szereplői félreértelmezik a jegybank szándékát, akkor a monetáris politika sem érhet célba.

Még rosszabb, ha a jegybanki döntéshozók nem „motyognak”, hanem „butaságokat” beszélnek, például hogy a forint gyengülése semmiféle inflációs veszélyt nem jelent. Márpedig az MNB vezetői most sem módosították érdemben kommunikációjukat, amikor már a piaci szereplők (ha tetszik: spekulánsok) tevőlegesen, a forint értékvesztésével is „büntették” tétlenségüket. Csupán annyi korrekcióra voltak képesek, hogy legutóbbi közleményükben megállapították: a nemzetközi környezet változása miatt tartósan nem maradhatnak fent a laza monetáris kondíciók.

A botrányos jegybanki alapítványok létrehozása óta tudható, hogy az MNB vezetője kifejezetten érdekelt a forint gyengülésében, mivel ez teremt olyan árfolyamnyereséget, amit szabadon felhasználhatónak gondol, a költségvetésnek befizetett részét pedig a kormánynak tett szívességnek tekinti. Az elnök export­orientált gazdaságunk élénkítését is kiemelt feladatának tartja, aminek ugyancsak jót tesz a leértékelődő valuta. (Ez volt az érv a 2014-től tartósan a 300-as szint fölé emelkedő euró mellett, holott a bőven csordogáló uniós támogatások erősíthették volna a forintot, ha azokat a kormány nem az MNB-nél, hanem a devizapiacon váltja át.)

A deflációs világgazdasági környezetben a forint gyengülése nem idézett elő inflációt, különösen, hogy azt a lanyha belföldi kereslet sem táplálta. Mára azonban megváltozott a helyzet. Emelkedik az energiahordozók és nyersanyagok világpiaci ára, aminek hatását a hazai inflációra a gyengülő forint felerősíti. A fogyasztás és a beruházások élénkülése, valamint a bérek folyamatos emelkedése is felfelé nyomja az árszínvonalat. Az inflációs várakozásokat még inkább felerősítik a fogyasztóiár-indexben nem szereplő, annál jobban dráguló ingatlanok és piaci lakbérek. Ha ehhez még az esetleg tartósan meggyengülő forint hatásai is hozzáadódnának, akkor az infláció könnyen kicsúszhatna az MNB által tolerálható 2–4 százalékos sávból. Márpedig ennek megakadályozása a jegybank legfőbb törvényes feladata.

Ha a forintgyengülés ténye nem is, de annak a régiós valutákét meghaladó mértéke kétségkívül a jegybanki döntéshozók sara. De vajon van-e még lehetősége az MNB-nek a kármentésre, arra, hogy visszaterelje az euró forintárfolyamát a korábbi 310–315 közötti sávba? Bár az árfolyam alakulásában a főszerepet a jövőben is a pénzpiaci szereplők játsszák (beleértve a főbb valuták mozgását befolyásoló nagy jegybankokat), azért az MNB vezetőinek is osztanak lapot. A hiteles kommunikáció mint „verbális intervenció” elmulasztása miatt most már elkerülhetetlennek látszik a monetáris kondíciók szigorítása annak érdekében, hogy a piaci szereplők elhiggyék: az MNB képes alkalmazkodni a változó világhoz. Felfüggeszthetik a nem konvencionális eszközeiket (értékpapír-vásárlás, devizacsere-ügyletek), de emellett kamatemelésre, illetve a bankközi kamatokat alakító kamatfolyosó módosítására is szükség lehet.

Ha presztízsféltés miatt vagy más okból még a kármentést is elmulasztják a jegybanki döntéshozók, akkor félő, hogy meg kell békélnünk az eddiginél is gyengébb forinttal, és újra meg kell tanulnunk együtt élni az inflációval.

szerző
Várhegyi Éva
publikálva
2018/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk