Suchman Tamás: Nyom nélkül (Gansperger Gyula lemondásáról)

publikálva
2001/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Akormányváltás napjaiban már csak nosztalgiából is figyeltem, hogy a kampányhoz és az előző nyolc évhez képest miként változtatják meg a privatizációról vallott nézeteiket a Fidesz vezetői. A külföldi befektetők is figyeltek, a hazaiak nemkülönben; olyannyira, hogy a tőzsde kis híján összeomlott. Ha ugyanis a polgári kormány a magántulajdon fontosságát úgy hangsúlyozza, hogy közben az állami vagyon lebontásához kapcsolódó minden korábbi kormányzati döntést nem egyszerűen bírál, hanem azok jogszerűségét vitatja, akkor a legkevesebb, hogy az érintettek elgondolkodnak. Chikán Attila súlygyarapodásának nem kevés köze van azokhoz a reggeli-, ebéd- és vacsorameghívásokhoz, amelyeket a hazai és külföldi tőketulajdonosoktól, befektetőktől kapott, és amelyek alkalmával a gazdasági miniszter folyamatosan a jogbiztonságról, a jogfolytonosságról, a magánosítás eredményeinek tiszteletben tartásáról tartott előadásokat. Ezen alkalmakkor Chikán, ha az előző kormány privatizációs gyakorlatáról faggatták, nagyon tisztességesen legfeljebb csak annyit mondott: lehet, hogy ő másként döntött volna. A Vasárnapi Újság és a kormány számára fontos más orgánumok ösztökélésére Orbán Viktor miniszterelnök dicsérően nyilatkozott: biztos, hogy nem indítunk pereket a privatizáció felülvizsgálatára, mert azokat sorban elveszítenénk.

Akormányváltás napjaiban már csak nosztalgiából is figyeltem, hogy a kampányhoz és az előző nyolc évhez képest miként változtatják meg a privatizációról vallott nézeteiket a Fidesz vezetői. A külföldi befektetők is figyeltek, a hazaiak nemkülönben; olyannyira, hogy a tőzsde kis híján összeomlott. Ha ugyanis a polgári kormány a magántulajdon fontosságát úgy hangsúlyozza, hogy közben az állami vagyon lebontásához kapcsolódó minden korábbi kormányzati döntést nem egyszerűen bírál, hanem azok jogszerűségét vitatja, akkor a legkevesebb, hogy az érintettek elgondolkodnak. Chikán Attila súlygyarapodásának nem kevés köze van azokhoz a reggeli-, ebéd- és vacsorameghívásokhoz, amelyeket a hazai és külföldi tőketulajdonosoktól, befektetőktől kapott, és amelyek alkalmával a gazdasági miniszter folyamatosan a jogbiztonságról, a jogfolytonosságról, a magánosítás eredményeinek tiszteletben tartásáról tartott előadásokat. Ezen alkalmakkor Chikán, ha az előző kormány privatizációs gyakorlatáról faggatták, nagyon tisztességesen legfeljebb csak annyit mondott: lehet, hogy ő másként döntött volna. A Vasárnapi Újság és a kormány számára fontos más orgánumok ösztökélésére Orbán Viktor miniszterelnök dicsérően nyilatkozott: biztos, hogy nem indítunk pereket a privatizáció felülvizsgálatára, mert azokat sorban elveszítenénk.

Micsoda különbség volt ez a kampányban hangoztatott jelszavakhoz képest: felülvizsgáljuk!, megvizsgáljuk!, helyreállítjuk az eredeti állapotot!, nyilvánosságra hozzuk a szerződéseket, mert a polgároknak tisztában kell lenniük és a többi. Ha ezekben a napokban, a "kevesebb mint rendszerváltás, több mint kormányváltás" napjaiban egy olyan szakembert vagy politikust neveztek volna ki az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. élére, aki az elmúlt években semmilyen kapcsolatban sem állt a privatizációval, és ő meghirdeti a "tiszta kéz, hideg fej, forró szív" privatizációs stratégiáját, akkor sok minden világossá válhatott volna a közvélemény számára.

De nem ez történt.

A kormány a megbízható baráti kör egyik legmegbízhatóbb tagját, Gansperger Gyulát jelölte ki az ÁPV Rt. élére. Hogy az új vezér pontosan milyen eligazítást kapott, nem tudjuk. Csak sejthetjük igyekezetét, törekvéseit, amelyek a magánosítás és a vagyonkezelés titkosítására vonatkoztak - az évente kiadott és tökéletes ködösítéssel megalkotott sajtóközlemények többre nem adnak lehetőséget.

Gansperger Gyula hosszú éveket töltött el a privatizációs szervezet felügyelőbizottságában (fb). A hatályos törvények szerint ugyanis az állami vagyon magánosítását e bizottságon keresztül közvetlenül is figyelemmel kísérhették a pártok képviselői. Ha rosszindulatú akarok most lenni, akkor azt mondom: az 1994 és 1998 közötti tömeges privatizációban az fb tagjai társtettesek voltak. A törvény módosítását annak idején előkészítő miniszter, e sorok írója figyelmét többen felhívták arra, hogy úgy alakítsa a jövőbeni szabályozást: a legkeményebb politikai ellenfelek talán mégse üljenek az ellenőrző testületben, hisz az maga az öngyilkosság. De e tanácsokat nem fogadtuk meg. A minap lemondott vezérigazgató annak idején, fb-tagként az én irodámtól nem messze kapott szobát, és főhivatásszerűen gyűjthette az anyagokat, előterjesztéseket, leendő bizonyítékokat az akkori kormányzat privatizációs tevékenységéről. És világgá kürtölhette volna már akkor: "itt nagy disznóságok folynak."

De nem tette.

Ehelyett készült, miként pártja is. Igyekezett képbe kerülni. A disszonancia az előző ciklusban a privatizáció ellen tüntető fideszes gazdaságpolitikusok és Gansperger hallgatása között már-már mulatságos volt. Ma már sejteni lehet, hogy miről hallgatott. Egyszer talán érdemes lenne evvel is foglalkozni.

A kormányváltás utáni első pillanatokban - a megelőző időszak politikai retorikája miatt - az is kérdéses volt, hogy fog-e egyáltalán privatizálni az új elnök-vezérigazgató, vagy inkább államosításra és legfeljebb vagyonkezelésre vállalkozik. Mindkettőre volt esély. Nem nagy fantázia kellett annak felméréséhez, hogy mi történt az első napokban. Megjelentek a fiúk, és azon tanakodtak, mi marad nekik, ha adnak, és mi, ha vesznek. Találkoztam olyanokkal, akik nyíltan a szemembe mondták: igaz, hogy már mindent elosztottatok, de vannak még ötleteink.

És megkezdődött a munka. Az ÁPV Rt. portfóliójába 223 cég tartozott, ezek közül 105 tartós állami tulajdonnak minősült. A volt állami vagyon 20-25 százalékáról van szó. Ha a vezetés tisztességesen folytatja elődei munkáját, akkor a még eladható vagyon értékesítése és a folyamat lezárása nem vesz többet igénybe egy évnél. Ez a stratégia azonban nem adott volna lehetőséget Gansperger Gyula küldetésének megvalósítására. A küldetés ennél bonyolultabb volt.

A tulajdonosi szerkezet átvizsgálása során arra a következtetésre jutottak, hogy a politikailag kifogástalan nemzeti tulajdonosok számának aránynövekedését kell biztosítaniuk. Ilyen elgondolást azonban józan ésszel végrehajtani nem lehet.

Gansperger ezek után beszorult. Egyre kevesebbszer vett részt az igazgatóság ülésein, átadta a vezetést helyetteseinek, és irányított. Tehette. A papír szerint őt felügyelő minisztertől és annak hivatalától ritkán érkezett stratégiai jellegű utasítás, legföljebb kívánságok, kérések voltak. A Fidesz környezete tele van átváltozóművésszel. A cégek alapítása, átalakítása, összevonása számukra rutinfeladat. Megkezdődött a portfóliógyártás. A tb-vagyon, a Postabank, a Reorg, a Magyar Fejlesztési Bank szaporítják a "megtalált" vagyontárgyak számát. Ez a vagyon közelítőleg akkora, mint amekkora az ÁVÜ-é volt annak idején. Hatalmas. A folyamatok PR-szempontból kifogástalanul szervezettek. Egy és ugyanazon a napon adnak ki sajtóközleményt a Matáv-részvények 75 milliárdos értékesítéséről (már nem bírálják visszamenőleg a Matáv privatizációját), és nyilatkoznak a privatizációt felváltó vagyonkezelés fontosságáról.

A csapdák azonban folyamatosan épülnek Gansperger köré. A Postabank ügyének ÁPV Rt.-s kezelése úgymond átcsúszik az elnök-vezérigazgató asztalára. Aki ettől soha az életben nem fog tudni szabadulni. A konszolidáció 90 milliárd helyett a kimutatások szerint 180 milliárdjába került az államnak. A különbségről a Postabank követeléseit kezelő Reorg Rt. vezérének, Lenk Gézának a távozása, majd Auth Henriknek, a Postabank elnökének kapitulációja és végül Gansperger lelépése után soha senki nem nyer majd tiszta képet.

Az elnök ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt. Feje fölött látja a sötét felhőket, egyre idegesebben igazgatja szemüvegét a sajtótájékoztatókon, és azon gondolkodik, hogyan kellene szabadulni. Az ideológusok baráti tanácsa - "időben kimentünk, Gyula, csak addig tarts ki!" - nem túl biztató. Egyre több kérdésben vitatkozik a vezetéssel, de végső következtetésre nem jut. Sodródik. De a sokmilliárdos bevállalások és a privatizációs kudarcok lassan érlelik a döntést. Ha kéréssel fordulnak hozzá, udvariasan a párttámogatás erősségéről is érdeklődik. És egyre több kérdésben nem maga hoz döntést. Az igazi kihívás az ÁPV Rt. átszervezésében mutatkozik. Ugyanis a valódi, mondhatnám büntetőjogi felelősség itt fogalmazódik meg. Ha három utódszervezetre szakad szét az ÁPV Rt., akkor az átszervezés folyamatában - anélkül, hogy az elmúlt 11 év valamennyi felelős vezetője elszámolna a magyar népnek az állami tulajdonnal - fel fog szívódni minden tény, és bizonyíthatatlanná válnak mind a pozitív, mind a negatív folyamatok.

És ekkor a MIÉP-nek lesz igaza. (Igaz is, a MIÉP. Szinte hihetetlen, ahogy minden energiájukat az 1990-1998-as időszak vizsgálatára koncentrálták, és e tragikus összekacsintás eredményeként szinte alig foglalkoztak a jelenleg folyamatban lévő ügyekkel.)

A kormány eközben világosan jelzi szándékát: az ÁPV Rt. betöltötte hivatását, és ezután az állami vagyon hatékony kezelése kap hangsúlyt, nem pedig a privatizáció. Az egységes állami holdingra vonatkozó törvényjavaslatot az előző kormány alatti ÁPV-vezetés kidolgozta és az új vezetés asztalán hagyta. "Ez túl átlátható" - mondta az elnök egyik tanácsadója. El is vetették. Ezek után szinte érthetetlen, hogy Gansperger kellő áttekintés és önkritika nélkül miért határozta el a közelmúltban a tartós állami tulajdonnak minősített 12 állami gazdaság privatizációjának támogatását. A leendő tulajdonosi struktúra gyorsan elkészült, de a legújabb hírek szerint a gazdaságok privatizációja már az MFB-ben folytatódik, ahol is a leköszönt vezér folytatni kívánja munkáját.

A börtönszerű beléptetőrendszer sokat elárul az épület gazdájáról - aki ugyanezzel a szigorral, sokszor a törvénytelenség határán táncolva mentette fel a Mol elnökét, a Paksi Atomerőmű vezetőjét és a többi, kisebb jelentőségű cég vezérigazgatóját. Mígnem eljutott működése legnagyobb kérdéséhez: a Dunaferr ellehetetlenítéséhez. Igaz, hogy 1996-ban a felügyelőbizottsági üléseken vitatta az elhíresült vagyonkezelési szerződés egyes pontjait, de nem vetette el. A Dunaferr vezérigazgatójával folytatott harcban, amely az érvek ellenére sem vált dialógussá, csak egy dolog vezérelte: a politikai döntést végre kell hajtani. A Dunaferr-rel kapcsolatban meghozott döntések mindig késlekedve kerültek nyilvánosságra, de az egész hangulatát jól jellemzi a tájékoztatásért felelős egyik vezető kifakadása: "Csak nem képzeli Horváth István, hogy a sajtón keresztül fog a főnöknek üzengetni?"

Nem, azt hiszem, ezt senki sem képzelte. De azt igen, hogy a felelős beosztásban dolgozóknak a csúcson is vannak kötelezettségeik. Ezek a kötelezettségek pedig ugyanazok, amelyeket másoktól is elvárt. Ganspergerre is jellemző, ami a Fidesz néhány politikusára. Frusztráltságát azzal magyarázza, hogy sérelmek érték 1998 előtt. Vajon mire gondol? Mint az akkori ellenzék képviselője, a döntéshozatal közelében volt, jól értesült volt mindenről. Ez tehát nem lehet oka viselkedésének.

Gansperger Gyula nem gyáva ember, de úgy tűnik, folyamatosan fél valamitől. Új székbe ülve lesz ideje gondolkodni és választ, magyarázatot adni saját feltett kérdéseire. Ha a pletykák igazak, akkor a miniszterelnökkel való korábbi kiváló kapcsolata feszültté vált. A fáma szerint egy alcsúti meccs után az öltözőben megkérdezték Orbán Viktortól, hogy az ÁPV Rt. igazgatósága vajon miért kívánja meghosszabbítani bizonyos nagyságrendű állami földterületek bérleti szerződéseit. Ez a döntés ugyanis ellentmond az állami birtokpolitika kialakulóban lévő koncepciójának, és mind- azoknak a törekvéseknek, amelyek a tsz-ek, a vörös és zöld bárók ellehetetlenítésére vonatkoznak. A miniszterelnök már útközben felvette a telefont. "Gyula, hoztatok ti ilyen döntést? És ha igen, akkor miért?" - kérdezhette Orbán. A kérdés kapóra jöhetett. A válasz határozott igen volt. Kellemetlen részletek derülhettek ki. És lehet, hogy mind a ketten erre a pillanatra vártak. Lehet, hogy Gansperger Gyula megijedt - egyszerűen félt felelősséget vállalni a bizonytalan sorsú százmilliárdokért.

Másnap bejelentette lemondását. Igazi fideszes módjára: a tömeges privatizáció véget ért, új napok, új kihívások, új harcok várják, mondta.

A valódi okokat, lehet, soha nem fogjuk megtudni.

A szerző jogász, az MSZP képviselője, 1995-96-ban privatizációs miniszter.

publikálva
2001/9. (03. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk