Szikinger István: Ami a rendszerváltozásból kimaradt

publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Sok minden kimaradt a rendszerváltozásból. Például a rendőrség átalakítása. Feltehető a kérdés: miért kellett volna a rendőrséget átalakítani? A választ megtaláljuk a nyolcvanas évek végének ellenzéki dokumentumaiban, a szamizdatokban és a 90-es szabad választásokra készülő pártok programjaiban. Ezekből egy olyan rendőrség képe rajzolódik ki, amely túlcentralizált és túlmilitarizált szervezetével és túlpolitizált működésével mindenekelőtt a hatalom kiszolgálója és a demokratikus törekvések elnyomója. Egyetlen komoly tényező sem állt ki az akkori testület megerősítése mellett. Horváth Balázs röviddel a választások előtt még igen nagy átéléssel beszélt a rendőrség szervezeti szétrobbantásának és helyi irányítás alá helyezésének szükségességéről.

Sok minden kimaradt a rendszerváltozásból. Például a rendőrség átalakítása. Feltehető a kérdés: miért kellett volna a rendőrséget átalakítani? A választ megtaláljuk a nyolcvanas évek végének ellenzéki dokumentumaiban, a szamizdatokban és a 90-es szabad választásokra készülő pártok programjaiban. Ezekből egy olyan rendőrség képe rajzolódik ki, amely túlcentralizált és túlmilitarizált szervezetével és túlpolitizált működésével mindenekelőtt a hatalom kiszolgálója és a demokratikus törekvések elnyomója. Egyetlen komoly tényező sem állt ki az akkori testület megerősítése mellett. Horváth Balázs röviddel a választások előtt még igen nagy átéléssel beszélt a rendőrség szervezeti szétrobbantásának és helyi irányítás alá helyezésének szükségességéről.

A proletárdiktatúra végnapjaiban éppen a rendőrség volt az a szervezet, amelyik a totális állam vonásait a leghatározottabban megjelenítette. Senki nem vitatta, hogy a rendőrség a totális állam szerves része, ami aligha menthető át egy demokratikus rendszerbe radikális átalakítások nélkül. Mára világossá vált, hogy szervezetében, jogi szabályozását tekintve és a vezetők személyét illetően a legteljesebb folyamatosság jellemzi a testület működését. Ha a fordulat időszakában történtek is lépések a változás irányába, ezek azóta a visszájukra fordultak.

A rendőrségre vonatkozó legáltalánosabb előírások az 1989-es alkotmánymódosítás során kerültek be az alaptörvénybe. A kodifikáció idején fennálló helyzetnek megfelelően a jogalkotó a közbiztonság és a belső rend védelmét jelölte meg a testület alapvető feladataiként. A belső rend védelme egyértelműen az állambiztonsági feladatokra utalt, hiszen ezek akkoriban még a rendőrséghez tartoztak. Azóta számos esetben módosították az alkotmányt, és ezek közül több is érintette a fegyveres erőkről és a rendőrségről szóló fejezetet is. Senkinek nem jutott viszont eszébe, hogy a rendőrség állambiztonsági feladatainak megszűnése után az alaptörvényből kiiktassa a belső rendre való utalást.

Ugyancsak lényeges tételként fogalmazta meg az alkotmány a fegyveres erők belbiztonsági alkalmazásának szigorú feltételeit, ami a jogállamokban szokásos módon a haza katonai védelmének és a közbiztonság fenntartásának elválasztását emelte alaptörvényi rangra. Ma már viszont a remilitarizálás következtében a rendőrtisztre alapvetően ugyanazok a szolgálati szabályok vonatkoznak, mint a hivatásos katonákra. Néhány hetes gyorstalpalók után vesznek fel leszerelt katonákat a rendőrséghez arra hivatkozva, hogy a katonaságnál elsajátított ismeretek és készségek a rendőri munkában is hasznosíthatók.

A Duna-gate-botrány egyik következménye volt, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatokat leválasztották a rendőrségről, következetesen elhatárolva a rendőri, illetve titkosszolgálati feladatokat és hatásköröket. Ezzel - még mindig az 1990-es választások előtt - a demokratikus ellenzék fontos követelése teljesült, Magyarország közeledett a jogállamok elvárásaihoz. Mára azonban a szétválasztás helyett a funkciók és a szervezet részbeni megkettőzése, sőt a nemzetbiztonsági szolgálatok esetében megtöbbszörözése következett be. Ma a rendőrség rendelkezik minden titkosszolgálati eszközzel, a nemzetbiztonsági szolgálatok pedig a közvetlen kényszer alkalmazásának jogával, beleértve a fegyverhasználat lehetőségét is. Mindamellett nincsenek élesen elhatárolva a működési területek, sőt a törvények bizonyos körben kifejezetten párhuzamos hatáskört rögzítenek. A lehető legteljesebb együttműködés a titkosszolgálatok és a rendőrség között pedig nem csupán lehetőség, hanem büszkén hirdetett elvárás.

Mindezek a mára visszájukra fordult kísérletek a rendőrség megújítására még az 1990-es választások előtt történtek. Az Antall-kormány egyetlen előremutató lépése a rendőri vezetők kiválasztási rendjének demokratizálására irányult. Boross Péternek azonban már ez is sok volt, és az 1994-ben elfogadott rendőrségi törvény megszüntette a pályázati rendszert.

Megújulásról még túlzással sem beszélhetünk a rendőri szervezetben vagy annak vezetésében. Anélkül, hogy Túrós András rendőri és emberi tulajdonságait elemezném - ami leváltása után nem volna fair -, csupán arra utalok, hogy ő belügyminiszter-helyettes és egyben országos rendőrfőkapitány volt a rendszerváltást megelőzően. A hatalomátadás idején elbeszélgetett Horváth Balázzsal, aki ezután gyökeresen változtatott korábbi nézetein, rögtön rokonszenvesebbnek látta a fennálló rendőri szervezetet, ami többek között Túrós megtartásában és általános szakmai főkapitány-helyettessé történő kinevezésében is megnyilvánult. Az SZDSZ heves támadást intézett Horváth Balázs ellen, és egy interpellációban szembesítették a minisztert Túrós korábbi, pártállami magatartásával. A miniszter lényegében elfogadta a kritikát, azzal védekezve, hogy a tábornoknak nem lesz módja politikai döntések befolyásolására. Amikor 1994-ben SZDSZ-es politikus került a Belügyminisztérium élére, Túrós András maradt, és vele együtt maradt az egész rendőrségi szervezet. Mindössze annyi változott, hogy a most már közbiztonsági főigazgatói posztot betöltő tábornok újabban számos fórumon fejtette ki a rendőrség politikai kezelésével kapcsolatos elképzeléseit. A Rendvédelmi Főiskola jubileumi ünnepségén éppen Kuncze Gábor liberális miniszter társaságában.

Még egyszer leszögezem: itt nem Túrós személyén, hanem a hatalom magatartásán van a hangsúly. Pintér Sándorra és a rendőrségre gyakorolt hatására sem térek ki. Ám akkor is aggasztó az a mód, ahogy őt és kollégáit eltávolították: ennek leírására a "disznóság" a legdiplomatikusabb kifejezés. Kuncze Gábor az Országgyűlésben november 12-én még arról beszélt, hogy "indokoltnak láttuk fokozott közbiztonsági ellenőrzések elrendelését". "Indokoltnak láttuk" - azaz ő is annak látta. A siker nem is maradt el - csakhogy a miniszter által közölt számok több problémát vetettek fel, hiszen az elfogás jogalapjához képest alkotmányosan nem egészen megnyugtatóan számolt el a rendőrség által elfogottak sorsának alakulásával. Ezen akkor senki nem akadt fenn: fenébe a részletekkel, amikor - ismét a minisztert idézem - "ezen ellenőrzések következményeként érezhetően javult a közbiztonság helyzete Budapesten". Igaz, a belügyér óvott az elbizakodottságtól, és jelezte, hogy nem ez az egyedül üdvözítő megoldás. További feltételként azonban nem a vezetés elmozdítását említette (miért is tette volna egy sikeres, a közbiztonságra pozitívan ható döntés meghozóival szemben), hanem a rendőrség működési feltételeinek javítását. Jó lett volna tehát, ha a miniszter elmondja, hogy mikor és mitől fordult meg az eredetileg pozitív fejlődési irány, ami november 12-én még kétségtelenül megvolt.

Az is magyarázatra szorul, hogy Kacziba Antalra miért nem vonatkoznak azok a negatívumok, amelyeket Kuncze a leváltások indokaiként felhozott. A rendőri vezetők egymást fúrták ahelyett, hogy a feladatukra figyeltek volna. Sok igazság van ebben. De vajon Kacziba nem volt érintett a torzsalkodásokban? Csak őt piszkálták volna anélkül, hogy okot adott volna rá és válaszolt volna az intrikákra? A bűnügy területén minden rendben volt a gazdálkodással? Vajon a leszámolások nem a bűnügyi munkát érintették elsősorban? Igaz, ezek időszakában már nem Kacziba Antal állt a szolgálati ág élén, ám a miniszter élhetett volna közvetlen utasítási jogával, mint ahogy célzott is ilyen beavatkozásaira. A volt tábornok tehát megmutathatta volna, hogy mire képes egy igazán éles helyzetben. Ezt azonban nem tette meg; de a közelmúltban kinevezett bűnügyi vezetők is a helyükön maradtak. Akkor tehát itt minden rendben van? És ha november közepén még a budapesti közbiztonság is javult, akkor tényleg mi a baj?

És ha a belügyminisztertől - aki egyébként asszisztált a rendszerváltás utáni időszak torzszülöttjének, a szolgálati törvénynek a világrahozatalához is - semmi jó nem várható, akkor most Kacziba Antalnak kell megmutatnia. A helyettes államtitkár képességeivel és rendőri tudásával nem is lenne probléma. Generációjának és tapasztalatainak bűvköréből azonban ő sem szabadulhat: törekvései a rendőrállam fenntartására és további kiépítésére irányulnak. Világosan kifejti ezt a Belügyi Szemle idei 5. és 6. számában, ahol közbiztonsági koncepciót vázol fel. Ígéretes stratégiai elképzeléseit azonban, fájdalom - egyebek mellett -, a fennálló jogszabályok akadályozzák. De ezek az akadályok elháríthatók, hiszen, amint mondja: "A stratégia jövőbe mutató jellegéből következik, hogy a célokhoz rendelhető eszközrendszer, ideértve a jogi feltételeket is, a tervezés időszakában csak részben adott". (Belügyi Szemle, 1996/6). Kacziba mind a büntető anyagi, mind pedig az eljárási jogot stratégiája szolgálatába kívánja állítani. Nos, éppen ez a bökkenő. Az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) AB-határozatában rámutatott: "Alkotmányos jogállamban a büntetőjog nem pusztán eszköz, hanem értéket véd és maga is értékeket hordoz: az alkotmányos büntetőjogi elveket és garanciákat. A büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának törvényes alapja és egyúttal az egyéni jogok védelmének szabadságlevele is." Rendőrállamban vannak stratégák, akik kedvük szerint alakítják a jogi "eszközrendszert". Jogállamban alkotmányos értékek uralkodnak, ezek védelmét szolgálja a büntetőjog, beleértve az eljárási szabályokat is. Csak ezután, az előbbiek által kijelölt kereteket megkérdőjelezhetetlen isteni teremtésként tisztelő alázattal jöhetnek a rendőri stratégiák és kunczepciók. A sorrend megfordítása több mint bűn: hiba is.

Az emberi jogok tiszteletének elsődlegessége a bűnüldözés közvetlen érdekeivel szemben nem csupán elvont értékeket véd, hanem szakmai minőségi követelmény is. Lehet konfliktus az alkotmányos elvek és a rendőri munkavégzés egyes mozzanatai között, azonban ebből távolról sem következik, hogy az alapjogok csorbítása automatikusan segíti az eredményességet.

Íme egy gyakorlati példa. A november 30-i 16 órában Ditrói Zoltán számolt be arról a megdöbbentő veszprémi akcióról, amelynek során a drogambulancián magukat kezeltető fiatalokat helyeztek előzetes letartóztatásba kábítószerrel való visszaélés alapos gyanújával összefüggésben. Az eset igazi állatorvosi ló. A megelőzési (DADA) programhoz elengedhetetlen bizalom lerombolása, sorozatos törvénysértések és ezen belül az emberi jogok semmibevétele jellemezte a rendőrség fellépését. Az igazán félelmetes mégis az, ahogyan az illetékes bűnügyi vezető nyilatkozott. Õ ezekből a problémákból semmit sem érzékelt. Elmondta, hogy házkutatást ott tartottak, ahol a gyanúsítottak - 59 fő - vélhetően tartózkodtak. Sehol semmit nem találtak. A törvény szerint házkutatás akkor tartható, ha alaposan feltehető, hogy elkövetőt, nyomokat vagy tárgyi bizonyítási eszközöket találnak. Esetünkben értelemszerűen az utóbbiról lehetett szó. Józan ésszel is belátható, hogy az alkalmi fogyasztók valószínűsíthető tartózkodási helye nem szükségképpen kábítószerraktár. Az alapos ok ennél többet jelent. De ha már ilyen laza gyanú elég volt a magánlakáshoz, a magántitokhoz, a jó hírnévhez és a személyes adatokhoz való alkotmányos jogok korlátozásához tudatosan nem csak a gyanúsítottakkal szemben, akkor legalább az akció során rá lehetett volna jönni arra, hogy valami nem stimmel az eredeti verzióban. Az ugyanis bizonyos, hogy a kutatásokat nem egyszerre hajtották végre. A törvényi szabályból az következik, hogy a legenyhébb számítás szerint is 50 százaléknál nagyobb valószínűséggel kell keresett tárgynak lennie a kutatás színhelyén. Miután pedig azonos típusú esetekről volt szó, talán a huszonötödik sikertelen beavatkozás után el kellett volna gondolkodni azon, hogy tényleg alaposan feltételezhető-e kábítószer fellelése a hátralévő több tucat lakásban.

A bűnügyi vezető még valamiről megfeledkezett, amikor a házkutatás eljárási feltételeit ecsetelte. A kényszerintézkedésnek egyéb garanciális szabályok betartása mellett azzal kell kezdődnie, hogy felszólítják az érdekelt személyt, hogy a keresett tárgyat önként adja elő. Esetünkben annál inkább felmerül e mellőzött rendelkezés fontossága, mert megismételt kutatásokról volt szó. Ha pedig a gyanúsított vagy más érdekelt tudja, hogy a rendőrség úgyis megtalálja az anyagot, akkor logikusan feltehető, hogy él a felkínált lehetőséggel. Már csak a lovagiasság okán is, hiszen a kutatás több esetben a barátnők lakásán történt.

Van tehát két olyan szabályunk, amelyek más rendelkezésekkel együtt nyilvánvalóan az említett alapjogokat védik az önkényes hatósági beavatkozásokkal szemben. A házkutatás céljához kapcsolódó alapos feltételezés, valamint az önkéntes közreműködés lehetőségének felkínálása a zaklatásszerű rendőri fellépést kívánja elhárítani. Más oldalról azonban ugyanezek a szabályok szolgálják a rendőri munka hatékonyságát is, hiszen az eredménnyel nem kecsegtető akciók a másutt szükséges kapacitások elfecsérelését jelentik. A keresett dolog önkéntes átadására történő felszólítás persze esetünkben nem segített volna, hiszen nem volt mit előadni. De talán éppen ezen kellett volna menet közben is gondolkodni.

Világos tehát, hogy ebben az ügyben az alapjogokat védő jogszabályok tiszteletben tartása közvetlenül szolgálta volna az eredményesebb rendőri működést. Nagy baj, hogy ez a nyilatkozó bűnügyi vezető tudatáig nem jutott el. Még nagyobb baj, hogy a hozzáállása tipikusnak mondható. A rendszerváltozást követő rendészeti politika azonban szükségképpen ide vezetett. Jó volna, ha a felelős politikusok elgondolkodnának ezen. Ellenkező esetben meglehet, hogy az alapjogokkal együtt a rendőri erényekből is csak Forgácsok maradnak.

publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk