Sándor Judit

Szívtan

Az érzelmek gazdaságáról
szerző
Sándor Judit
publikálva
2016/4. (01. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az iskola olyasmire is megtanít, amin utólag csak mulatni lehet. Nekem ilyen ismeret volt az általános iskolában a szarvasmarha kérődzése.

Jól emlékszem, kis nyilakkal kellett szemléltetnünk, amint a táplálék ide-oda vándorol a különféle gyomorkamrákba. Városi gyerekként úgy kellett áb­rázol­nunk ezt, hogy szarvasmarhával sem kérődző, sem nem kérődző állapotában soha nem találkoztunk. Nem csoda, hogy a recés gyomor, a bendő és az oltógyomor szerepe belénk vésődött, bár az igazat megvallva egyetlen osztálytársamról sem tudok, aki állattenyésztéssel foglalkozna, és hasznosíthatná ezeket a minden bizonnyal fontos ismereteket.

Később az is világossá vált, hogy mi mindenre nem tanít meg az iskola – például több szintetizáló tárgy kéne, több filozófia és pszichológia, és az emberi jogokkal is mielőbb meg kéne ismertetni a gyerekeket. A nemekről is pusztán mint biológiai kategóriákról hallottunk, és azt a keveset is meglehetősen rideg nyelven: az iskolában a „szaporítószervek” közötti különbségekre redukálódott a nemek közötti eltérések taglalása.

És arra is emlékszem, milyen félelem fogott el bennünket, amikor veszekedni hallottuk, láttuk a szomszédainkat. A lakótelepi házak vékony falain minden áthallatszott: a nevetés épp úgy, mint a jajgatás, a sikoltás és a püfölés is. Egy reggel az iskolában egy osztálytársnőm halottsápadtan mesélte el, hogy előző éjszaka a szomszéd néni hálóingben mászott át hozzájuk a lakótelepi ház erkélyén, hogy dühöngő, ittas férje elől náluk találjon oltalmat. De ezeket a dolgokat akkor senki nem beszélte meg velünk – a szarvasmarha összetett gyomra meg a szaporítószervek különbségei mellett nem jutott idő az ember megannyi érzelmi állapotának megismerésére.

 

Emil leckéje

Több évtized távlatából is úgy érzem, hogy az iskola mintha lebecsülné az érzelmeket és az érzelemkinyilvánítás különbségeit. Pedig már Rousseau is fontosnak tartotta, hogy képzeletbeli növendéke, Emil elsajátítsa az együttérzést, a sajnálatot.

Az érzelmeket, a gyakorlatban ellesett, utánozni próbált rezdüléseket a legtöbben későn vagy tévesen, esetleg soha életükben nem ismerik fel, elsősorban azért, mert az egyéni, családi érzelemreper­toárja, valljuk be, mindenkinek korlátozott. És a tetejébe mindent meg is teszünk ezek elfojtására. Pedig a ma­gán­életben és a szakmai pályán is érdemes lenne újból és újból megtanulni őket, újból és újból érzékennyé válni mások iránt. Így talán a német rendőrök is tudtak volna mit kezdeni a tömegesen inzultált, síró német nőkkel, s előbb lehetne felismerni a mindennapi zaklatást is. Manapság egyre nehezebb az érzelmek nyílt vállalása – olyan világban élünk,­ hogy az érzelemnyilvánítás a gyengeség jele, társadalmunk e tekintetben is maszkulinabb lett. Nem erős oldalunk az érzelmek kezelése sem – a rossz szolgáltatás miatt bosszankodó panaszos rendszerint zaklatottabb állapotban távozik, mint a panasz beterjesztése előtt volt, mert nemhogy az „elnézést kérünk” nem hangzik el, de az ügyintéző további udvariatlansággal tetézi a sérelmet. Az ő agresszivitása viszont a tehetetlenségből fakad, és persze abból, hogy képtelen empátiával közeledni a bürokrácia útvesztőiben bolyongó ember felé – talán mert maga is tévelyeg a hetente változó szabályok között, de ennek beismerése a gyengeség jele lenne. Az együtt­érzés megtanulása, elsajátítása számos pálya minőségét javíthatná meg.

Egy fiatal nőgyógyásszal beszélgetve döbbentem rá arra, hogy egyáltalán nem érzékeli azt a lelki vívódást, amelyen a nőgyógyá­szati vizsgálat előtt minden nő keresztülmegy. Tágra nyílt szemmel csodálkozott, amikor többen is megerősítettük neki, hogy a vizsgálat még akkor is rendkívül kínos és megrázó, ha nincs különösebb baj. Valószínűleg a szégyen­érzet e fajtáját nem ismerte vagy nem ismerte fel ebben a helyzetben. Sajnos az emancipáció ösvénye továbbra is egyirányú, a nők keményebbek lettek vagy annak mutatják magukat, míg a férfiak ellágyulása, vagy legalábbis a mások érzelmeire való empatikus reagálás, az együttérzés, továbbra is fogyatékosságnak számít. Ezért is váltottak ki olyan döbbenetes hatást Obama elnök könnyei, amikor a sorozatos tragédiák után a fegyverhasználat szigorítása mellett érvelt. Dan Kindlon és Michael Thomson Káin felnevelése c. művükben súlyos kritikával illetik az amerikai iskolarendszert, amelyből az érzelmi hárítás elsajátításával akaratlanul is agresszív fiúk kerülnek ki. A szerzők kifejtik, hogy az iskolai nevelés kiöli a fiúkból saját gyengeségük és sérülékenységük tudatát, s nem tanítja meg az erről való beszéd képességét sem, ami odavezet, hogy a mások érzelmi reakcióit képtelenek lesznek felfogni és értelmezni – ez pedig az agresszió felé sodorja őket.

Az is csak későn tudatosul – ha egyáltalán tudatosul, netán több párkapcsolati kudarc árán –, hogy az érzelmek megélése, kifejeződése között nemi különbségek is vannak. Érdekes módon ez nemcsak a hagyományos kommunikációra igaz, de – Roisin Parkins szerint – a Facebook-kommunikációban az érzelmet kifejező pik­togramok, írásjelek használatára is. Parkins kimutatta, hogy a nők jóval gyakrabban használják az érzelemre utaló kis ikonokat, mint a férfiak – írásban is igényük van arra, hogy érzelmeiket vagy együtt­érzésüket kifejezzék.

Az érzelmi különbségeknek és az érzelmek kimutatásában tapasztalható különbségeknek hatalmas irodalma van. Egyesek a biológiai tényezőt, mások a nevelés során kondicionált, megerősített nemi bevésődést hangsúlyozzák. Példát mindenki tud: a lányokra – függetlenül attól, hogy jogosan borulnak-e ki vagy sem – rendszerint úgy szólnak rá, hogy „ne hisztizzenek”, míg a fiúk „dühöngenek”, és még mindig arra tanítják őket, hogy nem szabad sírni. Önmagukban az egyes érzelmeknek persze nehéz és erőltetett lenne „gender” jelentőséget adni, valamelyik nemhez kötni őket, hiszen férfi is, nő is lehet szomorú, dühös, izgatott, bosszús, fásult. A fontos különbség sokkal inkább abban áll, hogy a nőket és a férfiakat másképp befolyásolják mások érzelmei.

 

Tanulható

A nők neveltetésüknél, talán alkatuknál fogva is hamar felfigyelnek mások érzelmeire, ezek hatnak rájuk, néha túlságosan is. A férfiak, fiúk viszont sokszor nem is értik, miért kéne mások miatt lehangoltnak, bűnösnek érezni magukat, vagy velük együtt örülni, izgulni; s miért kéne eltervezett cselekvéseiken változtatni, másokra figyelemmel lenni. Ezek az elvárások idegenek számukra, s ha később igyekeznek is az ­érzelmek felmérésében, értelmezésében előrehaladni, sokszor egész életükben gondjuk van vele. Általában a lányok azok, akiknek gyermekkoruktól nagyon is számít mások véleménye, igyekeznek szépnek, okosnak és emellett szorgalmasnak, jószívűnek látszani. Ha nem így viselkednek, a környezet épp a reakció hiányát rója fel nekik, míg a fiúk esetében fordítva, a reakciót gyengeségnek könyveli el. A francia szerelmes filmen elérzékenyülő nő és mellette értetlenkedő, feszengő párja a közismert sztereotípia erről.

Vannak, akik felismerik az érzelmi hatás különbségeit, de ezt a tudást manipulatív módon használják fel. Javier Marías Holnap a csatában gondolj rám című  regényében ezt írja a férfiak érzelmi megnyilvánulásainak hatásairól a nőkre: „Bennünk, férfiakban megvan a képesség, hogy pusztán fölemelt hangunkkal vagy egyetlen fenyegető, fagyos szóval vagy mondattal megfélemlítsük a nőket. Erősebb kezünk évszázadok óta szorongat.” Ezt az aspektust a jog kevéssé veszi tudomásul: míg a fizikai abúzusokról egyre többet tudunk és a jogrendszer is igyekszik satuba fogni ezeket a cselekedeteket, az érzelmi megbántottság különféle szintjei máig feltáratlanok, és a joggal nehezen megközelíthetők. Bár egy­előre csak találgatni lehet, hogy miért nem vette azonnal komolyan a kölni rendőrség a szilveszterkor molesztált, síró, panaszkodó nőket, könnyen lehet, hogy épp ezek a genderalapú beidegződések voltak a tétlenség okai – a síró nő kevésbé sarkall cselekvésre, mint a kocsilopás miatt magából kikelt férfi.

 

Mint a színészek

A nők munkájáról gondolkodva is hajlamosak vagyunk a személyesség túlhangsúlyozására. Jó párszor előfordult velem, hogy kutatási témáimat csupán személyes indíttatásúnak vélték – ez férfi kollégáimmal soha nem történt meg. Ha senkinek eszébe nem jutna, hogy valaki azért foglalkozik a terrorizmussal, mert szimpatizál vele, vajon miért gondolja bárki, hogy a reprodukció vagy a diszkrimináció tanulmányozására azért adja valaki a fejét, mert női mivoltában személyesen érintett lenne?

Az érzelem kifejezése, tudatos működtetése lehet munka is – és ebben megint csak nehéz nem észrevenni a nemek közti különbségeket. Arlie Russell Hochschild, az érzelmek szociológusának is nevezett nagyszerű kutató hívta fel arra a figyelmet, hogy egyes munkakörök, mint például a stewardessé, a tanáré, az időseket ellátó gondozónőé, az ápolónőé milyen erősen építenek a nők érzelmi erő­kifejtéseire. Az ilyen munkákra ­jel­lemző érzelmi bevonódás magától értetődőnek tűnik – pedig e szakmák mindennapjai komoly energiabefektetést igényelnek. Egy 12 órás repülőút alatt, a széllökésektől billegő gépen, a szűk térben, friss sminkben és magas sarkú cipőben étellel, itallal kínálni a nyűgös utasokat önmagában sem könnyű kenyérkereset – de az igazán embert próbáló feladat minde­közben kedvesen mosolyogni is. S persze, mondhatjuk erre azt is: ez a dolguk, erre képezték ki őket. De önmagában az érzelmi munkát senki nem fizeti meg. A gázsi csak a fellépé­sért jár, az előtte levő lámpalázas készülést, beöltözést, be­éneklést senki nem árazza be. Pedig épp ezért nem kellene a tanárt sem a „fellépése”, azaz a tantermi előadás előtt értekezletekkel vagy adminisztratív munkával túlterhelni. A szereplést a láthatatlan érzelmi munka előzi meg, s ez a szellemi felkészülés, ráhangolódás a pedagógusnak épp olyan fontos, mint a színésznek. S bár az üzleti élet is felfedezte az érzelmek kifejezésének a hasznát, mégsem kap kellő figyelmet, megbecsülést az érzelmi munka.

Melynek nehézségeivel nagyon is tisztában vannak a nők – hiszen ők a mindennapi életbe is sok érzelmi munkát fektetnek bele. S nem kétséges az sem, hogy ha mindkét nem egyaránt részt venne ebben az egymásra ­figyelő érzelmi tevékenységben, mindenki csak jól járna. Mindez tanulható is lenne – de vajmi keveset segít ebben az állat vagy ember anatómiai jellegzetességei­nek elsajátítása.

szerző
Sándor Judit
publikálva
2016/4. (01. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kultúrharcok
Bajban a Müszi és a Snétberger-központ
Médiahatóság és versenyhivatal
Hogyan asszisztáltak a médiapiac letarolásához?
Ripp Zoltán írása
Újrajátsszák 2014-et
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Narancs