Akár úgy is fogalmazhatnánk: még mindig.
H
Ez a válság a bipoláris világrend összeomlása óta - amikor is a szövetség elvesztette eredeti létjogosultságát (tudniillik a Szovjetunió és a Varsói Szerződés ellensúlyozását) - egészen látványos, s paradox módon leginkább a NATO 12 éves kétségbeesett feladatkeresésében érhető tetten, amit csak ideig-óráig tudtak elfedni az egymást követő NATO-csúcstalálkozóknak a szövetség megújulására és az új kihívásokhoz való alkalmazkodására vonatkozó bizakodó deklarációi.
A 12 éve a permanens reform állapotában lévő szervezetet az elmúlt három évben jó néhány olyan hatás érte, amely alapvetően kérdőjelezi meg a NATO helyét és szerepét az európai, illetve az euroatlanti térség biztonságának terén. A teljesség igénye nélkül álljon itt csupán néhány ezek közül, kronologikus - vagyis korántsem fontossági - sorrendben.
Az 1999. márciusi bővüléssel meggyengült (de legalábbis nem növekedett) a NATO katonai képessége, különösen az e téren amúgy is komoly hátrányban lévő Európában. Csehország, Lengyelország és Magyarország szövetségen belüli teljesítménye ugyanis nem csupán az általuk korábban tett bizakodó ígéretektől maradt el jócskán, de még a mérsékeltebb és visszafogottabb várakozásoktól is. Az új tagállamok évről évre visszavonták szövetségesi vállalásaik egy részét, és e helyütt nem részletezhető okok miatt nem tudtak komoly áttörést elérni a haderőreform terén sem. Bizonyos értelemben tehát eltékozolták azt a néhány évet, amikor Brüsszel és Washington figyelmének középpontjában voltak. A bővítés második körének aspiránsait szemügyre véve előre látható, hogy a szövetség katonai képességei - akár a gazdasági-pénzügyi eszközök (Románia), akár a társadalmi-politikai akarat hiánya miatt (Szlovénia) - relatíve tovább gyengülnek majd.
A NATO 1999-es kosovói akciója (amelynek kiértékelésére mindmáig nem került sor Brüsszelben) ugyancsak komoly és kiábrándító tanulságokkal szolgált az észak-atlanti szerződés mindkét pillére számára. Az Egyesült Államok szemében látványosan bebizonyosodott a szövetség döntési mechanizmusainak körülményessége, bonyolultsága (például a célpontok előzetes kijelölésének terén) és az európai tagországok katonai impotenciája (a bevetések több mint 90 százalékát amerikai egységek hajtották végre); az öreg kontinens NATO-tagállamai pedig látványosan szembesülni kényszerültek saját döntésbefolyásolási képességük szűk keresztmetszetével; nevezetesen azzal, hogy csupán Washington jóakaratán múlik, hogy hozzájutnak-e például a célpontok listájához, a felderítési és eredményességi adatokhoz stb.
A kosovói akció ugyanakkor - éppen az utóbbi felismerés miatt - az európaiakban politikai döntéssé érlelte az addig csupán retorikai fordulatként hangsúlyozott önálló döntési és cselekvési képesség iránti igényt, és új lendületet adott az úgynevezett stratégiai autonómiára irányuló törekvéseknek. Az 1999 júniusában tartott kölni EU-csúcstalálkozót követően addig soha nem tapasztalt iramban és határozottsággal születtek meg azok az immár nagyon is konkrét döntések, amelyek nyomán a hagyományosan "puha hatalomként" számon tartott unió megkezdte saját katonai-védelmi dimenziójának kialakítását. Az ESDP (Európai Biztonság- és Védelempolitika) tartalommal való feltöltése érdekében az EU-országok közös célként fogalmazták meg 2003-ig egy 60 ezer fős, ún. gyors reagálású erő létrehozását, összeállították az ehhez szükséges képességek katalógusát, megtették számszerűsített felajánlásaikat, majd a kettő (a katalógus és a hozzájárulások) öszszevetése alapján azonosították a hiányosságokat (54 terület, köztük olyan kulcsfontosságú kérdések, mint a hírszerzés, a szállítókapacitás, illetve az irányítási-vezetési rendszerek), és konzultációt kezdtek azok orvoslásáról. Az Európai Unió átvette az egyetlen kifejezetten európai katonai szervezet, a Nyugat-európai Unió (WEU) válságkezeléssel kapcsolatos funkcióit, létrehozta az ESDP saját, katonai intézményi struktúráját (politikai és biztonsági bizottság, katonai bizottság és európai katonai vezérkar), többé-kevésbé (vagyis a görög-török ellentét miatt blokkolt rész kivételével) sikerült rendeznie a NATO-hoz fűződő viszonyát, és jelenleg leginkább azon fáradozik, hogy találjon egy olyan, képességeinek mostani állapotára méretezett "mini válságot" (erre a legesélyesebb jelöltnek a Macedóniában tevékenykedő nemzetközi megfigyelők védelmét biztosító hétszáz fős NATO-akció átvétele látszik), amely a szégyenteljes kudarc veszélye nélkül növelheti önbizalmát, és megfelelő impulzust adhat a további előrelépésekhez.
És bár mindez csupán a kezdetnek tűnhet, az említett európai törekvések alaposan kikezdték a más területeken (mindenekelőtt gazdasági-kereskedelmi téren, pl. banán, acél, hormonkezelt szarvasmarha) már régóta köztudottan nem felhőtlen transzatlanti kapcsolatokat. Elég itt csupán az EU-ban nemrég elfogadott Galileo műholdas navigációs rendszer elleni többéves amerikai aknamunkára, a Pentagon részéről tett, az európai projekt véghezvitele esetén a NATO halálával fenyegetőző kijelentésekre, illetve az egyébként civil (ám nyilvánvalóan katonai felhasználásra is alkalmas) programnak az európai oldalon megjelenő igazolására (ti. a "vazallusi" helyzetből való kitörés és a stratégiai autonómia szükségességének hangsúlyozására) gondolnunk, s nyomban árnyalódik a hivatalos deklarációkban többnyire (szeptember 11-e után pedig különösen) idillinek és megkérdőjelezhetetlennek ábrázolt transzatlanti harmónia.
S végül még egy megjegyzés a kosovói akció tanulságai kapcsán: bármilyen lesz a NATO-bővítés következő fordulója - szűkebb vagy szélesebb körű -, az már a Jugoszlávia elleni 1999-es légicsapásokat követően nyilvánvalóvá vált, hogy a további bővülés nem hagyhatja érintetlenül a NATO jelenlegi, konszenzus alapú döntési mechanizmusát, amelyet eredetileg már a mainál is csekélyebb létszámra (kezdetben 12 tagállamra) és egy, a mainál jóval egyértelműbb helyzetre (a szövetségen belüli konszenzust nagymértékben megkönnyítő hidegháborús körülményekre) szabtak. Ez pedig óhatatlanul is azt jelenti, hogy a 23-26 tagú, a képességek és a felkészültség tekintetében különböző szinten álló országok által alkotott szövetség esetében elkerülhetetlen lesz a belső fragmentálódás, vagyis a koalíción belüli koalíciók, illetve egyfajta első és másodosztályú tagság kialakulása. És akkor még nem is szóltunk a NATO belső kohézióját fenyegető egyéb - a körülmények fent említett megváltozása folytán felszínre került politikai, értékrendbeli, esetenként érdekértelmezési stb. - tényezőkről.
H
Az igazi léket azonban szeptember 11. ütötte a NATO hajóján, több szempontból is.
Az már az első pillanatban világos volt, hogy a nem katonai (azaz a rendészeti-adminisztratív, a jogi, a gazdasági-pénzügyi, a társadalompolitikai, a humanitárius stb.) eszközöket fel-, a direkt katonai megoldásokat pedig leértékelő terrorizmus elleni küzdelmet nem a NATO-nak - ennek az eredetileg kemény, katonai feladatokra szakosodott intézménynek - találták ki. Bármilyen paradox ugyanis, a szövetség az említett területeken fényévekkel van lemaradva az Európai Uniótól, amelynek még ma is oly sokszor szemére veti a katonai képességek hiányát. Másrészt az Egyesült Államok - többek között éppen a korábban jelzett kosovói tapasztalatok alapján - még a terrorizmus elleni küzdelem katonai szakaszának tervezésekor is látványosan kikerülte a szövetséget, és szigorúan bilaterális alapon hozta létre az afganisztáni vadászatot lebonyolító koalíciót. Harmadszor: látványosan füstbe ment az Észak-atlanti Szerződés nevezetes 5. cikkelye körül kialakult korábbi mítosz is, mégpedig az a tétel, mely szerint a szövetség tagjai az egyiküket ért támadás esetén automatikusan a megtámadott segítségére sietnek. Az élő szolidaritást demonstrálni hivatott, történelminek beharangozott szeptember 12-i döntést maguk a tagállamok silányították szimbolikus gesztussá, amikor igyekeztek gyorsan leszögezni, hogy a támogatás konkrét formájáról és mértékéről nemzeti szinten és saját belátásuk szerint kívánnak dönteni. Negyedszer és végül: a szövetség jellegének és szerepének jövője szempontjából több mint elgondolkodtató az a brüsszeli beletörődés, illetve moszkvai lelkesedés, amely a NATO-orosz közeledést, a szervezet felpuhulásának egyik leglátványosabb jelét kíséri.
H
Mindez azokat a véleményeket látszik alátámasztani, melyek szerint az érett férfikorán túljutott NATO - demilitarizálódva és átpolitizálódva - a jövőben amolyan transzatlanti biztonsági beszélgetőfórummá alakul át, vagy jobb esetben olyan katonai-politikai cilinderré válik, amelyből a szövetségi politikáját láthatóan radikálisan újrafogalmazó Egyesült Államok - várhatóan bilaterális alapon - igénye és kedve szerint húzhatja majd elő globális mutatványainak kellékeit.
Mármost ha a NATO-bővítés második körére ebből a szempontból tekintünk, akkor nyilvánvaló, hogy az új tagállamok meghívására nem a szövetség hagyományos kollektív védelmi képességeinek erősítése jegyében kerül majd sor, miként nem ez volt az elsődleges szempont tulajdonképpen már 1997-ben sem. Ugyanis már a cseh, a lengyel és a magyar tagság esetében is legalább akkora szerepe volt az általános biztonsági környezet alakításához való hozzájárulás mértékének, mint a katonai biztonság erősítésére való felkészültségnek. S ez a megfontolás még inkább érvényesül majd 2002 novemberében. A prágai meghívásnak tehát - legalábbis a szövetség európai pillére szempontjából - sokkal inkább egyfajta politikai stabilizáló szerepe lesz, elsősorban azokban az Európa perifériáján található országokban, amelyek várhatóan kimaradnak majd az EU-bővítésből (Románia, Bulgária). És a bővítés - a balti államok esetében - annak megerősítését is jelenti majd, hogy Európában az érintett lakosság akarata ellenére egyetlen hatalom sem formálhat jogot más államok szuverenitásának korlátozására. A minél szélesebb bővítést favorizáló Egyesült Államok részéről pedig az előbbiekhez egy további fontos motiváció is társul: nevezetesen európai pozícióinak és befolyásának erősítése. Vagyis olyan új tagországok bevonása az észak-atlanti szövetségbe, amelyek az Európai Unió bővítését követően egyfajta "trójai falóként" képviselhetik Washington érdekeit az unióban, és a transzatlanti kötelék mindenek felettiségének elvét adott esetben az uniós szolidaritás rovására is készek lennének érvényesíteni. Jó lenne hinni, hogy Magyarország - amely láthatóan még ma is töretlenül szeretne bízni (tegyük hozzá: biztonságimportőrként bízni kénytelen) a NATO kollektív védelmi képességének a bővítést követő erősödésében és a szervezet fentebb vázolt átpolitizálódásának elkerülhetőségében - megtalálva az optimális egyensúlyt a transzatlanti pillérek között, nem tartozik majd az említett "téglák" körébe.
Ami pedig az észak-atlanti szövetség kibővítésének kérdését illeti, Budapestnek - véleményünk szerint - a lehető legszélesebb kört magában foglaló bővülés áll alapvető érdekében. Még akkor is, ha ezzel egyidejűleg megszűnik eddigi első körös, kivételezett helyzetünk, a déli szárny jelentősebb kibővítése esetén (Szlovénia, Románia, Bulgária) pedig valószínűleg relatíve kevesebb beruházás jut majd hazánknak a NATO biztonsági beruházási programjából. A szövetség katonai jellegének óhatatlanul bekövetkező háttérbe szorulását, a szervezet ún. felhígulását ugyanis - legalábbis az európai védelempolitika tényleges kifejlődéséig - csupán általános biztonsági környezetünk javításával, azaz Románia, Szlovákia és Szlovénia NATO-tagságával, illetve saját képességeink fokozásával ellensúlyozhatjuk.
