Tamás Gáspár Miklós: A forradalmi turisztika szépsége és buktatói (Prága, 2000. szeptember 26.)

publikálva
2000/40. (09. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Komoly fiatalemberek valaha radikális könyveket ajándékoztak az unokahúguknak. Rám maradt egy kötet, amelynek az előzéklapjára ezt jegyezte be valamely progresszív kéz: "Születésnapi emlék! Tudom, Mariskám, hogy korod nem alkalmas arra, hogy e könyv tartalmát megértsed, s talán jó is az, miért lásson a fiatalság oly korán mindent sötét színben, de hitem, hogy az évek múlásával belekerülve a küzdelmes életforgatagba, teljesen átérzed majd e könyv szellemét, s annál nagyobb becse lesz akkor előtted. Szeretettel: Feri. Kolozsvár, 1914. március 13." (A könyv egyébként: Haladás és szegénység: A termelési válságok és a növekvő vagyonnal együtt növő szegénység kutatása. Ezek gyógyszere. Írta Henry George. Angolból fordította: Braun Róbert. Budapest: Athenaeum, 1914, 572 lap. Ára 1 korona 90 fillér. Hajh, hajh.) Feri, gondolom, egyéves önkéntes, négy hónappal később bevonult, majd bizonyára a beszippantott mustárgáztól kapott tüdőtágulást és idült hörghurutot, a sapkarózsa helyébe pedig - mint tudjuk - őszirózsát. (Henry George-ot meg elfelejtették, bár eszméi Sós Aladár, Liska Tibor és Kemény István révén még itt kísértenek közöttünk.)

Komoly fiatalemberek valaha radikális könyveket ajándékoztak az unokahúguknak. Rám maradt egy kötet, amelynek az előzéklapjára ezt jegyezte be valamely progresszív kéz: "Születésnapi emlék! Tudom, Mariskám, hogy korod nem alkalmas arra, hogy e könyv tartalmát megértsed, s talán jó is az, miért lásson a fiatalság oly korán mindent sötét színben, de hitem, hogy az évek múlásával belekerülve a küzdelmes életforgatagba, teljesen átérzed majd e könyv szellemét, s annál nagyobb becse lesz akkor előtted. Szeretettel: Feri. Kolozsvár, 1914. március 13." (A könyv egyébként: Haladás és szegénység: A termelési válságok és a növekvő vagyonnal együtt növő szegénység kutatása. Ezek gyógyszere. Írta Henry George. Angolból fordította: Braun Róbert. Budapest: Athenaeum, 1914, 572 lap. Ára 1 korona 90 fillér. Hajh, hajh.) Feri, gondolom, egyéves önkéntes, négy hónappal később bevonult, majd bizonyára a beszippantott mustárgáztól kapott tüdőtágulást és idült hörghurutot, a sapkarózsa helyébe pedig - mint tudjuk - őszirózsát. (Henry George-ot meg elfelejtették, bár eszméi Sós Aladár, Liska Tibor és Kemény István révén még itt kísértenek közöttünk.)

Komoly fiatalemberek ma nem nagyon ajándékozhatnak (Kelet-Európában) radikális könyveket az unokahúguknak, mert radikális könyvek nem nagyon kaphatók, s ha igen - a recenziók tanúsága szerint -, senki nem meri fölfogni, hogy a szöveg netán radikális gondolatokat tartalmaz. (Nemrég a Népszabadság megdicsérte azt a dolgozatot, amelynek Mikszáth - Mikszáth!!! - elemzéséből sikerült kiiktatnia a politikai és életrajzi elemeket. Jó fejek ezek.)

Kelet-Európában a gigászi csatazaj közepette sem találkozhatni fölforgató és/vagy világmegváltó ötletekkel, itt a középút beige, mondhatni: drapp bölcseletét pajzsukra tűző aranyos leventék gyíklesője csattog, az euroszociálpiac különféle irányzatú hívei rejtik böszme harci ordítás mögé a tényt, hogy voltaképpen minden lényeges dologban egyetértenek, csak abban nem, hogy melyik klánnak legyen alkalma rá, hogy szerét ejthesse a közbeszerzési procedúrák megkerülésének, plusz-mínusz zsidózás.

Szebb keblű honleányok és antifasiszta regényírók attól várják a haza üdvét, hogy majdan a polgárság, azaz a középosztály - gazdasági és kulturális értelemben egyaránt - a nemzet, azaz a lakosság többségét képezendi, ezáltal a liberális "értékrend" (e szerzők tudomása szerint: a békén történő hagyás) önműködően érvényesülni fog, amiben nem zavarja őket a kelet-közép-európai polgárság történelmi recordja, valamint a mai ká-ká-európai burzsoázia többségének meghittsége a MIÉP-pel és eszmerokonaival.

Az ún. középutas "pragmatizmus" különösen irritáló, ha délibábos.

Az illúziókergetés és a szolgalelkű realizmus (belenyugvás a helyzetbe, akárminő is) kevercse, mi több, szintézise jellemző a mai Kelet-Közép-Európára, ahogyan jellemző volt korábban is - de a harmincas években legalább hallatszottak kritikai hangok, ha 1939-től kezdve el is fojtották őket; de ma ezt a hagyományt is elfojtja a szelektív polgári emlékezet, amely a Horthy-rezsimre is úgy réved vissza, mintha pluralista, parlamenti rendszer lett volna, amivel en bloc diszkvalifikálja az egész akkori ellenzéket, amelybe mellesleg beletartozott volt a teljes magyar irodalom; azt se kérdezi meg magától senki, miért emigráltak emberek tőlünk Csehszlovákiába, Romániába, Jugoszláviába - hát természetesen azért, mert ezek demokratikusabb országok voltak hazánknál, ahol enyhébb volt (vagy nem volt) a cenzúra; a kolozsvári marxista Korunk emigráns lap volt... de hagyjuk. A tudatlanság és a meghunyászkodás: édestestvérek.

A kelet-közép-európai burzsoá konszenzus - amely elképedését és viszolygását fogja hangoztatni pár nap múlva, föltéve, ha a tévé (a magyar ételmiség kizárólagos információforrása) majd bemutatja a prágai tüntetést - azért olyan veszedelmes, mert a nép egyáltalán nem osztja. [Ezt két héttel ezelőtt írtam; megint ez a túlzott optimizmus...] A magyarországi sajtó megint kimutatta a foga sárgáját. A Népszabadság Krajczár Gyulája újfasisztákat és skizofréneket (!) vélt látni a vegytisztán baloldali prágai tüntetéseken, a Népszava Vértes Csabája azt mondja, hogy a tiltakozók rossz helyen tiltakoznak, hiszen a fontos döntéseket a nagy tőkés korporációk hozzák (oké, akkor tehát a megoldás: a világforradalom?), a hétfői Magyar Hírlap "liberális" színházi tárcájában (!) ezt olvashatjuk Gréczy Zsolttól: "A cseh közvélemény nyolcvan százaléka erélytelennek tartotta a belügyiek föllépését, ez derült ki a híradó által közzétett kutatásból. A betelefonálók közül sokan kifogásolták, hogy azt kellett nézniük a képernyőn, ahogy suhancok verik a szinte semmi ellenállást nem tanúsító rendőröket." Hát igen, a néhai Grósz Károly is azt nyilatkozta a Newsweeknek 1988. június 16-a után, hogy "nem szeretjük, ha verik a rendőreinket", mármint én, Orbán, Demszky, Hodosán Rozi és Vezér Erzsi néni... Gréczy kolléga legközelebb az izraeli hadsereget is nyilván erélytelennek fogja találni a közismerten interkontinentális rakétákkal fölszerelt arab kamaszokkal szemben. Az állami televízió meg gulagrevizionistákkal és jobboldali populistákkal jeleníti meg a seattle-i világmozgalmat, amelyet a Népszabadság c. polgári napilap olimpiai (!) vezérglosszájában nacionalistának és etnicistának írnak le, mellőzve azt a tényt, hogy a seattle-i mozgalom a globális kapitalizmussal internacionalista aktivizmust szögez szembe, ha tetszik, nemzetközi szolidaritást - elsősorban a harmadik világ színes népeivel, amelyeknek nem telik útiköltségre, hogy a világbank és a valutaalap különféle közgyűlései környékén kreatívan hőzöngjenek.

José Bovét, a francia parasztszövetség anarchoszindikalista vezérét az Élet és Irodalom 2000. szeptember 29-i számának szemleírója "velejéig polgár"-nak (!!!) nevezi - mint szegény, szerencsétlen Kövér Laci a saját szociáldemokrata (!) nagypapáját egyik legkomikusabb rádiószereplésében (pro memoria: a "polgári" szót anno arra használták, hogy azt jelentse: NEM szociáldemokrata!) -, különben nem merné halványan megdicsérni; pedig a seattle-i mozgalom egyik, most éppen lesittelt vezetőjét "polgár"-nak becsmérelni goromba sértés. Persze az ÉS szerzője azért gyalázza "velejéig polgár"-nak a citoyen Bovét, mert értelmesnek, tájékozottnak, olvasottnak találja (joggal). Márpedig a büdös paraszt és a büdös proli nem lehet értelmes és tájékozott, csak a burzsuj; ezt a Horthy-korszak hivatalossága se gondolta különbül, vö. Nagy Lajos fejtegetésével a "munkáskülsejű emberről", vö. Bálint Gy. ua. stb.

S erről mondja a hájfejű Kövér, hogy baloldali médiafölény van!

Persze ha "baloldal"-nak a prágai hiriget megszervező Milos Zeman ún. szociáldemokratáit nevezzük vagy az iskolavécébe rejtőző Cseh- és Morvaországi Kommunista Párt (KSCM) függetlenített berezelőit, akkor persze lehet, hogy "fölényben" vannak, és a rohamrendőreik se változtak semmit.

Megszokhattuk, hogy minden antiglobalista-antikapitalista érvelésre azt szokta hörögni a polgári sajtó, hogy "újfasiszta!", "miépes!" Meg kell mondanom, valamelyest empatizálok azokkal a jobboldali figurákkal, akiket piheként fú el a "balliberális" (persze tkp. neoliberális/neokonzervatív, monetarista/fiskálisszigorista/deflacionista) sajtóvihar; tapasztaltam párszor, nem kellemes. Az EU-val kapcsolatos legenyhébb kritikai megjegyzés, aggály - ami a nyugati diskurzus normális, established része - nálunk idült nacionalizmusnak minősül; nos, épp ez a dogmatikus, doktrinér, kvázivallásos euroblabla a tájjellegű, ká-európai provinc-specifikum. Miközben azt, ami az EU-ban emberi jogok, a gyöngék védelme, szociálpolitika, környezetvédelem, nemi egyenjogúság, intézményes antirasszizmus terén nagyszerű, progresszív és egyenesen bájos, azt persze elhallgatják. Hiszen az EU, hála Istennek, politikailag korrekt, nemcsak a szó Bell Hooks-i, hanem Bayer Zsolt-i és Tóth Gy. László-i értelemben is. Ha ezt Martonyi sejtené!...

H

Ami pedig magát a seattle-i-prágai világmozgalmat illeti: az a látvány, hogy az anarchisták "fölháborító brutalitással védekeztek", olyannyira, hogy egyenesen bukósisakot tettek a fejükre ahelyett, hogy szép szelíden beverették volna a buksijukat, a szokásos tömegiszonyt váltotta ki a haladó értelmiségből. (A jelenség eszmetörténetéről ld. Étienne Balibar: La Crainte des masses, Párizs, Galilée, 1997.) Ami itt elsikkad, az az antiglobalista-antikapitalista világmozgalom mélységesen reformista jellege, amelyet elkerülhetetlenné tett, ám ugyanakkor eltakart a poszt-1968/poszt-1989 szociáldemokrácia, ill. eurokommunizmus liberalizálódása és a teljes politikai establishment egyetemleges jobbra tolódása.

A seattle-i-prágai világmozgalom külsőségei hatvannyolcasok, újbaloldaliak, forradalmiak, de "belsőségei", lényege nem. Hiszen a tüntetők bizonyos dolgokat követelnek (ha tetszik, kérnek) a nemzetközi intézményektől és a gazdag államoktól: az adósságok elengedését (ez ugye már a római történelemből ismerős), a nemzetközi tőkemozgások ún. Tobin-adóját, a létminimum alatti bérért végzett kvázi-rabszolgamunkát (sweatshops), hatékony környezetvédelmet, a fegyverkezési költségek csökkentését, a pénzügypolitika demokratikus kontrollját, a faji-etnikai és nemi megkülönböztetés visszaszorítását, az extraprofit megadóztatását szociális célokra, a bevándorlás és a külföldi munkavállalás liberalizálását, a természet pusztításának lassítását stb. stb. stb. - ezeknek a kívánságoknak egy része radikálisnak számít, másika nem. (Mr. Wolfensohn, a világbank elnöke is elismerte, hogy a világméretű egyenlőtlenség és nyomor elviselhetetlen, és azt sem tagadja senki - csak a magyar sajtó -, hogy még az Egyesült Államokban is harminc éve stagnálnak a reálbérek, persze a tőkejövedelmek nőttek és elterjedtebbek, mint korábban.)

Ugyanakkor vegyük észre, hogy mindezt a létező intézményektől követelik, és nem tervezik a megdöntésüket - függetlenül a tüntetéseken fölvonuló ultrabaloldali, forradalmi szekták tagjainak privát érzelmeitől. Ha valamely intézménytől kérünk valamit, evvel megerősítjük a legitimitását. Igaz, hogy némelyek a világbank, a valutaalap (IMF) és a kereskedelmi világszervezet (WTO) föloszlatását kezdeményezték (bár mások fölhozták, hogy ezek az irodák kevésbé ultrakapitalisták, mint a vállalatok s mint a legtöbb nemzeti kormány; good point). De mit jelent ez az igény? Azt, hogy a tiltakozók szerint a globálkapitalista világdemokráciát másképp, jobban, humánusabban &c &c kell irányítani.

Föltűnő - a forradalmi szocialista munkásmozgalom történeti perspektívájából -, hogy ezeket a voltaképpen mérsékelt (ez nem azt jelenti, hogy realisztikus; néha a forradalmi a realisztikus) követeléseket a forradalmi performance, happening (ugye, milyen ósdi, avítt szavak?) műfajában kell előadni; ennyire marginalizálódott a hagyományosan radikális baloldal legszolidabb (mainstream) eszmekincse; a hiperreformista Gaitskell, Mendés-France, Schumacher, Pittermann (az 1950-es évek szocdem vezetői, hogy emlékeztessem a historically challenged polg. intell. olvasót...) ma ultrabalos suhancnak számítana. Ill. megfordítva: ma ultrabalos "suhancok" képviselik azokat a mérsékelt szociáldemokrata követeléseket (a csakugyan nyolcórás munkanapot, a garantált létminimumot - vö. Ferge Zsuzsa: "Egy dollárból élni", Népszava, 2000. szeptember 30., uo. Szalai Erzsébet nyilatkozata; ezek az asszonyok szociáldemokraták, nem anarchoszindikalista lázítók... -, az ingyenes, a csakugyan ingyenes közoktatást és egészségügyi alapellátást sat.), amelyeket valaha a balközép képviselt, csak a srácok és a csajok univerzalizmusa, internacionalizmusa következetesebb - ők már mind antirasszisták, feministák, anti-homofóbok, természetvédők, fogyasztásszkeptikusok, antimilitaristák. A szakszervezetek mindebben kétarcúak: egyrészt ott vannak a seattle-i világmozgalomban, másrészt mint alkalmazotti lobbik, végzetesen a ma már neoliberális "balközép" pártokhoz kötődnek, sőt itt-ott a védővámos (protekcionista) "nemzeti tőke" segédcsapatai a foglalkoztatás maximálása végett.

Mi a következménye az antiglobalista-antikapitalista "radikális reformizmus" követelései diszparát, inkoherens jellegének, a "szivárványkoalíció" sokszínű zűrzavarának? És itt most nem csak arról beszélek, hogy teszem azt, a következetes - és végtelenül rokonszenves - ökoanarchizmus-ökoszocializmus mekkora csapást mérne (a gépkocsira alapozott foglalkoztatás, "munkába járás" körülményei között) a munkahely-teremtés kurrens programjaira, vagy a harmadik világ nyomorának gyors enyhítése miként hatna az ózonlyukra, vagy a genetikailag módosított élő szervezetekre (GMO) kimondott moratórium hogyan hatna az élelmiszer-kereskedelemre és a mezőgazdaságból élők jövedelmi viszonyaira. Ezek egyaránt nemes, de nehezen összeegyeztethető célkitűzések.

Ám tegyük föl egy pillanatra, hogy a seattle-i-prágai mozgalom céljai teljesülnek. Megváltoznék-e ettől az életünk? Más világ lenne itt minőségi értelemben? A némileg egalitáriusabb, humánusabb, ökojóléti állam kielégítené-e azokat az erkölcsi óhajokat, amelyek az utcára kergetik a világ ifjúságának a - szerény nézetem szerint - legjobbjait?

Attól tartok, alig.

A seattle-i-prágai világmozgalom abban különbözik (más korjelenségekkel együtt) a hajdankori forradalmi szocializmustól, de még a hatvannyolcas új baloldaltól is, hogy nincs - nem is lehet - történetfilozófiája. Nem mond - nem is mondhat - igazi NEMet. Esze ágában sincs fölszámolni a liberális demokráciát, csak radikalizálni kívánja. 1968 a jóléti állam és a polgárjogi, ill. antikolonialista mozgalmak lehetőségeinek kifulladása miatt jött létre, szemben az elhízott és elkényelmesedett szociáldemokrata meg a szklerotikus kommunista pártokkal. Még mielőtt "Sípoló macskakő" lett 1968-ból (s az igazi macskakövet most megint fölszedték a még nem Baron Haussman-osított Prágában, éljen, Rotfront!), világossá vált, hogy a forradalom szabadalmi hivatalai már megint elárulják a forradalmat (az FKP volt ennek legjellegzetesebb példája), és az, akinek nincs bátorsága kevesedmagával marginálisnak, azaz örök vesztesnek lenni, az a forradalmi transzcenzus tekintetében lemondott minden reményről. Foucault, Deleuze, Debord éppúgy a kommercializált feledés áldozata lőn, mint a Beatles; Jerry Rubin, Abby Hoggman éppúgy üzletember, bár cool vállalkozó lett, mint Janis Joplin, Pór Gyuri és Dany Cohn-Bendit.

A seattle-i-prágai mozgalomnak nincsenek sztárjai (hacsak a "velejéig polgár" [!] José Bové nem az), s ez nem véletlen. Nincs mit megjeleníteni. Ki akarná itt megszüntetni a munkamegosztást, ki akarja itt szétverni a munkahelyi hierarchiát, ki kérdőjelezi meg itt őszintén a pénz uralmát, ki akar itt szabad és gyöngéd erotikát, ki akarja itt megsemmisíteni a gyötrést és a baszogatást és a nyalást és a fúrást és az okl. unalmat és a hat. eng. giccset? Ki akarja itt hatalomra juttatni a képzelőerőt?

Ugyan.

Kelet-Európában az intézményes baloldalt a pártállami ressentiment, a divatbóli kimenés, a sikertelenség, az osztályirigység, a rendszerváltás miatti duzzogás tartja öszve. Negyven évig itt megpróbálkozhattak volna a szocializmussal, ám eszük ágába´ se vót. A neheztelés, a bosszúság, az 1988/89-i szabadságmámorbóli kimaradás a fő ihlető itt, olykor még helyes dolgokra is ihlető, de szellemtelenül, szeretetlenül, fantáziátlanul. A megbízható, szakszerű gyomorfekély.

Bár Nyugaton és Délen a dolgok jobban állnak, állingálnak, mint minálunk, a radikális reformista törekvések esetén az eddig nyomorgók és elesettek is nézhetik kertes házukban a tévét, szörfölhetik a netet, önmaguk DJ-i lehetnek, s az emberiség egy karaoke IX. szimfóniában pottyanhat majd testvérileg össze. Semmi, hm, "gyilkos utópia".

De még ez sem eléggé filiszteri a mai burzsoáziának. Réti Pál, a HVG prágai különtudósítója nem tartja szakmailag eléggé kifinomultnak a brazil tüntetők közgazdasági nézeteit. A HVG föltehetőleg a qumráni esszénusok, a betlehemi őskeresztyének, a valdensek és a husziták polgazdját se találná eléggé szofisztikáltnak, s milyen igaza lenne! Oh boy.

Ki gondolja itt azt, hogy az emberi természet megváltoztatandó, vagy - ami ugyanaz -, hogy a jelenlegi viszonyok nem felelnek meg (a valódi) emberi természetnek? Csak az forradalmár, aki igent felel erre a kérdésre. Ma csak egyetlen ilyen mozgalmat ismerünk, az integrista iszlám mozgalmát (kisebb részben a radikális feminizmus néhány vonzóan extrém irányzatát is). A seattle-i világmozgalom erkölcsi fölháborodásból táplálkozik, márpedig erkölcsi fölháborodás csak akkor lehetséges, ha az erkölcsöt adottnak tekintjük, nem kérdőjelezzük meg, nem akarjuk megváltoztatni.

A szenvedés rossz, mondják az ultrabalos suhancok. De a polgári liberálisok is ezt mondják.

H

Mindazonáltal Genossinnen und Genossen, van ám különbség baloldal és jobboldal között. Mégpedig alapvetően a következő.

A baloldal - Rousseau óta - ellensége a teodiceának, tehát annak az elméletnek, amely szerint ez a gyötrelmes világ tkp. rendben van, okés, mert a szenvedés oka a bűn. A teodicea nem tagadja a szenvedést, csak azt tartja róla, hogy okés. Isten kénytelen igazságosságának kényszerű okozata, okszi.

Ja.

A baloldal evvel szemben azt állítja (állította), hogy frászt, az emberi szenvedés csöppet sem szükségszerű, oka: a társadalom helytelen berendezése.

Az az ember tehát, aki nem óhajtja megváltoztatni a helytelen társadalmi berendezkedést avégett, hogy a közboldogságot előmozdítsa, szarházi.

A konzervatív jobboldal szerint ez tévedés. A konzervatív jobboldal alapelve itt a személyes vagy egyéni felelősség. Az ember szabad, mondja szabadelvűen a modern konzervatív, életéért maga felelős, életútja szabad döntések sorozata - gyávák magamentsége csupán a társadalmat okolni szenvedésünkért. A szenvedés adott az emberi természetben, de ez a szabadság következménye, mert a szabadság következménye a bűn is. Éppenséggel a konzervatív is javasolhat reformokat, de e reformoktól nem remélheti, hogy transzcendálják az ismert emberi állapotot.

Ez a transzcenzus csak Annak adatott meg, Aki csakugyan transzcendens, verus Deus, verus homo. S ha ´ nincs, akkor senkinek. A konzervatív felelősségtan nem istenfüggő.

A különbség a két alaptan között reziduálisan még kimutatható, de mindenképpen redukálhatatlan. Nem hinném, hogy irracionális: érvek szólnak mellettük és ellenük.

A lázadás istentelen - mondták a huszadik század elején a konzervatívok, a konzervatív ateisták is. Istentelen, amennyiben félreismeri a valóságot, amely túl van az emberi akaraton, habár a felelősség érette mégis a miénk.

A lázadás isteni - mondták a forradalmárok. Isteni, mert ez, ami van, meghamisítja az emberi állapotot és az emberi természetet, mert boldogok, teljesek, igazak és szabadok lehetnénk, ha nem lennénk azok, akik lenni kénytelenek vagyunk az átok - a szolgaság átka - miatt, amely nem természetes, és nem jó, és nem a miénk.

A küzdelem, ha akarjátok, ha nem, folytatódik.

publikálva
2000/40. (09. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk