Segítségnyújtásra szólít fel az európai civilizáció egyik tartóoszlopának számító zsidó vallás erkölcsi imperatívusza is: „Ne állj veszteg felebarátod vérénél…” (3Mózes 19:16.) Minden más megfontolás csak ezután következhet. Egyaránt vonatkozik ez egyenként mindannyiunkra és kollektíven a közösségeinkre. Ezért kötelessége minden egyháznak és felekezetnek, így a zsidó közösségnek is a rászoruló menekültek támogatása.
A muszlimok és Európa értékei
A segítségnyújtás parancsa azonban nem változtat azon, hogy egy másik hang is megszólal bennünk: a félelem hangja. Ezt fölösleges tagadni. Félünk attól, hogy amit most tapasztalunk, olyan összetett történelmi folyamat része, melynek során megváltozik az az Európa, amely sok évszázada az otthonunk, és amely néhány évtizede a szabadság, a biztonság és a jólét szimbólumává vált. Aggódva figyeljük a közel-keleti erőszakot, a vallási türelmetlenséget, a kíméletlen síita–szunnita ellentétet, a kegyetlen keresztényüldözést, az antiszemitizmus propagandagépezetének működését a muszlim országokban, valamint azt, ahogyan az utóbbi időkben ezen jelenségek megjelentek Európa nagyvárosaiban is. A zsidó-keresztény kultúrában az emberi élet értéktelenségének – egyes mozgalmakban egyenesen a halál kultuszának – hirdetése oly mértékben ellentétes az alapvető értékekkel, hogy az joggal tölti el félelemmel a kontinens lakosságának jelentős részét.
Sokunkban megfogalmazódik a szorongató kérdés: a demokratikus értékek melletti elköteleződésünkből, a kultúránkból és a vallási meggyőződésünkből eredeztethető segítségnyújtás, befogadás és vallási türelem végül nem éppen ezen fundamentumaink önfelszámolásához vezetnek majd?
Franciaországban és Belgiumban ez a kérdés már egyáltalán nem teoretikus. Az ott élő zsidó lakosságnak egyre kilátástalanabb a helyzete. A közel 10 százalékos, a társadalmi mobilitásból kizárt muszlim kisebbség soraiból az elmúlt 20-25 évben annyi szélsőséges ember került ki, hogy Európa legnagyobb zsidó közösségeinek mindennapjai újra megteltek rettegéssel. 2015 első öt hónapjában 508 antiszemita indíttatású incidens történt Franciaországban, az előző év hasonló időszakában tapasztalt 276-hoz képest. A hivatalos statisztikák szerint az atrocitások több mint negyede fizikai erőszakkal társult.
Az egyértelmű tendenciát azzal elintézni zavarba ejtő érzéketlenség, hogy „alkalmanként csúnya dolgokat kiabálnak az arra járó nőknek, és még az is előfordul, hogy felgyújtanak néhány autót”; vagy, hogy a „Charlie Hebdo elleni támadásnak, bármilyen borzalmas is volt, összesen 12 áldozata volt, éppen annyi, amennyi Franciaországban egyetlen forgalmas napon autóbalesetben hal meg” (Bede Márton: Az a baj, hogy továbbmennek, 2015. szeptember 8., 444.hu).
Az elmúlt évben 7000 francia zsidó hagyta el hazáját, és távozott Izraelbe. Több évet töltöttem francia földön, így személyes tapasztalatokra is tudok támaszkodni: egyetlen olyan francia zsidót se ismerek, akit ne töltene el aggodalommal a helyzet. Rossz érzés arra gondolni, hogy egy nap Magyarországon is a mindennapok részévé válhat a zsidó közösséggel szembeni fizikai erőszak. Amikor már nem az émelygést keltő szalon-antiszemitizmus vagy az „emlékezetpolitikai viták” miatt kell aggódni, hanem a vért követelő fanatikus zsidóellenesség miatt, amely egy átlagos utcai sétát is túlélési kalanddá változtat. Ne felejtsük el, ez az erőszak először a vallásos zsidó közösségre koncentrál, de holnap ugyanezek az indulatok a színház, a sajtó, a szépirodalom és általában a döntési szabadság ellen irányulnak.
„A történelem mindazon dolgok összessége, amelyeket elkerülhettünk volna” – mondta Konrad Adeauner. Soha nem lehet tudni, mikor válik az idő végtelen folyamának egyetlen pillanata emlékezetes történelmi fordulóponttá, de ha jól sejtjük, ezekben a napokban valami ilyesmit élünk át. Úgy tűnik, visszafordíthatatlanul vége lett annak a kényelmes állapotnak, amelyben az európai országok nézőként, nagyképű erkölcsi fölénnyel fejezhették ki távolságtartásukat mindazzal kapcsolatban, ami a harmadik világban történik. A demokrácia zászlóvivőiként támogatták a stabilitást végleg elsöprő arab tavaszt. A béke hírnökeiként, a problémákat szőnyeg alá söpörve erősítik a síita terror legnagyobb támogatóját, Iránt, majd rácsodálkoznak az erre adott radikális szunnita válaszra, az Iszlám Államra. Az európai ember felsőbbrendűségével oktatják ki Izraelt a terrorral szembeni fellépés helyes stratégiáját illetően. Európa lelkiismeretét nyomja a múltja, de mostanáig arra törekedett, hogy e nyomást olyan ügyek segítségével enyhítse, amelyek kellően távol vannak tőle. Ez a távolság azonban napról napra, óráról órára csökken.
Auschwitz és a menekültek
Európa lelkiismeretét terheli múltja. Nemcsak a gyarmatosítás és a gyarmatbirodalmak felbomlása közben okozott károk máig tartó felelőssége, hanem a 20. század feldolgozhatatlan rémtörténete, az európai civilizáció örök szégyenfoltja: Auschwitz. Az emberi méltóságtól végletekig megfosztott, halálgyárakba szállított ártatlan gyermekek és felnőttek képei nem törölhetők ki az európai emlékezetből. Auschwitz mint az abszolút emberi züllés szimbóluma erkölcsi hivatkozási ponttá vált.
Ezt a lelkiismereti nyomást azonban helytelen azzal kompenzálni, ha a Közel-Keletről érkező menekültekbe és a bevándorlók gyermekeibe az Auschwitzban elégetett ártatlanokat vizionáljuk bele, és a feltétlen tolerancia jegyében végül éppen azt a közeget szüntetjük meg, ahol önértéke van az említett emlékezetnek és toleranciának. Már csak ezért is helytelen, sőt egyenesen kegyeletsértő Auschwitz történelmi és morálfilozófiai súlyát meggondolatlanul elsilányítva a jelen helyzetet a hetven évvel ezelőtti népirtáshoz hasonlítani:
„Félelmetes volt látni, hogy számokat rajzolnak ezeknek az embereknek a karjára (…), emlékeztetett Auschwitzra. Ezek után fegyveres kísérettel vonatokra rakták őket… ez a holokauszt visszhangja” – nyilatkozta a minap Frölich Róbert neológ vallási vezető. „Európa legsötétebb időszakára és a náci fajpolitikára emlékeztet (…a magyar…) menekültpolitika…” – mondta az osztrák kancellár.
Nem érdemes áltatnunk magunkat: Fukuyama bizonyosan tévedett, Huntingtonnak még végül akár igaza is lehet. A történelem folytatódik és körülöttünk zajlik. Feltartóztatására, megállítására, újradefiniálására nincsen esélye 500 milliós közösségünknek. Európa ma erős, gazdaságilag a lehetőségekhez képest prosperál. De az igazi erő a lelkekben van. Ahogy a zsidó közösség sokadszorra, úgy Európa a története során talán először egyetlen érdemi döntést hozhat: visszatér gyökereihez és megerősíti identitását. A veszélyeket csak ezzel lehet legyőzni.
Ahogy Edward Gibbon két és fél évszázaddal ezelőtt, jelenkori folyamatainkra nézve fájdalmas pontossággal megfogalmazta: a birodalmak erkölcsi és eszmei fundamentumaikhoz fűződő eleven viszonyuk megszűnésekor felbomlásra vannak ítélve. Ma azt mondanánk: civilizációk. Európa és benne az európai zsidóság civilizációja bizonyosan nem tartható fenn mai formájában, ha a közösség nem alakítja ki újra viszonyát a gyökereihez és a fundamentumaihoz, és nem ragadja meg a hagyományaiban és magában az isteni kinyilatkoztatásban rejlő erőt, mely az értelmes együttélés alapjait képezhetné. Ha ezt nem teszi meg, véglegesen és visszafordíthatatlanul megalkuvásra, végül ő is életmentő menekülésre lesz ítélve.
Ha menekülne szíved, térj vissza Istenhez! – tanítja a zsidó misztika legősibb műve, a Jecira könyve (1:8.).
A szerző az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija.
